Korántsem idealizált képet festettek a politikusról az előadók, inkább ízig-vérig emberként mutatták be őt, a maga zsenialitásával és hibáival együtt. Mert Churchillben mindkettőből volt bőven, amint ez már Paul Fox, az Egyesült Királyság magyarországi nagykövetének köszöntő gondolataiból is kiviláglott. Nemcsak személyisége, hanem pályafutása is ellentmondásos: egyértelműen a második világháborúban betöltött szerepe tette halhatatlanná. Ha csak röviddel 1940-es első miniszterelnöksége előtt hunyt volna el, ma legfeljebb a szigetország történelme iránt különösen érdeklődő ínyencek ismernék a nevét. Addig ugyanis a sikerei mellett kudarcok is bőven tarkították pályáját – mint annyi, ma már feledésbe merült politikusét. Addigi életét szemlélve – kis túlzással – azt sem könnyű eldönteni, hogy igazából újságírónak tekintsük-e vagy politikusnak, netán katonának – főúri életmódjának tetemes költségeihez mindenesetre nagyrészt jó tollával kereste meg a pénzt, az irodalmi Nobel-díjat írásaiért és beszédeiért kapta.

A tarka pálya

Életét szélsőséges kilengések jellemzik. Egyfelől már igen fiatalon a miniszterségig vitte, de később komoly szerepet játszott abban, hogy hazája is alaposan megszenvedje a nagy gazdasági világválságot. Nem volt sikeres Indiával kapcsolatos politikája sem, Gandhit félreismerte – „félpucér fakírként fellépő, lázító ügyvédnek” mondta –, ami a Brit Birodalom, az angol ajkúak, a protestáns fehérek felsőbbrendűségébe vetett hitéből is fakadhatott. Ebből azonban, ha ma sokan rasszizmusnak mondják is, soha nem következett nála fajelméletre alapozott politika vagy magatartás.

Sok hibájával maga is tisztában volt: néha elszabadult hajóágyúként hozott gyors döntéseket, s nem vetette meg az alkoholt sem – bár erős túlzás lenne, ha annak rabjaként élne a képzeletünkben. Nem tartozott az erényei közé a párthűség, hosszú politikai pályafutása során a konzervatív pártból a liberálisba igazolt, majd ismét vissza a toryk közé – bár ezzel inkább annak adta jelét, hogy távol áll tőle a doktrinerség, megérezte, mi a kor hangulata. Ami számos tévedése és melléfogása ellenére államférfiúként halhatatlanná tette, az a kora legdöntőbb kérdésében hozott helyes döntése: a nácizmussal és a kommunizmussal szembeni kérlelhetetlen ellenállása.

Négyhatalmi megszállás

A totalitarizmusellenesség kötötte össze Habsburg Ottóval is, mutatott rá Prőhle Gergely, az utolsó magyar trónörökösről elnevezett alapítvány vezetője és a John Lukacs Intézet programigazgatója. Churchill és Habsburg Ottó kapcsolata kölcsönös tiszteleten alapult, amit több dedikáció és udvarias levélváltás is jelez. Volt azonban életükben egy sorsdöntő találkozás is, mégpedig az 1944-es québeci konferencián. Habsburg Ottó azután kért bebocsátást, miután Churchill egy nehéz tárgyalási napot követően már nyugovóra tért. Tudnivaló, a brit kormányfőt ilyenkor csak élet-halál kérdésében lehetett zavarni. Ez az volt, Ottó ugyanis Sztálin befolyását csökkentendő négyhatalmi megszállást szorgalmazott hazája, Ausztria esetében. Churchill öt perc alatt megértette ennek fontosságát. Ez persze nem véletlen, hiszen kevés olyan politikus volt, aki úgy ismerte a történelmet és a földrajzot, mint Churchill, s különösen kevés, akinek Közép-Európa is ott volt a látóhatárán. Ottónál ez persze természetesnek mondható, hiszen – amellett, hogy Ausztriáról volt szó – mély műveltségét egyetemeken szerezte –,
míg a Királyi Katonai Akadémián végzett Churchill magát képezte a bölcsészetekben, Ottóhoz hasonlóan mégis polihisztorrá lett. Innen a konferencia címe: Polihisztorok a világpolitikában – Winston Churchill 150. Ausztriát végül négy hatalom szállta meg.

