Az 1990-es években két olaszországi klasszikafilológus-konferencián is megkongatták a vészharangot: a latin nyelvoktatás kiveszőben van Európa-szerte, pedig a göröggel együtt ez alapozta meg a Nyugat kultúráját. A résztvevők egyúttal szorgalmazták a reneszánsz nyelvoktatás módszereinek, a latin élő nyelvként való tanításának felelevenítését. 1991-ben megalakult az Accademia Vivarium novum (Új Vivarium Akadémia), ahol a világ minden tájáról érkező, tizenhat–huszonöt éves ösztöndíjasok elsajátíthatják a latin és a görög nyelvet. Első naptól minden latinul folyik, hogy mihamarabb megkezdhessék az intenzív párbeszédet a klasszikus szerzők műveivel. Az olasz kulturális minisztérium által támogatott, Luigi Miraglia alapította és vezette kollégium 2016 óta Frascatiban, a barokk Róma egyik kiemelkedő építésze, Francesco Borromini által emelt Falconieri-villában működik.
Az egyik visszatérő diák, a fiatal költő Lü Zefeng, accademiai nevén Prosperus lefordította kínaira a teljes Aeneist. A kínai ugyan nem ismeri az időmértékes verselést, de neki sikerült azt visszaadnia, rímeltet is, ahogy több Aeneis-fordítás. Így fest az első két sora:
刀兵与英雄且由我歌唱：受命途驱使，
他最先离开特洛亚海岸，来到意大利
•Mi hajtotta ide? Menekült?
Szó sincs róla. Amikor érettségiztem, az orvosira jelentkeztem. Nem mintha ezt a hivatást el tudtam volna képzelni magamnak; az irodalmi-művészeti érdeklődésemet gondoltam mások felé forduló hivatással kiegészíteni. A gimnázium utolsó éveiben intenzíven tanultam a latint, már csak azért is, mert én maradtam egyedül a csoportban, és a tanárom, Szilágyi Ilona mindent megtett tudásom pallérozásáért. Ki is juttatott az Ábel Jenő Országos Latin Tanulmányi Verseny révén az olaszországi Cicero-versenyre. Felvetődött ekkor, hogy az érettségi után egy évig külföldön dolgozzak, de végül az Accadémiára jöttem tanulni.
Eusebius, azaz Tóth Özséb Áron a Falconieri-villa barokk freskói előtt
•Az egész évet az Accademián töltötte?
Igen. Megtapasztaltam, hogy van olyan közösség, amely irodalmi alapokon áll, és mégis lehetővé teszi az egymás felé fordulást. Maroknyian voltunk, ma hatvanan-hetvenen, és a tanulmányainkat átvittük a mindennapi életünkbe. Ez volt a közös kenyerünk, a közös témánk, alapja közös koordináta-rendszerünknek. Ez nagyon megfogott.
•Ott is maradt még egy évet?
Igen. Görögül tanultam, hogy a majdani orvosi pályámnak klasszikus kiteljesítése legyen. Ekkor költöztünk át egy hegyi kisközség széléről Rómába. Ez mindent megváltoztatott. Mindannyian megértünk, tanárok is, diákok is. Ráébredtünk, hogy az Accademia mi vagyunk, és amit ki-ki hozzátesz, az meghatározza a közösséget.
Azután visszamentem Debrecenbe, és elkezdtem az orvosi egyetemet, de tudtam, hogy nem akarok orvos lenni, az irodalomnak az Accademián megtapasztalt közösségformáló erejét keresem. Vágytam vissza Rómába, ami bennem is, otthon is feszültséget gerjesztett. Az orvosi biztos, az Accademia a kutya vacsorája. Ha nem leszek orvos, mondták a szüleim, végezzem el a klasszika-filológiát, ahogy az Accademia többi diákja is. Végül a pápai Institutum Altioris Latinitatison diplomáztam. Az orvosival e mesterfokozat megszerzése után végleg felhagytam. Közben az Accademia az egyetemi intézményesülés irányában halad, képzéseinket elismerik.
•Az irodalom itteni közösségformáló erejét hogyan kell elképzelni? A tanár előkap egy auktort, és naphosszat lehet róla társalogni?
