Vető Miklós monográfiája különleges helyet foglal el a kortárs vallásfilozófiai művek között: talán először fordul elő, hogy magyar katolikus filozófus amerikai szabadegyházi protestáns teológus életművéről ír, francia nyelven.

A magyar fordítás megjelenésével az amerikai kultúra egyik legnagyobb gondolkodója is részévé válik a hazai filozófiai diskurzusnak. Akik nem ismerték Jonathan Edwards bölcseletét, azok egy rendkívüli elme fegyelmezetten végiggondolt rendszerébe pillanthatnak most bele. Akik pedig teológusként, netán ébredési prédikátorként találkoztak a XVIII. századi kongregacionalista lelkész nevével, azok a könyvben egy kiváló metafizikust ismerhetnek meg, aki nemcsak megélte a gondolatait, de képes volt azokat a valóság egészéhez is viszonyítani.

Vető azt állítja, hogy „gondolkodásának mélystruktúrái alapján Jonathan Edwards sokkal inkább Ágostonhoz és Aquinói Szent Tamáshoz, mintsem Kálvinhoz vagy Barth-hoz áll közel” (65.). Ez igaz, ha Edwards keresztény filozófusként, nem  pedig keresztény teológusként vagy igehirdetőként foglalkoztat bennünket. 

Természetes, hogy Vető filozófusként a filozófust látja Edwardsben. Szerinte az amerikai gondolkodó hatalmas művének „formai egysége metafizikai”, ezért „egyfajta metafizikai magyarázat révén lehet a legnagyobb esélyünk arra, hogy átfogó képet kapjunk Edwards életművéről, és megragadjuk gondolkodásának rendszerszintű egységét” (66.). A filozófusnak ez az elfogultsága azonban azt a paradoxont eredményezi, hogy Vető könyve határozottan nehezebb olvasmány, mint Edwards saját írásai, és egy-egy területen (például a megigazulás kérdésében) a filozófus mintha nem is pontosan értené a teológus gondolatmenetének kevésbé metafizikai, inkább dogmatikai és biblikus alapjait, illetve pasztorális jelentőségét.

Azt a nyilvánvaló tényt természetesen Vető is hangsúlyozza, hogy Edwards a kálvinista puritanizmus képviselője. Viszont magát a kálvinizmust – Pascal értékelésével ellentétben – az augusztiniánus gondolati hagyomány folytatásának látja, és ezáltal tágabb kontextusba helyezi Edwardsra gyakorolt sajátos hatását. Másrészt a kálvinista Edwards-ot sokkal eredetibb gondolkodónak tartja annál, hogy vele kapcsolatban „szövegszerű hatásoknak nagy jelentőséget tulajdonítsunk” (67.). Emiatt nem a dogmatikus kálvinistát vagy a bibliai kinyilatkoztatáson gondolkodó lelkipásztort, hanem inkább a kreatív metafizikust látja benne. A metafizika középpontba állítása nem helytelen, de túlhangsúlyozása éppen azt a biblikus és dogmatikus vázat takarja ki Edwards életműve mögül, amely a legmélyebb szinten egyben tartja azt. Mert igaz, hogy Edwards gondolkodásának egységes metafizikai váza van, ezt mindenekelőtt a Szentírás és a kálvinista dogmatika alakította ki. Ha Edwards életművének gondolati egységét a metafizikában keressük, félő, hogy valódi középpontját: Isten kinyilatkoztatását és reformátori összegzését homályosítjuk el. Vagyis azt, hogy Edwards elsősorban kálvinista igehirdető volt.

Ami Edwards szigorúan vett metafizikáját illeti, amelyről a monográfia szól, Vető alighanem pontosan határozza meg három nagy területét: létezés, akarat és ismeret (323.). Ezeket ötszáz oldalon keresztül úgy rajzolja fel, hogy a végén egy jelentős gondolkodó és egy koherens gondolati rendszer képe bontakozik ki előttünk. Edwards idealista (a panteizmus vádja alól tisztázza őt Vető), aki szerint az anyagnak önmagában nemcsak formája és rendje, hanem léte sincs, a valóság alapvetően és folyamatosságában spirituális. A létezés kérdéséhez Edwards legfontosabb hozzájárulása azonban nem az ideák fundamentális voltáról való gondolkozás, hanem az, hogy a Szentháromság dogmáján való elmélkedéssel fel tudja oldani a létbeli újdonság és Isten örökkévaló tökéletessége közötti feszültséget. Az istenség „önkiárasztás, ám ennek az önkiárasztásnak az igazsága nem más, mint a jóság” (487.).

