A könyv Boston városát 1968 és 1984 között vezető Kevin White polgármester tevékenységéről szól, de mint a politikai kreativitás leírásának kísérlete önmagában is érdekes, nemcsak magyar vonatkozásai miatt.

A politika mint az isteni utánzása

Már Schabert nyelvhasználata és gyakori filozófiai hivatkozásai alapján is sejthető, hogy számára a bostoni eset nem ok, inkább ürügy az írásra, empirikus elemzés, amely a politika időtlen természetét tárja fel, azt, hogy miként aktualizálja egy konkrét szereplő a „politikai klasszicizmust”. Ez még egyértelműbbé válik, ha a Boston Politicsot Schabert tágabb munkásságának részeként olvassuk. Schabert Eric Voegelin osztrák-amerikai konzervatív bölcselő tanítványa, és követi mesterét abban, hogy az embert az isteni és az állati közötti köztességként látja – számára a kreativitás az, amelyben az ember leginkább közeledhet az istenihez. A kreativitás legtisztább formája pedig a politika. „A politika nem más, mint az isteni utánzása” – írja. A politikában ugyanis maga az alkotás folyamata, nem az eredmény a legfontosabb – az intézményes keretek, a korábbi kreatív erőfeszítések termékei, egy modern alkotmányos demokráciában amúgy is nagyrészt adottak. A politikai valóság, a fennálló struktúrák tisztelete, a kreativitás korlátainak elfogadása Schabert gondolkodásának központi eleme: a kreatív cselekvést élesen elhatárolja a politikusi fantáziának szabad folyást engedő voluntarizmustól. Nem a politikusi akarat mindenhatóságát hirdeti. „Hősei” nem forradalmárok, mint Napóleon vagy Lenin, de még csak nem is a Charles de Gaulle-féle karizmatikus rezsimalapítók. A kreatív politikus szemében olyan cselekvő, aki a fennálló struktúra felforgatása vagy nagyszabású átalakítása helyett elfogadja a létező intézményi kereteket, és az azok által nem szabályozott területeken (az intézményes rend mögött) működteti a politika kreatív folyamatát. Ilyen Kevin White polgármester vagy François Mitterrand.

 

Formális és informális

Schabert kiindulópontja a „szabadság paradoxona”: az alkotmányos kormányzat egyszerre akarja megvédeni az egyéni szabadságot a hatalom túlzott koncentrációjától és biztosítani a kormányzóképességet is, hiszen a kormányzati káosz, a kormányozhatatlanság az intézményes keretek destabilizásával veszélyeztetné az egyéni szabadságot. Schabert ezt a problémát a politika formális és informális dimenzióinak szétválasztásával oldja fel: míg a kreatív politikus az előbbihez nem nyúl, az utóbbi dimenzióban – az intézmények mögött – olyan informális hálózatot épít, amellyel a hatékony kormányzást lehetővé tevő hatalmat teremt. Az informalitás miatt érvényesül a „személyek primátusa”: a személyes kapcsolat fontosabb a formális intézményi pozíciónál. Az informális szféra pedig teljességgel a hatalom igényeihez igazodik. A kreatív hatalomgyakorlásnak persze elkerülhetetlenül vannak intézményi következményei is: az ügyek szerinti kormányzás alkalmazkodik leginkább a kreativitás logikájához. Ezt nevezi Schabert „adhocráciá”-nak: a politikus a felmerülő új és új kihívások megoldására új és új intézményeket teremt, majd a kihívás megoldódásával vagy eljelentéktelenedésével az intézmény maga is eljelentéktelenedik. Az ilyesfajta „túlintézményesítés”, a számtalan, részben funkcióját vesztett, de még létező bizottság megnehezíti az intézményrendszer átlátását a külső szemlélő számára, megteremtve a politikai kreativitás működtetéséhez Schabert szerint nélkülözhetetlen jótékony homályt. Ennek ellenére áll a „kreativitás paradoxona”: a korábbi kreatív tettek termékeit (intézményeket, hagyományokat) a politikusnak tiszteletben kell tartania.

Demokrácia és autokrácia

Schabert talán legprovokatívabb tézise, hogy minden demokrácia (példái nyugati liberális demokráciából valók!) mélyén autokrácia működik. Kulcsfontosságú azonban, hogy a formális és az informális közötti elhatárolást szem előtt tartsuk: ez az autokrácia kormányzati gyakorlatot, nem pedig intézményesített autokratikus politikai rezsimet jelent. Schabert „autokratája” a liberális demokrácia intézményei közötti hézagokat használja ki a kormányzás feltételeinek megteremtésére (azaz saját hatalmának gyarapítására): nem nagy rezsimátalakító, hanem a kijelölt játékteret tiszteletben tartja, és a maga kreatív módján „bejátssza” azt.