Mint a humanista contuberniumokban, s a mai napig angolszász college-okban, folyamatos tanár-diák kapcsolatot biztosítunk. A különbség az, hogy ott nagyobb létszámban hallgatnak, mi ötvenen-hatvanan ha vagyunk, és állandóan együtt. Ráadásul az ottani rend régóta kialakult, a mi intézményünk pedig a mi kezünkben alakul. Amikor idejöttem, a zene még nem volt a képzés, a kollégiumi élet része. Javasoltam, hogy skandálás helyett énekeljük a verseket, aminek odahaza komoly hagyománya van. Kezdetben a klasszikus metrumra írt Sebő-zenéket vettük, minthogy rájuk lehet latinul énekelni. Egyik társam idővel szerzett is egy darabot. Majd a második évben háromdarabos kóruskoncertet adtunk gitár-, hegedű- és furulyakísérettel. Mindenki buzdított, hogy folytassuk. Kötelező lett a karének. Új zenékkel kellett előállnom, saját vagy mások szerzeményeivel. A szakdolgozatomat arról írtam, milyen forrásokat lehet használni klasszikus ókori versek énekléséhez. A reflex az volt, hogy ha antik verset akarunk énekelni, vegyük elő az antik zenét, a mintegy harminc – alig élvezhető – görög töredéket.
•Jobb más megoldást találni?
Igen, de nemcsak új zenéket szerezni, hanem más forrásokat is felhasználni, hiszen legalább a XI. századtól írott hagyománya van az antik, horatiusi és más versek megzenésítésének. Vannak persze antik metrumokra írt gregorián dallamok, himnuszok is. Ezeket analógiákként szintén fel lehet használni. A gregorián dallamok párosítása az antik versekkel szervesen alakult ki. A liturgiában szereplő antik versekre írt dallamokat a XI. századtól írják le, de bizonyára régóta megvoltak. Horatius ugyan aligha ilyen dallammal hallotta verseit, de a gregorián a szöveg kiejtésmódjának tekintette a zenét, a szöveget kiteljesíteni akarta az énekléssel. A Sebő-féle megközelítést, a népzenei motívumok klasszikus versekkel való párosítását szintén organikusnak érzem.
Tyrtarion-concentus az Accademiának otthont adó, Frencesco Borromini tervezte villa előtt
Van, Horatiust mindig énekelték. Metrumai átmentek a keresztény liturgiába és himnuszköltészetbe. Hogy ez hogyan történt, írásos emlékek híján aligha állapítható meg. De a Horatius verseire használt dallamokkal énekeltek liturgikus ódákat, amin senki nem akadt fenn. A humanisták aztán a gregoriánból kiindulva szintén megzenésítettek klasszikus költőket. A grammatika részeként tárgyalták a verstant, és a római költők által leggyakrabban használt huszonkét metrum mindegyikéhez hozzárendeltek négyszólamú zenét, amelyet szabadon lehetett variálni éneklés közben. Tucatszám jelentek meg az ilyen mintakönyvek, főleg a németeknél. A franciák megzenésítették a Pléiade-ok antik mértékben írt verseit, megszületett a francia szaffikus strófa, amelyet szintén lehet Horatius-dallamokra énekelni. Ezekhez is vissza tudunk nyúlni, de a protestáns geistliche Odendichtung (’lelki ódaköltészet’) időmértékes himnuszaihoz – német, cseh és magyar nyelvű – dicséreteihez is.
•Vagyis állandó hagyományhoz nyúlnak vissza?
Igen. A középkorban és a reneszánszban volt ez a legláthatóbb. Ha Horatiust akarok énekelni, felütöm a gregorián énekeskönyvet, és gond nélkül vehetek belőle klasszikus metrumú dallamokat. A XVII. századtól viszont háttérbe szorul a metrikus vers metrikus éneklése, amelyet Arezzói Guido, illetve az északi humanisták még kötelezőnek tartottak. Az antik versek megzenésítése persze tovább él, de nem feltétlenül marad hű a metrumhoz. Kodály igen. Sebő szándékát, hogy a balkáni népzene elemeit felhasználva énekeljen szaffikus dalokat, talán még a reneszánsz törekvésnél is érdekesebbnek érzem, mert ő élő hagyományhoz nyúl.