Edwards akaratról szóló elgondolása, Vető szerint az amerikai filozófus metafizikájának második pillére azt a gyakorlatias, pásztori szemléletet tükrözi, amely a teológiai-filozófiát mindenekelőtt az ember és a hit összefüggésében fogja fel, ahol mind a vétek, mind a hit akaratlagos eseménye magyarázatra szorul. Edwards lelkipásztorként bölcselkedik, ezért érteni szeretné, miért felelős az akarat a vétkességéért, ha szükségszerűen vétkes, miért nevezzük mégis szabadnak azt az akaratot, amely a kegyelem nélkül folyton önmaga vétkességébe hullik vissza, és hogyan illeszkedik az emberi akarat szabadsága Isten teljes szuverenitásához. Vető elemzésének talán ez a legfontosabb része, mert ahogy átvezet Edwards akaratról szóló sokrétű gondolati struktúráján, nemcsak azt bizonyítja, hogy az következetes önmagával, hanem azt is, hogy miért van inkább összhangban a morális felelősséggel, mint az akarat közömbös szabadságára építő arminiánus és egyéb szemipelágiánus modellek.

Edwards gondolatvilágának harmadik nagy területe az ismeret. Vető megmutatja, hogy az amerikai teológus ezt a széppel köti össze, és így olyan ismeretelméleti rendszert hoz létre, amelyben Kantéhoz hasonlóan egyszerre van jelen az idea és az érzékelés. Edwards metafizikájában az akaratot a szép ideája képes kimozdítani vétkes tehetetlenségéből. Az akarat, amely az én totalitásaként létezik, ezáltal a szív közvetlenségében jön létre, és mindig az általa vonzónak tartott cél irányába mozdul. A vonzást az ízlés határozza meg, amely a szívben lévő közvetlen érzékenység a szépnek tartott valóságra. Az újjá nem született ember nem szereti Isten ideáját, ezért az isteni dolgok spirituális látványa „rossz szájízzel” (402) tölti meg, és elhúzódik tőle. Ez a bűn lényege, amely ilyen módon ismeretelméleti kategória is.


Vető Miklós: Jonathan Edwards gondolatvilága
Fordította: Förköli Gábor és Koncz Hunor Attila
Budapest, KRE - L' Harmattan, 2019, 566 oldal

Az újjászületés, amelyről Edwards sokat ír, és az 1730–40-es években zajló brit és amerikai Nagy Ébredés igehirdetésének talán legfontosabb tartalmi eleme, a spirituális ízlés megváltozását jelenti. Az újjászületéssel új érzékelés jelenik meg, „amelyben a dolgok olyannak látszanak, amilyenek valójában, és amelyben az értékek annyit érnek, amennyit valójában érnek” (403.). A spirituális érzékelés ebben az értelemben intuitív, de a kegyelem hozza létre. Olyan ez, mint amikor egy szobában lámpát gyújtanak, és a maguk egységében és egymással való arányosságában válnak érzékelhetővé a korábban csak egyesével kitapogatható dolgok. A szépség ilyen érzékelése mindenekelőtt Isten ideájára vonatkozik, akiben minden Szépség összpontosul és elrendeződik. Vető jól látja, hogy a lét- és az ismeretelméletnek ez az összekapcsolódása ágostoni, hiszen a nagy egyházatya is az Istenben való gyönyörködéssel magyarázta azt, hogy az akarat felszabadul a hitre és az imádatra.

A katolikus Vető talán éppen e hasonlóság miatt nem észlelte, hogy a protestáns Edwards a megigazulást nem belső változásként, egyfajta intra nos teremtésként, hanem tulajdonított, „idegen”, extra nos igazságként értelmezte (ez világosan kiderül a megigazulásról írt nagy beszédéből). Ez a tulajdonítás akkor is egészen más fogalmi kategória, mint a katolikus megigazulás, ha mindkettő a kegyelmet nevezi meg oknak, és a Krisztusban való lét, amely az edwardsi megigazulás alapja, lételméleti kategória. A kétfajta megigazulás közötti különbségtételt akkor is érdemes megőrizni, ha a kálvinista ordo salutisban (üdvrendben) a megigazító hitet okozó újjászületés, amely logikai egységében van vele, valóban a kegyelem belső munkája.

Ez a tévedés Vető részéről azonban jó szándékú, és általában is elmondható, hogy nagy szeretettel, mély beleérzéssel dolgozza fel Edwards robosztus életművét. Láthatóan nem is törekszik a távolságtartásra, átérzéssel, szinte zavarba ejtő rokonszenvvel ír, és miközben ez a tudományos igényességet egyáltalán nem csökkenti, határozottan előnyére válik a könyvnek, mert az olvasó maga is gyönyörködni tud ebben a roppant gondolati katedrálisban. A magyar kiadásnak azonban jót tett volna az alaposabb szöveggondozás, mert sajnos rengeteg hiba, elütés, felesleges szó vagy betű maradt a szövegben, néha az érthetőséget is veszélyeztetve. A olvasónak, ha rászánja az időt és az energiát, hogy megbirkózzék e fajsúlyos munkával, ezzel együtt nagyszerű spirituális élményben lesz része. Két gazdag és csodálatos elme tárul fel benne: Jonathan Edwards-é és Vető Miklósé.
 

Nyitókép: Jonathan Edwards arcképe a Princetoni Egyetemen, amelynek az az elnöke volt; Joseph Badger alkotása