Schabert autokrácia és demokrácia ilyen, paradox együttélését a demokrácia szinte egyetlen lehetséges formájának tartja. A klasszikus görög politikai gondolkodás szerint egy rezsim, amint kiteljesedik, rögtön hanyatlani is kezd. Ebből kiindulva Schabert arra a következtetésre jut, hogy a demokratikus intézményrendszer és az autokratikus kormányzás csak egymás termékeny feszültségében létezhet. Sem a teljes átláthatóság, sem a kormányzás teljes homályba burkolása nem képes stabil rezsimet létrehozni: az előbbi kormányozhatatlansághoz, az utóbbi alighanem zsarnoksághoz vezet.

Látszat és valóság

A megoldás nem más, mint a fennálló formális keretek tiszteletben tartása és a kormányzati gyakorlat önkényes voltának szemérmes eltakarása. Bár Schabert ókori görög szerzőkből indul ki, itt rendkívül közel kerül Machiavelli Fejedelmének a színlelésről adott tanácsaihoz, ahogy Bretter Zoltán is rámutatott. Miként Machiavelli arra inti a fejedelmet, hogy „természetét jól el kell titkolnia, és nagy szenteskedőnek és színlelőnek kell lennie”, úgy hívja fel Schabert a figyelmet a látszat fontosságára egy alkotmányos demokráciában. A politika kívánatos formája a „diszkrét uralom”, avagy az autokratikus működésmód titokban tartása: a kormányzatnak el kell takarnia a hatalom valódi természetét. A politikából kiiktathatatlan az arcana imperii, a titok és a titkolózás. A Boston Politics több ilyen példát is felhoz. Volt, amikor a nyilvánosságra hozás ellentétes volt a közérdekkel, vagy akadályozta volna a magán- és közérdek közötti kompromisszumokat. Máskor el kellett fedni, hogy White „udvartartásának” sok tagja hivatali állásban volt, de a valóságban politikai munkát végzett, vagy hogy a városháza munkatársai a pártnak tett szolgálataik fényében kaptak fizetésemelést.

A hatalom természete

A fentiekből már adódik a kérdés: milyen is a hatalom természete Schabert szerint? A hatalmat, mondja, rendszeresen újra kell teremteni (ez lenne a „hatalom paradoxona”), ami a személyek, beosztottak állandó mozgásban tartásával érhető el. Ha így jár el, a fejedelem elérheti, hogy csak ő lássa át a kormányzat szerkezetét, és senki se tudjon kisajátítani egy-egy kulcsfontosságú területet, hogy nélkülözhetetlenné és potenciális riválisává váljon. Így a fejedelem egyúttal igazodhat is a kormányzatot érő változó kihívásokhoz. A hatalom tehát a személyek állandó mozgatásával termelhető újra: a kormányzatban az egyetlen nyugalomban lévő hely – valahogy úgy, mint a hurrikánok esetében a „vihar szeme” – a fejedelem pozíciója.   A beosztottak mozgatása pedig összekapcsolódik versenyeztetésükkel: a fejedelem egymást átfedő hatásköröket jelöl ki nekik, hogy a rivalizálásból a rátermettebb beosztott kerüljön ki győztesen. Ez tehát nemcsak a hatalom megtartását, hanem a kormányzati kreativitást is elősegíti.

Felmerül persze a kérdés, hogy a beosztottak versenye valóban a kreativitásuk, rátermettségük alapján dől-e el. A fejedelem „autokrataként”, saját tetszése szerint igazgatja kormányzatát, és ennek megfelelően a kreatív problémamegoldó képesség helyett a feltétlen lojalitást tekintheti mércének. A cselekvéshez szükséges hatalom állandó újratermelése és a kreatív politikai megoldások közötti összefüggés korántsem olyan egyértelmű, mint ahogy Schabert feltételezi.

Ám a hatalom állandó újratermelésének szüksége további kihívásokat idéz elő: minél tovább van hatalmon egy politikus, és minél nagyobb hatalmat halmoz fel, annál nehezebb megfelelő arányérzéket tartania abban, mennyit is mutasson meg hatalmából nyilvánosan. Kormányzása egyre autokratikusabbá válik, ami ellenérzéseket is szül: „a hatalom és a kíváncsiság ütközéséből félelemmel vegyes tisztelet, rémület és ellenségesség fakad”. Ezért mondja Schabert, hogy „végezetül minden politikus tragikus pályát fut be”: látszat és valóság feszültsége nem tartható fenn végtelen ideig – adott ponton túl az autokrácia kiütközik. Ez lett a bostoni polgármester, Kevin White sorsa is: a nyilvánosságban egyre inkább despotaként jelent meg, és végül belebukott. „Az utolsó éveimben nagyon kisajátítottam a várost – írta utóbb maga White. – Az ember hajlamos szem elől téveszteni a dolgokat.” A legtöbb, amit a fejedelem tehet, alighanem annyi, hogy megkíséreli elodázni a tragikus bukást. Ebben valamelyest segíthet, ha – ahogyan Machiavelli javasolja – olyan tanácsadókkal veszi körül magát, akik a kellemetlen igazságokat is a szemébe mondják. Csakhogy a kormányzati autokrácia tartósan nem viseli el ezt a fajta politikai őszinteséget.