•Ha élő hagyomány, miért áll egyedül azzal, amit csinál?
A zenetörténészek az ókori traktátusokkal, töredékkel, a régészek a hangszerek rekonstruálásával foglalkoznak. Az Európai Zenei Archeológia Projektben (EMAP) mindenféle ókori hangzást igyekeznek reprodukálni. De nem a görög irodalom alapművei érdeklik őket. Nekünk nem az a célunk, hogy antik zenei hangzással álljunk elő. De az sem, ahogy Jan Novák magas színvonalon a jazzhez igazította a klasszikus verseket, vagy hogy történetesen néhány klasszika-filológus hallgató a rockhoz. Persze mindent lehet, de mi a szöveg világához akarunk közelebb kerülni.
•Az éneklés tehát az irodalom jobb megélését teszi lehetővé?
Ezeket a verseket vagy zenére írták, vagy azért, hogy zenésítsék meg őket, mint Horatius mondja: „Verba loquor socianda chordis” („Szavam lanton a dal fonalára fűzöm”, Carm IV, 9)…
•Mint egyik lemezük címe is: „Verba socianda chordis” …
És ha Catullus nem is éneklésre szánta verseit, de énekelhető metrumokat használt. A verseket énekléssel meg lehet élni. A karének, bár nem liturgikusan, de meghatározóvá vált közösségünk életében: ha egy dalt egy héten keresztül mindennap eléneklünk, azt mindenki megtanulja. Idővel kialakul egy több száz dalból álló tár, amelyet mindenki tud, mindenki képes idézni, és amelynek az énekeit eleve azért írták, hogy ez így legyen, s beleivódjanak az emberek lelkébe. Gyakran tartanak nálunk hivatásos zenészek mesterkurzusokat, ilyenkor viszonzásképpen éneklünk nekik. Először amatőr iskolai kórusnak néznek minket, de aztán rendre meghökkennek a közösségi erőtől, ami a muzsikálásunkból árad. Gyakran épp ez hiányzik az általános koncert- és zenei gyakorlatból. Mi, a kórusunk nemcsak a próbákon, hanem egész nap együtt vagyunk. Sok esetben éveken át. Ehhez az is hozzájárul, hogy a filozófiával vagy a képzőművészettel való foglalkozásunk hasonló mintát követ. Nem a tudományt akarjuk megreformálni vagy megkerülni, csak megélni, hogy a műben az ember rejlik.
Catullus nem azért írt, mert azt akarta, hogy a grammatikusok vesézzék verseit, hogy „tunya könyvmolyokat tápláljon” – mint Horatius mondja –, hanem mert közölni akart valamit. Seneca is azért írta Luciliusnak a leveleit, hogy valahány olvasója a maga lelkét találja meg bennük megszólítva. Azt mondta magáról, olyan, mint az orvos, aki gyógyszert ad, mert tudja, hogy meggyógyulsz tőle, ha ő maga nem szedi is. Tudja, mi a boldog élethez vezető út, még ha maga nem követi is. A rosszhiszemű olvasás azt mondja, akkor nekem ne is prédikáljon. A jóhiszemű ezt végiggondolja, esetleg ki is próbálja. Mi ezt a reneszánsz-humanista szemléletet igyekszünk továbbadni.
•A nyelvtanításban is a reneszánsz megközelítéshez térnek vissza?
