A nevetés oldani képes a társadalom merevségét és gépies rugalmatlanságát – állapítja meg Henri Bergson francia filozófus 1900-ban megjelent tanulmányában, de „már a régi görögöket” is foglalkoztatta a humor jelensége. Platón az árnyoldalára is figyelmeztet; egyes dialógusaiban a nevetést a fölény és a gúny eszközének tartotta, amely megzavarhatja a lelki egyensúlyt. Arisztotelész az emberi természet vagy viselkedés hibáiban, a kontrasztokban vagy váratlan helyzetekben jelölte meg a nevetés okát.

Napjainkig fennmaradt tizenegy vígjátékával Arisztophanész, a görög ókomédia legismertebb mestere, aki színre vitte kortársai, a polgárok és kisemberek életét is. A Békák című darabjában (Kr. e. 405) olvashatjuk: „De ti, kik e nagy zajban / Ültek csendben, mint a bika: / Most szóljatok, ha tudjátok, mi / Az igaz komédia!” (Arany János fordítása)

Mezopotámiai és sumér mítoszokban gyakran találunk ironikus vagy szatirikus utalásokat. Az Enki és Ninmah mítoszban Enki isten,

a bölcsesség ura sok sört iszik Ninhurszaggal, majd részegen próbál teremtményeket alkotni,

s ekkor groteszk lények születnek. „Enki a sörrel telt poharat emelte, / arcán a részegség vörös foltjai égtek, / s így kiáltott: Ninmah, hozz agyagot, teremtsünk! / Én formálok, te meg nevess rajtam!” (Komoróczy Géza fordítása)

Az Adda pecsét részlete, középen Enki, akinek a válláról vízfolyások és halak folynak (forrás: Public domain, Wikimedia Commons)

 

Lao-ce (Kr. e. VI. század) kínai taoista filozófus néhány szövegében a nevetés a természetesség és a felszabadultság jele. Konfuciusz (Kr. e. 551–479) szerint a nevetés túl sokat enged az emberi természetnek, eltúlozva veszélyezteti az erkölcsi rendet.

Az indiai irodalomban, például Kálidásza műveiben (Kr. u. IV–V. század), a humor és nevetés fontos szerepet játszik a társadalmi és vallási normák összefüggésében. Az Abhijnanashakuntalam IV. felvonásában Shakuntala férjével, Dushyanttal való találkozásakor egy ironikus szöveget olvashatunk egy szarvasról: „Ó király, ne ölj a szentélyben! / Mert ha megteszed, a brahminok haragja / Mint tűz perzsel, s nevetve siratnak téged!” (Mandl József fordítása)

A brahminok tiltakozása azért humoros, mert titokban maguk is vadásznak.

A királyi vadászat és a remeteélet abszurd találkozása kelt nevetést, kiemelve a vallási kérkedés hiábavalóságát.

Shakuntala elhagyja férje, Dushyant palotáját (forrás: Bamapada Banerjee, Public domain, Wikimedia Commons)

 

Udvari bolondok

A középkori Európában a humor legismertebb művelői az udvari bolondok (jester, narr, bouffon), akik a XII. századtól a királyi udvarokban nemcsak mulattattak, hanem gúnyos észrevételeikkel politikai kritikát is gyakoroltak. Angliában II. Edward (1307–1327) alkalmazott először állandó udvari bolondot. A reneszánszban Shakespeare bohócai tették híressé ezt a figurát. Nevezetessé vált a Lear király bolondjának mondása: „Nem öregedtél volna meg, mielőtt bölccsé lettél volna.” A Vízkereszt, vagy amit akartok című vígjátékban Feste, a bölcs bolond énekel és filozofál.

„Jobb egy szellemes bolond, mint egy bolond szellem”

vagy: „A bolondság, uram, úgy járja be a világot, mint a nap: mindenütt ragyog.”

Bolond egy tarotkártyán (forrás: F. I. Vandenborre, Public domain, Wikimedia Commons)

 

Mátyás király korában Stibor ispán állítólag várat építtetett Beckónak, olyan mulatságosnak találta őt. Ezek a bolondok ugyanakkor gyakran megmentették saját vagy mások életét, bizonyítva a humor hatalomkritikai erejét. Mátyás bolondja pedig párbajozott a cseh királyéval 1468-ban Brünn ostrománál.

Triboulet, Victor Hugo A nevető ember (L'Homme qui rit, 1869) című regényének hőse pikáns tréfákkal bírálta az udvar pikáns ügyeit. Híres mondása (I. Ferenc francia királyra utalva):

„Ha király leszel, királyom, engedd meg, hogy bolond maradjak!”

Más esetben, miközben a király dühöngött, Triboulet ezt mondta: „Majd én bolondulok meg helyetted, felség!” Stanczyk, I. Zsigmond lengyel király udvari bolondja lengyel nemzeti bolondként maszkírozva kritizálta a politikát. Híres mondása: „A király nevet, míg az ország sír” – ugyanis a mulatság idején esett el Smolenszk. Másik mondása egy felelőtlen királyi intézkedés esetén: „Miért van csend az udvarban? Mert a bolond szól!”