Barátok és klientúra

Schabert leírásában a párt a barátok pártja: így volt ez Bostonban, de – a kormányzás időtlen természetének előfeltevéséből adódóan – más történeti korszakokban és helyeken is. A politikai barátok nem a barátságért magáért, hanem elsősorban kölcsönös előnyökért keresik egymás társaságát. A „baráti klientelizmusban” a quid pro quo (’valamit valamiért’) nem gazdasági, hanem politikai működésmód: nem elsősorban az egyéni meggazdagodás, hanem a kormányzás eszköze, legalábbis a fejedelem számára.

Schabert egyfelől helyesen megkérdőjelezi a „hatalom szükségleteivel szembeni puritán gyanakvást”, rögzítve, hogy a hatékony kormányzásnak vannak anyagi előfeltételei, ami együtt jár a klientúraépítés bizonyos formáival. A klientelizmus Schabertnál élesen elválik a korrupciótól. White kétlábbal rúgta ki az irodájából a neki pénzköteget átnyújtani akaró vállalkozót, aki nem értette meg, hogy a fejedelem elsődlegesen a „hatalom valutájában” érdekelt.

Kevin White bostoni polgármester idősödő lakástuljadonosok problémáit ecseteli 1978-ban

  

Másfelől Schabert árnyalt leírását adja a baráti-klientelista logika árnyoldalának, annak, hogy hajlamos a kiválósági kritériumok rovására terjeszkedni, megfosztani az embert ítélőképességétől, ami végső soron nihilizmushoz vezet. Schabert persze hangsúlyozza, hogy ezek a patologikus vonások Bostonban nem váltak általánossá.

Mégis felmerül a kérdés: vajon nélkülözhetetlen volt-e Boston Schabert által leírt reneszánszához a klientelista hálózat fenntartása, vajon nem léteznek-e olyan politikai működésmódok, amelyek kisebb anyagi és erkölcsi veszteséggel szolgálják a köz ügyét. Nem kellene-e különbséget tenni a klientelizmus formái között (nemcsak a durva korrupciótól határolni el) a közjó alapján? Schabert ugyan írja, hogy a bostoni közbeszerzések során a pártszempontok nem írták felül a szakmaiakat, csak kiegészítették azokat, de egyebek közt ez aligha oszlatja el a kételyeinket.

Schabert Magyarországon

A Boston Politics valóban az „Orbán-rendszer titkos bibliája” volna, ahogy annak idején az Indexen Tóth Gergely provokatívan felvetette? Aligha – már az említett cikk is inkább szkeptikus konklúzióval zárult. A magyar kiadás borítója szerint a könyv „jó kiindulópontot” szolgáltathat a magyarországi politikai kormányzás megértéséhez. Kétségtelen, a 2010 utáni kormányzásnak számtalan technikája jól leírható Schabert szókészletével: a barátok pártjától, az informális kapcsolatok, hálózatok szerepétől kezdve a „nemzeti tőkésosztály” építésén át a beosztottak versenyeztetéséig. Az elmélet magyarázóerejének azonban erőteljes korlátai is vannak; több ilyenre már Bretter és Tóth is rámutatott. A schaberti fejedelem érintetlenül hagyja a politikai intézményrendszert, kreativitása pedig nagyrészt rögzített játéktérben érvényesül. A bostoni kormányzás lényege – jelentős részben más politikai szereplők, mindenekelőtt az amerikai szövetségi kormányzat és a Massachusetts állam kijelölte – keretek közötti találékonyság volt. A politikai cselekvés nem az akarat struktúraformáló erejébe vetett hiten nyugodott. Ezzel szemben a 2010 utáni magyarországi kormányzás alkotmányozó többsége révén alapvetően formálta át az intézményes kereteket is, az ideológiai status quo átalakítására való igényét pedig újra és újra megfogalmazza, mindenekelőtt a miniszterelnök víziót vázoló, követőinek világképet szolgáltató beszédeiben. Ezek a tényezők – nagyszabású intézményi átalakítások és víziós politika – merőben idegenek a schaberti fejedelemtől – legyen szó akár Kevin White-ról, akár Mitterrand-ról – és sokkal közelebb állnak Max Weber karizmatikus vezéréhez.

Mindenképpen érdemes tehát Schabert könyvét olvasni, de ne várjuk tőle a kortárs magyar politika „nagy megfejtését”.

 

Tilo Schabert: Boston Politics. A kreatív hatalomgyakorlás művészete. Fordította Nagy Andrea és Szlukovényi Katalin. MCC Press – Alapjogokért Központ, Budapest, 2022, 450 lap

 

A szerző politológus, a TK Politikatudományi Intézet munkatársa