Őszinte barátságra találni példát jelentősen eltérő társadalmi, családi vagy anyagi helyzetű, illetve különböző életkorú és érdeklődési körű személyek között. Egy megkerülhetetlen feltétel azonban mindig van: a felek közötti egyenrangúság. A lengyel–magyar barátság – sőt, ahogy az előbbiek mondják, (unoka)testvériség (bratanki) – mibenlétéről számos történelmi fordulópont gondolkodtat el minket. E végiggondolásban haszonnal forgathatjuk Mitrovits Miklós kiváló történész és polonista legújabb kötetét, mely a két nemzet viszonyának szinte minden szintjét feltárja. A két állam közötti számtalan különbséget (a fizikai paramétereket, a lakosságszámot, a nyelvet, a gazdasági lehetőségeket és a történeti hagyományokat) figyelembe véve vajon egyenrangú felek kapcsolatáról beszélhetünk-e?

Ignacy Mościcki  lengyel köztásasági elnök és Horthy Miklós találkozása 1938-ban Krakkóban (Fortepan: Sallai János) 

  

Korszemlélet

Lengyelországból nézve hazánk sokszor aprónak bizonyul a tudományos érdeklődéshez. Pontosan mutatja ezt a második világháborús lengyel menekültek ügye, akik 1939 szeptemberét, a német–szlovák, majd a szovjet támadást követően öt kontinensen szóródtak szét, Nagy-Britanniától Iránig, Indiától az Egyesült Államokig. Érthető tehát, hogy történetüket a lengyelek nem a vonatkozó magyarországi tapasztalatok fényében szemlélik.

Nagyerdei stadion, Magyarország - Lengyelország (8:2) válogatott labdarúgó-mérkőzés. Henryk Borucz, a lengyel válogatott kapusa (Foretapan: Kovács Márton Ernő)

 

Eközben itthon a német szövetség ellenére történő segítségnyújtás és annak olyan meghatározó szimbólumai, mint a balatonboglári Lengyel Gimnázium és Líceum, különlegességükkel és egyediségükkel tűnnek ki. Ám mindenkori reflexióinkat az adott kor szemlélete is alakítja. A hetvenes évek második felében éppen a magyar kultúrapparatcsikok nem bizonyultak nyitottnak a világháborús menekültek történetének Magyarországon frissen – elsősorban Lagzi Istvánnak köszönhetően – meginduló feldolgozására, miközben Lengyelországban kifejezett érdeklődés fogadta a vonatkozó kutatásokat. A korabeli nagy történészvitát elemezve erre Mitrovits Miklós is szemléletesen rámutat.

Ikarus a cseh-lengyel határon (Český Těšín, Cieszyn) 1965-ben (Fortepan: Chuckyeager tumblr)

  

A polonofília mozgatórugói

Számos magyar történész és más társadalomtudós szentelte kutatói pályáját – és reméljük, hogy sokan is fogják még – Lengyelországnak.
A szocializmus csapdájában historiográfiai összefoglalója az ő munkájuknak is emléket állít, miközben kellő kritikával kezeli és használja fel az elődök műveit. Ennek kapcsán különösen izgalmas belegondolni abba, hogy mikor milyen szerepet játszott maga a két állam a lengyel–magyar kapcsolatokban: mikor kontrollálták a kormányok a lehető legszorosabban a kultúrszféra vonatkozó területeit, és mikor vonultak vissza ezekről érdektelenségbe burkolózva. A két világháború között például rendkívüli mértékű polonofília jellemezte a magyar értelmiség köreit. Sorra jöttek létre a két nép közötti kapcsolatok elmélyítésén dolgozó szervezetek (Magyar Mickiewicz Társaság, Magyar–Lengyel Kereskedelmi Kamara, Lengyel Légionisták Egyesülete, Magyar–Lengyel Egyesületek Szövetsége stb.), amelyeknek a magyar állami szervek hallgatólagosan delegálták azokat az együttműködési feladatokat, amelyeknek maguk korántsem tettek messzemenően eleget. Államfői szintű találkozásra a Trianon utáni Magyarország és a Második Lengyel Köztársaság (II Rzeczpospolita) vezetői között például csupán 1938-ban került sor, amikor Ignacy Mościcki a Wawelben fogadta Horthy Miklóst. Ez az állam nélküli (kultúr)diplomácia a második világháborútól pedig a Csorba házaspárnak, Helenának és Tibornak köszönhet sokat, akik számos területen (nyelvoktatás, szociológiai kutatások, művészetek) vállalták a két nép egymáshoz történő közelebb hozásának feladatát. Nem sokkal később, a politika változásával persze az állam is megérkezett a lengyel–magyar kapcsolatokba: például a varsói Magyar Intézet 1948. novemberi megnyitóján a magyar fél a frissen berendezkedő sztálinista kurzus valóságos kulturális nehéztüzérségét vonultatta fel Lukács Györgygyel és Andics Erzsébettel. A végig változatos forrásbázissal dolgozó Mitrovits a kapcsolattörténetnek ezt az „újrakezdő” szakaszát a nem eléggé sztálinista Lengyelországra rácsodálkozó egyszeri magyar káder Rákosinak írt beszámolójával is illusztrálja.