Karneválok

Franciaországban és Itáliában több évszázados hagyománya van a karneváloknak, ahol az álarcok mögül gyakran vaskos humor jelenik meg, társadalom- és egyházkritikával. A velencei karnevál a XVIII. századig maszkok mögé bújva törölte el átmenetileg a társadalmi különbségeket, de e század végén, az osztrák–francia uralom alatt – a hozzá kapcsolódó bűnözés és zavargások miatt – elhalt ez a rendezvény. Az ivreai karnevál

a XII. századi zsarnokellenes felkelést idézi fel a szekeresek és gyalogosok „narancs-csatájával”.

A párizsi karnevál középkori hagyományra vezethető vissza; a Notre-Dame előtti felvonulásokkal kezdődött, de a forradalmak, háborúk és zavargások miatt később kitiltották ezeket a felvonulásokat a székesegyház elől, 2025-ben anyagi okokból törölték is.

Purim spiel, a zsidó farsang

Eszter könyve a héber Biblia Írások részében található ószövetségi irat, amely a purim ünnep, a legfiatalabb zsidó ünnep alapját képezi. A történet a Kr. e. V. században játszódik Perzsiában: Hámán sorsvetéssel (purim) Ádár hónap 13-át jelöli ki a zsidók kiirtására, de Eszter királyné és Mórdokáj közbenjárásával a zsidók megváltoztatják ezt a döntést. Az ünnepet vidámság jellemzi, ellentétben a megelőző böjttel. A purim Ádár hónap 14–15-én zajlik, szökőévben Ádár II-ben, a Gergely-naptár szerint jellemzően február végére vagy március elejére esik, 2026-ban például március 9–10-ére. Gyakorta

egybeesik a keresztény liturgikus naptárban szereplő nagyböjttel, ezért a keresztények ezt a vidámságot Jézus szenvedése feletti gúnyolódásnak

értelmezték. Baján egy ízben ez a félreértés zsidóellenes pogromot provokált.

Purim spiel  a varsói Zydowski Színházban (forrás: Kotoviski photograph by Henryk Kotowski, CC BY-SA 3.0, Wikimedia Commons)

 

A purim spiel (purim-játék) középkori askenázi hagyomány, a purim ünnepen előadott rövid, humoros darab. Gyakran bohóckodással, dalokkal és a történet kifordításával tarkítják, hogy megnevettessék a közönséget. Magyarországon jellemző példája Simon Tamás Mordeháj című darabja. Ismert volt az a népszokás is, ahol gyakran kifigurázták a zsidó közösség különböző alakjait, és régi bibliai témákat dolgoztak fel. Szamosháton olyan szokás is fennmaradt, hogy Hámánt különféle rongyokba öltöztették, és a gyerekek nagy zajjal űzték végig a falun. Erről ír Csüry Bálint Szamosháti szótárában 1936-ban. A szatmári zsidók Berlinbe telepedése után a purim spiel nagy hatással volt a berlini kabaré felvirágzására.

Kabaré

A kabaré műfaja 1881-ben Rodolphe Salis kezdeményezésére született Párizsban, a Chat Noir (Fekete Macska) nevű mulatóban, ahol írók, művészek és zenészek mulattatták a közönséget szellemes dalokkal, versekkel és árnyjátékokkal. A gúnyos nevetés elsősorban

a társadalmi elit, a burzsoázia képmutatása, a politika és a nagyvárosi élet abszurditásai ellen irányult.

A műfaj gyorsan elterjedt Európában, Berlinben (Überbrettl, 1901), Bécsben és Budapesten (Bonbonnière, 1907). Nagy Endre író a kabaré műfaját irodalmi színvonalra emelte az 1907–1912 közötti időszakban. Az első magyar nyelvű kabaré-előadást 1901-ben a Tarka Színpad tartotta a Fővárosi Orfeumban, ahol Molnár Ferenc, Herczeg Ferenc is gyakorta szerepelt. Fiatalkorában Babits Mihály is részese volt a pesti kabarékultúrának. Szatirikus költeményei, mint a Babel (1918) a háborús világot gúnyolja, míg a Jön a rend (1919) a forradalmi abszurditásokat figurázza ki.

A párizsi Fekete Macska 1929-ben (forrás: Agence de presse Meurisse, Public domain, Wikimedia Commons)

 

A XX. század elején, közvetlenül a magyar kabaré aranykora előtt, amikor a műfaj Párizsból és Berlinből átterjedt Budapestre, kiemelkedő kabarés egyéniség lett például Nóti Károly. A műfaj Bartók Bélát is megérintette, A csodálatos mandarin című balettpantomimjának expresszív zenéje a varieté hangulatát idézi. Emellett

1907 körül zongorakíséretet írt pesti kabaré-előadásokhoz, könnyed, táncos darabokat,

amelyekben népdalfeldolgozások és szatirikus dallamok keveredtek. Ezek azonban nagyrészt elvesztek, vagy kiadatlanok maradtak. A gúnyos nevetés itt a burzsoázia képmutatása és a modern nagyvárosi erkölcsök ellen irányult, hasonlóan a korabeli Chat Noir-stílushoz.

Kodály Zoltán Kis emberek dalai című ciklusa a pesti kabaré számára készült 1917-ben. Szatirikus gyermekdalszerű számokból állt, gúnyolva a nagyvárosi kisember abszurd életét, a burzsoázia képmutatását. A dalok a Fővárosi Kabaréban hangzottak el, humoros szövegekkel párosítva. Közösségteremtő ereje és a gyógyító nevetés által a műfaj hamar a magyar szellemi élet részévé vált.

 

Nyitókép: Georges Seguin (Okki), CC BY-SA 3.0, Wikimedia Commons