Első látszatra a válasz nyilvánvaló: a hatalom demokratikus gyakorlata, pontosabban a demokrácia és a liberalizmus egységes uralma.A „liberális demokrácia” jelzős szerkezet számomra a mostani történelmi időszak politikai produktuma, még az Európai Unióról szóló szerződés jól ismert 2-es cikke is „csak” demokráciát ír, liberalizmus nélkül. De a jelenkor trendjei nyilván hatnak az elemzőre, olvasóra, kritikusra. Csakhogy mitől lesz egy rendszer demokratikus és liberális egyszerre? Itt már bonyolultabb, ingoványosabb területen mozgunk, mert ebben megoszlanak a vélemények. A hegemonikusnak is nevezhető álláspont szerint a liberális demokrácia a demokrácia egyetlen elfogadható, legitim változata, amennyiben a liberális értékek alapján intézik a kormányzást. Csakhogy az „érték” a liberális olvasatban leszűkített formában létezik, nevezetesen a jogállamiságot avatták ebbe a szerepbe. Természetesen közhely, hogy a valódi világban rengeteg érték létezik, legyen az pozitív vagy negatív, például a bírvágy, a büszkeség, a bátorság, a hazudozás stb., de ezek valahogyan nem számítanak. Még ennél is szemléletesebb egyes értékek összeegyeztethetetlensége, mondjuk, a biztonság és a nagyvonalúság. Isaiah Berlint (emlékezetből) idézve, a politika – nevezzük nevén: a liberális politika – feladata ezeknek az egymást keresztező értékeknek az egyensúlyban tartása.
A liberalizmusnak ez az egyszerűsítése viszonylag új: a történelem végét beharangozó Fukuyama, illetve a Blair-féle harmadik út nyomán alakult ki a saját (meta)nyelvezetével, kizárási határvonalaival. Aki közelebbről vizsgálja a jelenséget, látni fogja a beszűkülést, az egyre erősebb monizmust, a nyelvezet bahtyini értelemben monológgá válását. Teljesen logikus, hogy aki ezzel a szemellenzővel vizsgálja az Orbán-rendszert: történelmi méretű botrányt, az összes szentesített liberális előírással szembemenő rendszert lát, amely ráadásul az „illiberális” elnevezést is vállalja. Tegyük hozzá, ez a megközelítés nemcsak politikai szereplők, hanem szinte a teljes baloldali közvéleményképző ökoszisztéma (civil szervezetek, think tankek, lobbik, médiák stb.) körében is kötelező, sőt elfogadott a nyugati politikatudomány művelői között is.
Ezért érdekes Körösényi András, Illés Gábor és Gyulai Attila eredetileg angolul írt, a londoni Routledge-nál megjelent könyve. Érdekes, mert egyrészt új megközelítéssel elemzi az Orbán-rendszert – bár a „rezsim” szó szerintem nem tudományos, de ezt most hagyjuk –, abból kiindulva, hogy a rendszer plebiszciter vezérdemokrácia, amelynek a fő eleme a jóval közvetlenebb kapcsolat a kormány és a szavazók között, mint ahogy a hagyományos képviseleti demokrácia modellje kívánatosnak tartaná.
A plebiszciter vezérdemokráciának megvan a tudományos irodalma, illetve történelmi előzményei, például a bonapartizmus, de a szerzők a Max Weber-i karizmára helyezik a hangsúlyt – a képviseleti demokrácia valóban nehezen birkózik meg a karizmatikus vezéregyéniséggel, láttuk ezt már de Gaulle és Thatcher esetében is. Személyes élményem a karizmáról: 1969-ben a BBC engem küldött ki Bukarestbe, hogy tudósítsak Nixon elnök látogatásáról, illetve az azt követő román pártkongresszusról. Ott hallottam Dolores Ibárrurit, a spanyol polgárháború veteránját szónokolni. Unalmas volt a beszéd, úgyhogy átkapcsoltam a tolmácsgépet spanyolra (spanyolul nem tudok), és annyira lenyűgöző volt Ibárruri hangja, hogy nem tudtam visszakapcsolni az angolra. Varázslatos volt. Akkor értettem meg a karizmát.
Másrészt érdemes kiemelni, hogy a szerzők elfogadják a plebiszciter vezérdemokráciát mint a demokrácia legitim formáját; mondanom sem kell, ezzel határozottan szembemennek a politológiai fősodorral. Pedig ha nagyobb távlatból nézzük a folyamatokat, akkor gyorsan kiderül, hogy a kortárs liberális demokrácia monopolisztikus fogalma egyszerűen nem tud mit kezdeni a demokratikus múlttal. Ha elfogadjuk a liberalizmus monopol definícióját, akkor az etatista francia negyedik köztársaság nem volt demokratikus? Illetve az 1970-es évekbeli Egyesült Királyság sem? Érdekes, mert jól emlékszem, sokszor szavaztam abban az évtizedben (1970-ben, 1974-ben kétszer, 1975-ben, és 1979-ben, a helyhatósági választásokról nem is beszélve). Így ebből a szemszögből nézve a könyvnek komoly mondanivalója van. Elképzelhető, hogy egyes körökben nem lesz népszerű.
