Horthy és a történettudomány

A hatalmi befolyásolástól a párbeszédig

Horthy Miklósnak, Magyarország 1920 és 1944 közötti kormányzójának megítélését az elmúlt több mint száz esztendőben nagymértékben a politikai hatalom határozta meg. 1919 és 1944 között pozitív, 1945 és 1989 között pedig negatív Horthy-kép jutott el a nyilvánosság különféle csatornáin a társadalomhoz. Mindkét értékelés egyoldalú volt és túlzott. Az egyik Horthy vélt vagy valós eredményeit, sikereit, míg a másik a szintén vélt vagy valós hibáit és bűneit hangsúlyozta, nagyította fel, sőt, egészítette ki kitalált elemekkel. A rendszerváltozással olyan időszak kezdődött, amikor lényegében bármilyen álláspont megjelenhetett a nyilvánosságban. Ez azt jelenti, hogy amíg az 1919 és 1989 közötti politikai rendszerekben a magánvélemények nem válhattak nyilvánossá, kifejtésükre szinte csak családi és baráti körben kerülhetett sor, addig a rendszerváltozás – különösen az internet adta lehetőségek – óta már mindenki közölheti álláspontját. Ez feltétlenül pozitív, mert lehetővé vált Horthy személyéről és tevékenységéről párbeszédet folytatni. Ugyanakkor bármilyen álláspont nyilvánosságot kaphat, olyanok is, amelyek köszönőviszonyban sincsenek a történeti kutatások eredményeként felhalmozott tudásanyaggal. A történészek és a megalapozott ismeretek iránt érdeklődők helyzete tehát egyszerre lett kedvezőbb és nehezebb.

A történetírás szakszerűsödése

Ha azt vizsgáljuk, hogy a történetírás jelenleg hogyan értékeli Horthy fővezéri és kormányzói tevékenységét, vissza kell mennünk a Kádár-korszak elejéig. Az 1956-os forradalom hosszabb távú hatásaként ugyanis a kádári konszolidáció részeként – a Rákosi-diktatúrához képest – enyhült a társadalomra és a tudományra nehezedő nyomás, a Horthy-korszak értékelése így egyre kevésbé töltött be legitimációs szerepet. A történeti kutatások eredményeképpen idővel megjelenhettek Horthy tevékenységének tudományos igényű, árnyaltabb megközelítései is. A politikai hatalom birtokosai által megszabott keretek között lehetővé vált az álláspontok közötti vita is. A kommunista propagandától való eltávolodás a történetírásban egy folyamat eredményeként valósult meg. A történészek egymás munkáira támaszkodva törekedtek a Horthy-korszak kiegyensúlyozottabb megjelenítésére, fokozatosan megváltozott a szóhasználat, eltűntek az 1950-es években rutinszerűen alkalmazott szófordulatok. (Az MSZMP propagandája a történettudomány szakszerűsödése ellenére érdemben nem változott.)

Tovább árnyalás

A rendszerváltozás után a professzionális történettudomány képviselői – ellentétben a politikai pártok álláspontjához idomuló, ideologikus megnyilatkozásokat produkáló „történészekkel” – a Kádár-korszakban megszületett kutatási eredményekre támaszkodva a minél pontosabb, árnyaltabb és kiegyensúlyozottabb Horthy-kép megrajzolására törekedtek, és törekszenek ma is. Számos könyv, tanulmány és cikk jelent meg, tudományos publikációként és ismeretterjesztésként, amelyek kifejezetten Horthyval foglalkoznak, vagy a korszak bizonyos aspektusain keresztül értékelik a volt kormányzó történelmi szerepét. A következőkben azt az öt kötetet mutatom be, amely Horthy életének egészével vagy annak meghatározott időszakával foglalkozik (saját könyveimre, így a Horthy-életrajzomra és a haditengerészeti pályafutásáról szóló monográfiámra nem térek ki).