Jancsó Miklós rendező és Krystyna Mikołajewska lengyel színművésznő a Csillagosok, katonák című magyar-szovjet film forgatásán a  MAFILM stúdiójában a Lumumba (ma Róna) utcában 1967-ben (Fortepan: Bojár Sándor)

  

Hibádzik a nyelvismeret

Az egymás iránti érdeklődés kevésbé kölcsönös szakaszaiban is fontos lenne, hogy megosszuk a másikkal, mit gondolunk a történetéről, hogy a magyar szerzők köteteit – ahogyan Mitrovits könyvénél ez megtörténik – gondozza lengyel lektor, és viszont. Ehhez azonban természetesen szükség van a nyelv ismeretére, amelynek hiánya a teljes kelet-közép-európai régió permanens problémája, a tudástranszfer egyik legfőbb gátja. A kutató számára a másik nemzet nyelvének ismerete nem csupán azt teszi lehetővé, hogy elolvassa, mit írtak le azon a nyelven, hanem azt is, hogy észrevegye, mi az, ami hiányzik a híradásokból.

Polski Fiat magyar manökenekkel Budapesten a Vajdahunyad váránál 1971-ben (Fortapan: Bauer Sándor)

 

Mitrovits Miklós például ennek köszönhetően tudja feltárni, hogy Władysław Gomułkának a szocializmus lengyel útját hirdető gondolatai közül – amelyek pirruszi érvényre jutása 1956. október 23-án a magyar forradalmat kirobbantó szikrának bizonyult – a cenzúra mely passzusokat szemelte ki, és ítélte elég biztonságosnak ahhoz, hogy az olvasók elé tárja. Az egymás nyelvén, nem pedig valamely tájidegen közvetítőnyelven zajló beszélgetések továbbá a közös lengyel–magyar történelem nehézségekkel terhelt időszakainak megértéséhez és feldolgozásához is nagyban hozzájárulhatnak. Ilyen a Kádár-kormányzat legerősebben 1980–1981-ben harsogott lengyelellenes propagandája, amely a Szolidaritás-jelenség miatti félelemtől hajtva rengeteg magyarban sikerrel ültette el, hogy a lengyelek lusták, a többi szocialista országtól erőn felüli gazdasági segítséget elváró ingyenélők. Ezt a jelenséget – amelynek eredményeként például máig sokan szükségállapotnak nevezik a lengyel hadiállapotot – éppen a történelmi barátság érdekében lenne fontos szervesíteni közös történetünkben.

Lengyel gyerekek táboroztatása 1981 nyarán a SZETA (Szegényeket Támogató Alap) szervezésében a Balatonfelvidéken; a következő évben a hatóságok ellehetetlenítették (fotó: Hodosán Róza archívumából)

 

 Nagyban elősegítheti a lengyel–magyar kapcsolatok múltjának teljesebb megértését, ha Mitrovits Miklós példáját követve mind több olyan kapcsolattörténeti munka (monográfiától a tanulmányig) születik, amely nem kizárólag a jelentős eseményekre és látványos politikai fordulópontokra (1945, 1956, 1989 stb.) figyel, hanem a történeti EKG laposabb részein is talál elemeznivalót. Ehhez persze szükség van arra a gazdaságtörténeti megközelítésre, amely talán nem túlzás, hogy egyfajta reneszánszát éli, és amely mégiscsak a két nép közötti leginkább folyamatos és legközvetlenebb kapcsolatot, a kereskedelmet vizsgálja. A lengyel–magyar kapcsolatok kiegyensúlyozott szemlélése érdekében fontos továbbá minél szélesebb nemzetközi kontextusban vizsgálni a két nép történetét, mely nézőpontból hol eltörpülnek, hol pedig még nagyobbnak tűnnek a Varsó és Budapest közötti különbségek. A második világháborút közvetlenül követő időszakból az előbbire példa a Rajk-per Lengyelországban is (ahogy a teljes régióban) könnyen érthető forgatókönyve, utóbbira pedig, hogy a Szovjetunió szemében már a kezdetektől milyen más volt a két állam súlya (miközben a kommunistáknak az 1945-ös magyar választásokon elszenvedett veresége volt az, ami miatt Lengyelországban inkább megvárták a voksolással a sztálinista rendszer erőteljesebb megalapozását).

 Mitrovits Miklós a lengyel–magyar kapcsolattörténet számos különböző aspektusát vizsgálta már A szocializmus csapdájában című könyv által felölelt időszakon (1945–1990) kívül is, ám e kötetében részletes áttekintést szentel egyik szívügyének, a futballösszefonódásoknak is. A lengyel–magyar
kapcsolatok „nagy egészének” bemutatása ezzel a társadalomtörténetileg helytálló és példás megoldással teszi teljesebbé a két nép történetét. Nem utolsósorban rendkívül szellemesen.

A szerző történész, a Lengyel Kutatóintézet és Múzeum igazgatója

Nyitókép: Wrocławiak a Hősök terén 1989. június 16-án, az 56-os hősök újratemetésekor (Fortepan: tm)

 

A kapitalizmus iskolája: lengyelek a KGST-piacon Budapesten a kerepesi úton 1989-ben (Fortepan: Urbán Tamás)