Volt azért hiányérzetem, három tényező miatt is. A vezérdemokrácia elmélete némileg kizárja a mindenkori ellenzék szerepét a politikai mezőnyből, de még a vezérdemokráciában is állandó jellegű kölcsönviszony fennáll a kormány és az ellenzék között, még ha a két vagy több szereplő egyenlőtlen hatalommal rendelkezik is.
A vezér nem légüres térben él, valamennyire az ellenzék tevékenységének fényében alakítja taktikáját. Módszertanilag a viszonyításos szociológiának (relational sociology) van erről mondanivalója, jóllehet Bahtyin dialogizmusa is ebbe az irányba mutat.
Továbbá a magyar politikaelemzés szembeszökően elhanyagolja az Európai Uniót (talán szakmai ártalom számonkérnem). Ma már egy uniós tagállam belpolitikája de facto értelmezhetetlen a EU szerepe nélkül. Nemcsak a transzferekről, hanem a Bizottság rendszeres, minden tagállamra kiterjedő monitorizálásáról: az igazságügyi eredménytábláról, az évi országspecifikus jelentésekről, a szabályszerűségi ellenőrzésekről, jogbetartási jelentésekről és más eszközökről van szó, hogy a brüsszeli tolvajnyelvet használjam. Sokatmondó, hogy a magyar média minderről soha nem tudósít. Továbbá ott van a napi szintű kapcsolat a minisztériumok és a Bizottság között, a Coreper (Állandó Képviselők Bizottsága), a Tanács és az Európai Parlament működése.
Ha már a módszertanról van szó, akkor feltétlenül idetartozik a komplexitáselmélet, a lineáris és nem lineáris folyamatok egymásra hatása, a pillangóhatás, az emergencia, a folyamatok visszafordíthatatlansága, a pozitív visszacsatolások nem szándékolt következményei. Dióhéjban: a mai világban az okozatiság egyensúlya, kiszámíthatósága egyre kevésbé működik úgy, ahogyan a felvilágosodás nagyjai ezt megfogalmazták, alapvetőleg azért, mert a globalizáció rengeteg új hatalmi egységet, gócot hozott létre, és ezek kihatnak (még) a belpolitikára is. A politikai rendszerek elemzése, a racionális választás angolszász elmélete ritkán vagy soha nem foglalkozik a komplexitással, aminek következtében egyre gyakrabban lehet hallani az „irracionális” jelzőt, mert a társadalom nem úgy viselkedik, ahogyan az elmélet előírja, lásd a Brexitet. Ez pedig félreértés.
Mint a címből is kitűnik, Giró-Szász András vezérelve a cselekvő állam. Könyvében a Geertzféle „sűrű leírás” (thick description) módszerét alkalmazva a hangsúlyt az Orbán-kormány első nyolc éve eredményeinek ismertetésére helyezi. Így az egykori kommunikációs államtitkár a rendszeren belülről nézve, a szemtanú személyes nézőpontjából alkotta meg részletes összefoglaló művét. Mint tudjuk, ennek megvan az előnye: a szöveg hitelesen tükrözi a Fidesz szempontját az általa tapasztalt, különböző kihívások kontextusában, jóllehet kulisszatitkokra nem nagyon tér ki.
A fent említett három módszertani probléma erre a könyvre is érvényes. Az EU ugyan szerepel mint összehasonlítási alap, de mint aktív politikai cselekvő, esetenként az orbáni stratégia akadálya: hiányzik. Részletesen ír a szerző a gazdasági kérdésekről, azokról a taposóaknákról: az államadósságról, a költségvetési hiányról, a nyugdíjrendszer nehézségeiről, amelyekkel a 2010-ben felálló kormány szembesült, de ezek EU-s vonatkozását nemigen elemzi. És ha már a gazdaság stratégiai oldala merül fel, akkor milyen szerepe van a közepes jövedelem csapdájának (middle-income trap)? Ez már amiatt is releváns, hogy az egységes piac elősegíti a tőke áramlását (Magyarország GDP-jének csaknem hat százaléka exportálódik), illetve a gyakran jól képzett munkaerő kiáramlását, amely a gazdagabb befogadó országok számára szubvenciót jelent, nem is keveset (gondoljunk az itthon képzett, külföldön dolgozó mérnökökre, orvosokra, vegyészekre). Ebben a kontextusban a kormánynak az „unortodox gazdaságpolitikája” miatt vívott brüsszeli csatáira is ki lehetett volna térni – a Bizottság ezt az unortodoxiát szívből utálta, ahogyan Wiedermann Helga Sakk és póker című könyvében (2014) részletezi.
Mind a két könyv fontos, ad valami újat az olvasónak, jóllehet megközelítésük, elméleti alapjuk egymástól messzemenően eltér. Aki már eleve tudja, hogy az Orbán-„rezsim” az ördögtől származik, az tegyen magának és vérnyomásának egy szívességet: ne olvassa a két könyvet; aki azonban mentes ezektől az előítéletektől, az élvezni fogja.
Giró-Szász András: Gondolat és erő, A cselekvő állam orbáni modellje
MCC, Budapest, 2019, 248 oldal.