Olyan értelemben igen, hogy a latin nyelvet használni való nyelvként tanították Magyarországon is egészen a XIX. század első feléig, mert ez volt az oktatás és a közigazgatás nyelve. Kétezer éven át meg tudták tanítani a latint élő nyelvként, olyan szinten, hogy mindennek művelésére alkalmas legyen. Azonban a nyelvoktatás problémája a reneszánszban válik tudatossá. A humanisták alkalmazta-átdolgozta módszerekre megy vissza a mi tankönyvünk is, Hans Ørberg ötvenes években íródott Familia Romanája. Ezeket persze mi is kiegészítettük a mai diákok igényeinek megfelelő elemekkel. Nem riadunk vissza a digitalizációtól, de nem mondunk le a korábban sokkal fontosabbnak tekintett gyakorlatokról, mint például a fogalmazás. A csilivili nyelvi játékok hasznosak, de nem ez a nyelvtanulás egyetlen járható útja. Az utolsó kétszáz év latintanítása a filológia jegyében zajlott, a nyelvtani elemzésre korlátozódott, és valójában hátráltatta a nyelvtanulást. Az angolt ma többnyire kommunikációs nyelvként tanítják, de ha valaki Shakespeare-t akarja tanulmányozni, nem mellőzi az attól távol álló mai beszélt nyelv megtanulását. Ugyanez igaz Cicero esetén is. A nyelv írott vagy beszélt használata nem kerülhető meg.
•Az Accademia közössége láthatón jól működik, de zárt világa hogyan illeszkedik a tágabb világba?
Tizenöt éve, mielőtt Rómába költöztünk, talán lehetett szó zártságról. De mióta Rómába, majd Frascatiba kerültünk, kulturálisan összenőttünk vele, része vagyunk a kisváros és a metropolisz életének is. Folyamatosan rendezett konferenciáink és szemináriumaink révén a tudományos és művészeti élet nemzetközi vérkeringésébe illeszkedünk. Nem érzem, hogy zártak volnánk. Ezer szállal kötődünk korunk társadalmához, annak nagy kérdéseihez és törekvéseihez, és megpróbálunk azoknak egyfajta gyűjtőpontjává is válni. A reneszánsz lebeg a szemünk előtt, amikor sikerült a művészetek és a tudományok egymásba illeszkedését megvalósítani. Ezen álmélkodik hatszáz éve a világ. Ez vonz milliókat Firenzébe ma is.
•Miért a Vivarium név?
Mert a Nápolyi-öbölben lévő Vivara lakatlan szigetén alakult ki az 1970-es években az Accademia magja, illetve azért, mert a VI. században Cassiodorus alapította meg Vivariumot, az irodalmi hagyomány továbbadásával, a kódexek másolásával foglalkozó első közösséget, mert érezte, ha nem őrzi meg azt, ami megőrizhető, el fog veszni.
•Mit visznek magukkal a kirepülők?
A kollégiumi életforma egyre ritkább, különösen, ha tagjai nemcsak megkapják a szobáikat, és utána azt csinálnak, amit akarnak, hanem közösségként élnek együtt. Itt észrevesszük, hogy nem olyanok vagyunk, mint ahogyan korábban gondoltuk. Ideig-óráig elbújhatunk álarcok mögé, de tartósan nem. Itt mélyebb ön- és társismeretre juthatunk. Közösségünk legfőbb jellemzője, hogy mindazt, amit itt megélünk, tovább lehet adni, tanítva tanulunk. Bárki bezárkózhat a szobájába, hogy megtanulja a görögöt, de helyette le is ülhet azzal, akinek kisebb a tudása, hogy megpróbálja átadni neki, amit még nem tud. Ezzel nagyobb felelősséget vállal. A tutorálás meghatározó élmény a diákjaink számára, az, hogy érdemes másokra szánni az időt. Amit másoknak elmagyaráztunk, sokkal erősebben megmarad bennünk, mintha magunk tanuljuk meg. A tanítás rejtély. Könnyű a hozzám hasonlóan gondolkodót tanítanom, de lehet azt is, akinek más az észjárása. Az Accademia nagy család, testvérei vagyunk egymásnak, részei egymás életének, fejlődésének és nehézségeinek. Ha ezt tudomásul vesszük, hozzájárulhatunk a másik életéhez, ha nem, elszalasztjuk a lehetőséget.
Az Accademia Vivarium novum honlapját lásd itt, a Tyrtarion muzsikálását itt.
Nyitókép: Apollón és Dionüszosz – Leonyid Iljukin orosz festőnek, az Accademia ösztöndíjasának a festménye, az Ilja Glazunov Orosz Képzőművészeti Főiskolán készített diplomamunkája (2018)