A demokrácia kultúrája

Kettőjük egybevetésénél fontos az istenhit. Ottó egész életében mélyen vallásos, hithű katolikus volt, Churchillt azonban kételyek jellemezték, nem hitt Krisztus istenségében. Amiben mégis egyeztek, az a kereszténység társadalomformáló erejébe vetett bizonyosság: Churchill nagyra értékelte a kereszténység erkölcsi útmutatását, Krisztus hegyi beszédét „az etika utolsó szavának” mondta. Mindkettejük meggyőződése volt, hogy a demokrácia a kereszténységben fogant.

E gondolatokra tett hangsúlyt bevezető előadásában Lord David Alton of Liverpool professzor, westminsteri felsőházi tag is, aki Habsburg Ottót és Churchillt is óriásnak tartja, jóllehet temperamentumuk, habitusuk ég és föld. Mégis összekötötte őket kérlelhetetlen totalitarizmusellenességük. Egyként hittek a francia–német vezetésű egységes Európában – habár Churchill az Egyesült Királyságot Európától ilyen szempontból különálló entitásként kezelte –, s szükségesnek látták a közös valuta bevezetését is.

Az első amerikai díszpolgár

Minden idők egyik legjelentősebb angolja halt meg 1965-ben – tette egyértelművé meggyőződését George H. Nash történész, a Russell Kirk Center for Cultural Renewal főmunkatársa, aki Churchillt a világtörténelemben elhelyezve a vele szemben felhozott jobboldali és baloldali bírálatokat egyaránt cáfolta. Hasonlóképpen vélekedett előadásában Jeszenszky Géza történész, egyetemi tanár, korábbi külügyminiszter, aki Churchill szerepét a közép-európai gondolkodásban taglalta. Valóban nehéz volna eltúlozni a brit államférfi jelentőségét, már csak azért is, mert mára már több mint ezer könyv íródott róla, amellett, hogy néhány tucatnak ő maga a szerzője.

Churchill mindmáig különös megbecsülésnek örvend Amerikában, aminek csak egyik oka az, hogy édesanyja
az Újvilágból származott. Ő maga huszonegy éves korában járt először az USA-ban, amit még tizenöt útja követett. Amerikai ismertsége a búr háború idejére megy vissza, amikor az ottani fogságából való legendás szökéséről maga számolt be a nemzetközi újságok címoldalán. Lendülete elbűvölte az amerikaiakat. Elsőként ő kapott amerikai díszpolgárságot, éppen John F. Kennedy elnöklete alatt 1963-ban, mert, mint indokolásában írta az erről elfogadott törvény: „bátorsága, nagylelkűsége és kitartása háborúban és békében, a szabadság legsötétebb óráiban is lángolt”.

A kitüntetés persze a második világháborúban vállalt – valóban világtörténelmi jelentőségű – szerepét ismerte el. A korszakban az Atlanti-óceán mindkét oldalán elterjedt pacifizmusával dacolva szállt szembe miniszterelnök elődje, Neville Chamberlain megbékéltetési politikájával és izolacionizmusával. A Csehszlovákia megcsonkítását elfogadó müncheni konferenciáról azt nyilatkozta: „Anglia választhatott a háború és a szégyen között. A szégyent választotta, de megkapja a háborút is.” Tudta, hogy az agresszor békítgetése csak növeli annak étvágyát a hódításra.

Azonkívül, hogy megfogalmazta és mozgósítani tudta a brit közszellemet, a szövetségesek össze-
kovácsolásában is főszerepet vitt. A háború megnyerésébe vetett hite szorosan kapcsolódott ahhoz, hogy feltétlenül bízott az amerikaiak segítségében, jóllehet sok amerikai távol akart maradni az Óvilág torzsalkodásaitól. Ő azonban mélyen hitt az atlanti, az európai–amerikai közösség eszméjében. Ebben sem tévedett. Kapcsolata Amerikával nem lazult a győzelem után sem. 1946. március 18-án Fultonban mondta el azóta is fogalommá vált mondatait a vasfüggöny leereszkedéséről Európára. Életműve máig hat Amerikában, több elnök is a példájából merítve alakította világ-
látását, John F. Kennedytől kezdve Ronald Reaganen át ifj. George W. Bushig. Az igazságba vetett hitet látták megtestesülni benne, aki nem enged a zsarnokságnak, és mindent megtesz a szabadság- és jogtisztelő politikai berendezkedésért és a nemzeti szuverenitásért.