Hadtörténeti nézőpontból

Dombrády Lóránd A legfelsőbb hadúr és hadserege című, 1990-ben megjelent könyvében Horthy Miklós és a hadsereg kapcsolatát vizsgálta. Az alapvetően hadtörténeti munka szerzője széles körű forrásbázisra támaszkodott. Megállapításai helytállók. Felhasználta az addigi kutatási eredményeket, amelyeket új források elemzésével egészített ki. Horthy szerepét megfelelően helyezte el a köztörténetben, nem túlozta el, ahogyan nem is negligálta. Beszámol például a fővezéri tevékenységéről, a bethleni konszolidációról, ahogyan a második világháborúról, a kormányzó államfői szerepének legvitatottabb időszakáról is. „Elérkezett Horthy kormányzói működésének kritikus időszaka, amikor az események felgyorsulása, s ebben a hadsereg szerepének előtérbe kerülése, egyre súlyosabb, a nemzet jövőjére kiható döntések elé állították” – írta. E döntések során a kormányzó többször is a hadsereg vezetőinek álláspontját fogadta el, mert „látókörét szűkítette katonai múltja és látásmódja. Úgy látta: előtérbe került a katonák szerepe, engedni kell nekik, nem korlátozni.” Ez elsősorban az 1939 és 1941 közötti időszakban volt meghatározó. Ugyan a honvédség felső vezetésének álláspontját azután is többször elfogadta, de 1944 őszén mégis olyan helyzet állt elő, hogy az átállási kísérlet során az államfő nem támaszkodhatott teljes mértékben a hadseregre.

Újságíró avatottan

Tíz évnek kellett eltelnie, hogy magyarul újabb, ráadásul két idevágó kötet is napvilágot lásson. Az egyik Bencsik Gáboré (Horthy Miklós. A kormányzó és kora), a másik pedig Thomas Sakmysteré (Admirális fehér lovon. Horthy Miklós, 1918–1944). Bencsik jegyzetek nélküli munkája érdemi új kutatási eredményt nem tartalmazott. Az ismereteinket azonban értékelte. IV. Károly visszatérési kísérletei kapcsán például helytállóan jellemezte Horthy szerepét: a kormányzó „nem volt politikus, de volt benne annyi politikai józanság, már-már bölcsesség, hogy számoljon a realitásokkal”. Bencsik joggal utalt a nemzetközi realitásokra és az ország érdekeire, de azt is említette, amit a Horthyt idealizálni igyekvők nem szoktak hangsúlyozni, hogy az államfő politikai hatalmának megőrzésére is tekintettel volt. Helytálló, hogy a konszolidáció végrehajtása mindenekelőtt Bethlen István miniszterelnök és nem a kormányzó tevékenységéhez köthető. A harmincas évek második fele kapcsán nem kerüli meg a vitatott kérdéseket (a zsidóellenes törvényeket, a totalitárius jobboldal megerősödését és a területi revízió miatt is Németországtól kialakult függést), amelyek kapcsán kritikát is megfogalmaz, de az összkép alapvetően mégis pozitív. Összességében Bencsik könyvében idealizált Horthy-kép bontakozik ki. Ez azonban nem azonosítható a Horthy-kultusz jelenségével.

A leginkább használható életrajz

Thomas Sakmyster könyve eredetileg angolul jelent meg 1994-ben. A szerző az addigi kutatási eredményekre, a publikált forrásokra és forráskiadványokra, illetve elsősorban külföldi levéltári forrásokra támaszkodott. Megállapításai szakszerűek és megalapozottak. Az amerikai történész könyve jelenleg a leginkább használható Horthy-életrajz. Időrendben, arányos keretek között mutatta be Horthy 1919 és 1944 közötti életét. Fővezéri és kormányzói tevékenysége kapcsán minden releváns kérdést érintett. Így például érzékeltette a politikai konszolidációban játszott szerepét, azt, hogy a kormányzó Bethlen István konszolidációs politikájának támogatója lett. Ez azzal járt, hogy eltávolodott radikális jobboldali környezetétől, elfoglalta a politikai rendszerben a kormányfő által neki kijelölt szerepet, és egyre inkább megelégedett reprezentatív feladatainak ellátásával. Ezt a folyamatot részletesen elsőként Sakmyster vezette végig. A gazdasági világválság hatására a kormányzó bizalma megingott a miniszterelnökben, és a Gömbös Gyula által javasolt politikai programot kezdte el támogatni, igaz, nem fenntartások nélkül. A Horthy-korszak utolsó évei kapcsán kiegyensúlyozott értékelést ad a szerző a magyar államfő szerepéről, a főbb bel- és külpolitikai folyamatokról. Külpolitikai téren a területi revízió és a magyar állam Németországtól való függőségének kialakulása áll a középpontban. Kiderül az is, hogy Horthy magát antiszemitának tartotta, világképének fontos részét alkották antiszemita nézetei, egyetértett a zsidóellenes diszkriminatív intézkedésekkel, a fokozatos jogkorlátozással, de a zsidók fizikai megsemmisítésével nem azonosult. Az 1944. március 19-i német megszállás utáni időszakról alapos, minden lényeges kérdésre kiterjedő elemzést olvashatunk. Arra a kérdésre, hogy a német megszállás után miért került sor a deportálásokra, úgy, hogy a kormányzó a helyén maradt, nem mondott le, ráadásul tudta, hogy milyen sors vár a deportáltakra, szintén választ ad a szerző. Horthy Miklós ugyanis szabad kezet adott a kollaboráns kormánynak, és egészen június végéig, július elejéig semmit sem tett a zsidóság érdekében. A felelőssége így nem képezheti vita tárgyát.

Kritikus kiegyensúlyozottság

A leginkább használható életrajz képzeletbeli trónjára felkerülhetett volna Catherine Horel 2017-ben megjelent könyve is (Horthy). A szerző Horthy-képe összességében kritikus, azonban kiegyensúlyozottságra és megértésre törekvő. Nem érthető, hogy az 1921 és 1936 közötti tizenöt év, Horthy haditengerészeti pályafutása, fővezéri tevékenysége, kormányzói működésének kezdeti időszaka miért maradt ki a könyvből. A Gömbös Gyula halálát követő időszak kapcsán pedig főként ismert adatokat, tényeket foglalt össze.

Jelentős hozzájárulás – méltánytalanságokkal

A legutóbbi, kifejezetten Horthy Miklóssal foglalkozó könyv szerzője Ungváry Krisztián (Horthy Miklós. A kormányzó és felelőssége 1920–1944). Ő nem életrajzot, hanem a fővezéri és kormányzói tevékenységet tekinti át. Lényegében az 1941 és 1944 közötti időszakra koncentrál. Munkájában nem kevés pontatlanság és méltánytalan megállapítás olvasható. A bethleni konszolidációban a kormányzónak a szerző szerint „szinte semmi szerepe nem volt – leszámítva a szélsőjobb visszaszorításának támogatását és az uralkodó visszatérésének megakadályozását”. Már az állítás is ellentmondásos: Horthy fenti két tette ugyanis jóval több, mint a „szinte semmi”. Ráadásul ő nevezte ki Bethlen Istvánt, akiben egyre inkább, idővel pedig már maximálisan megbízott. Ungváry a konszolidáció kapcsán azt is elvitatja a kormányzótól, amit nem kellene. Az 1941 júniusa és 1944 októbere közötti időszakról szóló fejezetben részletesen mutatja be a Szovjetunió elleni hadba lépés körülményeit. Meggyőzően érvel amellett, hogy Horthy Miklós nem gondolta át, nem vizsgáltatta ki alaposan Kassa bombázásának körülményeit. Viszont nem utal arra, hogy Magyarország geopolitikai okokból nem tudott volna kimaradni a háborúból. Elsősorban az 1944. március 19. és október 16. közötti időszakkal foglalkozva Ungváry összefoglalja és új kutatási eredményekkel is kiegészíti, árnyalja az ismereteinket, jelentősen hozzájárulva az 1944-es események jobb megértéséhez.

A tények felülírása

A rendszerváltozást követően újjáéledtek a XX. század során kialakult, egymással szemben álló Horthy-képek. Igaz, ezek aktualizált formában jelentek meg, de érveiket, hangsúlyaikat tekintve így is jól kitapinthatók a gyökereik. A pozitív és a negatív Horthy-képek közötti identitáspolitikai küzdelem jelenleg is folyik. A jelenség politikai értelemben ugyan érthető, de nem segíti a magyar társadalom reális önképének megerősödését. Csak nehezíti ezt, ha a közéleti szereplők a múltból a jelenbe importálnak olyan Horthy-képeket, amelyeket a történeti kutatások már megcáfoltak. A tények felülírása, megkerülése, zárójelbe tétele semmit sem igazol. Horthy Miklós érdemeit, erényeit, a hibáit és bűneit együttesen kell vizsgálni. Ezek mind együtt adnak ki egy reális Horthy-képet. Csak a tényekkel összhangban álló kijelentések, múltunk minden lényeges aspektusának tudomásulvétele eredményezheti, hogy Horthy elfoglalja azt a helyet a magyar közgondolkodásban, amit megérdemel. Ebben pedig kiemelt szerepet kell hogy játsszon a történettudomány. Szükség van párbeszédre, a másik meghallgatására, álláspontjának megértésére. Az itt bemutatott kötetek, ahogyan a cikkben nem említett számos egyéb releváns publikáció is, minden lehetőséget megadnak a tájékozódásra. Nincsen tehát akadálya annak, hogy a közéletben minél több megalapozott kijelentés hangozhasson el.

A szerző történész, a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont munkatársa

Nyitókép: A magyar csapatok bevonulása a felvidéki Füleken 1938-ban (Fortepan, Horváth József)