Alaptalan kifogások

Több előadó kitért azokra a történelmietlen bírálatokra is, amelyek Churchillnek éppen a nácizmussal szembeni kérlelhetetlenségét fordítják ellene. Ha – hangzik az ellenvetés – a brit vezető elfogadja a németek 1940-es – az első világháborúban is megtett – ajánlatát, hogy Franciaország kapitulációja után kössenek békét (és ezt tekintélyes „békepárti” brit politikusok is javasolták), akkor Hitler legyőzhette volna a Szovjetuniót, és az nem tette volna rá a kezét Közép- és Kelet-Európára. Ezek az utólagos bölcselkedések nem számolnak azzal, hogy ekkor Hitler és Sztálin még szövetségesek voltak, felosztották volna a kontinenst a német és a szovjet rém-
uralom között. Az ellenálló britek pedig valamennyi leigázott európai nemzet számára életben tartották
a reményt. Amikor pedig 1941-ben valóban sor került a Szovjetunió német megtámadására, joggal jegyezte meg Churchill: „Ha Hitler megtámadná a poklot, felszólalnék az ördög mellett az Alsóházban.” Már csak az volt a kérdés, hogyan lehet Hitler legyőzésére tető alá hozni a szövetséget, miközben kezdettől tisztában volt a bolsevik-sztálini rendszer ördögi voltával, amiben csak megerősítette a katyńi mészárlás és a varsói felkelés cserben hagyása.

Legalább semleges maradna

Vigyázó tekintetét Churchill nem vette le hazánkról sem, a háború előestéjén 1939 júniusában még a hatalomtól távol állva fogadta az akkori magyar ellenzék meghatározó alakját, Eckhardt Tibort. Beszélgetésükben elismerte Trianon igazságtalan voltát, ígéretet tett a jogos magyar revíziós igények teljesítésére, ha Magyarország nem áll ismét a németek oldalára. Utóbb mély hatással volt rá Teleki Pál miniszter-
elnök öngyilkossága, amellyel megmentette becsületét
a történelem előtt.

A francia vonzalom

Fontos szerepet vitt a szövetségben a francia ellen-
állás vezére, a háború utáni Franciaország meghatározó politikusa, Charles de Gaulle. Churchillhez fűződő viszonyát elemezte François Kersaudy történész, a Panthéon-Sorbonne Egyetem nyugalmazott professzora. A két öntörvényű politikai óriás felismerte egymás fontosságát és egymásra utaltságát, de az
ő esetükben is igaz: két dudás nem fér meg egy csárdában. Kétségtelen, hogy de Gaulle-t Churchill emelte be a világtörténelembe, miután a francia össze-
omlás idején a tábornok az ellenállást választotta, és Londonba távozott, ahol a brit miniszterelnök felépítette őt, mint az ellenállás szimbólumát. Tette ezt egyebek között a saját jól felfogott érdekében is, hiszen honfitársai hitét is erősítette azzal, hogy Franciaország nem veszett el, mert lám, van, aki ellenáll… Egymásnak feszülésüknek már 1941-ben megmutatkoztak a jelei – de Gaulle nehezményezte Churchill legcsekélyebb gesztusát is a Vichy-kormány irányába. A brit vezető a végén már szabadult volna tőle, s ez nem lett volna ellenére Franklin
D. Roosevelt amerikai elnöknek sem, csak éppen bárkit tesznek a helyébe, meg sem közelíti a tábornok tehetségét… Kapcsolatuk csak jóval a háború után enyhült, megbékélésükre egészen 1958-ig kellett várni, amikor de Gaulle ismét Franciaország élére került.

Lukacs Churchill-képe

Richard Gamble, a Hillsdale College professzora John Lukacs Churchill-képéről tartott előadást. Az Amerikában világhírnévre szert tett magyar történész életművének jelentős része az angol államférfiú körül forgott. Lukacs őt tartotta Hitler legkeményebb ellenfelének, mert ő testesítette meg azokat az értékeket, amelyek szemben álltak a militarizált tömegre támaszkodó modern zsarnoksággal, arisztokratikus hagyományból táplálkozva hitt az egyéniség erejében, feltétlenül tisztelte a jog uralmát, és képviselte a brit demokrácia éthoszát. Reményt adott Európának a reménytelenség időszakában. És a konferencia szerint figyelmeztetésével ad ma is, amikor Putyin, Irán, Észak-Korea, Kína árnyéka vetül a világra.•