Nem idealizált képet festettek föl a politikusról az előadók, hanem ízig-vérig emberként mutatták be őt, a maga zsenialitásával és hibáival együtt. Mert Churchillben mindkettőből volt bőven, ez már Paul Fox, az Egyesült Királyság magyarországi nagykövetének köszöntő gondolataiból is kiviláglott. Nemcsak személyisége volt ellentmondásos, de pályafutása is: egyértelműen a második világháborúban betöltött szerepe tette halhatatlanná. Ha akárcsak röviddel az 1940-es első miniszterelnöksége előtt hunyt volna el, ma legfeljebb a szigetország történelme iránt különösen érdeklődő ínyencek ismernék a nevét. Addig ugyanis a sikerei mellett kudarcok bőven tarkították a pályafutását – mint annyi, ma már feledésbe merült politikusét. Addigi életét szemlélve – kis túlzással – azt sem könnyű eldönteni, hogy igazából újságírónak tekintsük-e vagy politikusnak, netán katonának – főúri életmódjának tetemes költségeihez mindenesetre nagyrészt jó tollával kereste meg a pénzt (az irodalmi Nobel-díjat írásaiért és beszédeiért kapta).
A tarka pálya
Életét a szélsőséges kilengések jellemzik. Egyfelől már igen fiatalon a miniszterségig vitte, de később komoly szerepe volt abban, hogy hazája is alaposan megszenvedje a nagy gazdasági világválságot. Nem volt sikeres az Indiával kapcsolatos politikája sem, Gandhit félreismerte („félpucér fakírként fellépő, lázító ügyvédnek” mondta), ami fakadhatott a Brit Birodalom, az angol ajkúak, a protestáns fehérek felsőbbrendűségébe vetett hitéből is, amiből, ha ma sokan rasszizmusnak mondják is, soha nem következett nála fajelméletre alapozott politika vagy magatartás.
Clementine és Winston Churchill hadgyakorlaton 1910-ben – ötvenhat évig tartó, nagyszerű házasságukból öt gyermek született. Clementine szerkesztette és hallgatta meg elsőként férje beszédeit
Ami számos tévedése és melléfogása ellenére államférfiúként halhatatlanná tette, az a kora legdöntőbb kérdésében hozott helyes döntése: a nácizmussal és a kommunizmussal szembeni kérlelhetetlen ellenállása.
Négyhatalmi megszállás
A totalitarizmusellenesség kötötte össze Habsburg Ottóval is, mutatott rá Prőhle Gergely, az utolsó magyar trónörökösről elnevezett alapítvány vezetője és a John Lukacs Intézet programigazgatója. Churchill és Habsburg Ottó kapcsolata a kölcsönös tiszteleten alapult, amit több dedikáció és udvarias levélváltás is fémjelez. Volt azonban életükben egy sorsdöntő találkozás is, mégpedig az 1944-es québeci konferencián. Habsburg Ottó azután kért Churchillhez bebocsátást, hogy az egy nehéz tárgyalási napot követően már nyugovóra tért. Tudni való, a brit kormányfőt ilyenkor csak élet-halál kérdésében lehetett zavarni. Ez az volt, Ottó ugyanis Sztálin befolyását csökkentendő négyhatalmi megszállást szorgalmazott hazája, Ausztria esetében. Churchill öt perc alatt megértette ennek a fontosságát. Ez persze nem véletlen, hiszen kevés olyan politikus volt, aki úgy ismerte a történelmet és földrajzot, mint Churchill, s különösen kevés, akinek Közép-Európa is ott volt a láthatárán. Ottónál ez persze természetes volt, hiszen – amellett, hogy Ausztriáról volt szó – mély műveltségét egyetemeken szerezte –, míg a Királyi Katonai Akadémián végzett Churchill magát képezte a bölcsészetekben, Ottóhoz hasonlóan mégis polihisztorrá lett – innen a konferencia címe: Polihisztorok a világpolitikában – Winston Churchill 150. Ausztriát a négy hatalom szállta meg.
A demokrácia kultúrája
Kettejük egybevetésénél fontos az istenhit. Ottó egész életében mélyen vallásos, hithű katolikus volt, míg Churchillt a kételyek jellemezték, nem hitt Krisztus istenségében. Amiben mégis egyeztek, az a kereszténység társadalomformáló erejébe vetett bizonyosság: Churchill nagyra értékelte a kereszténység erkölcsi útmutatását, Krisztus hegyi beszédét „az etika utolsó szavának” mondta. Mindkettejük meggyőződése volt, hogy a demokrácia a kereszténységben fogant.
E gondolatokra helyezte a hangsúlyt bevezető előadásában Lord David Alton of Liverpool professzor, westminsteri felsőházi tag is, aki mindkettőjüket óriásnak tartja, jóllehet temperamentumuk, habitusuk ég és föld. Mégis összekötötte őket kérlelhetetlen totalitarizmusellenességük. Egyként hittek a francia–német vezetésű egységes Európában – habár Churchill az Egyesült Királyságot Európától ilyen szempontból különálló entitásként kezelte –, s szükségesnek látták a közös valuta bevezetését is.
Az első amerikai díszpolgár
Minden idők egyik legjelentősebb angolja halt meg 1965-ben, tette egyértelművé meggyőződését George H. Nash történész, a Russell Kirk Center for Cultural Renewal főmunkatársa, aki Churchillt a világtörténelemben helyezte el, és a vele szemben felhozott mind jobboldali, mind baloldali bírálatokat cáfolta. Hasonlóképpen vélekedett előadásában Jeszenszky Géza történész, egyetemi tanár, korábbi külügyminiszter, aki Churchill szerepét a közép-európai gondolkodásban taglalta. Valóban nehéz volna eltúlozni a brit államférfi jelentőségét, már csak azért is, mert mára már több mint ezer könyv íródott róla amellett, hogy néhány tucatnak ő maga a szerzője.
Különös megbecsülésnek örvend mindmáig Churchill Amerikában, aminek csak egyik oka az, hogy édesanyja az Újvilágból származott. Ő maga huszonegy éves korában járt először az USA-ban, amit még tizenöt útja követett. Amerikai ismertsége a búr háború idejére megy vissza, amikor az ottani fogságából való legendás szökéséről maga számolt be a nemzetközi újságok címoldalán. Lendülete elbűvölte az amerikaiakat. Elsőként ő kapott amerikai díszpolgárságot, éppen John F. Kennedy elnöksége alatt 1963-ban, mert, mint írta indokolásában az erről elfogadott törvény: „Bátorsága, nagylelkűsége és kitartása háborúban és békében, a szabadság legsötétebb óráiban is lángolt.”
A kitüntetés persze a második világháborúban vállalt – valóban világtörténelmi jelentőségű – szerepét ismerte el. A korszakban az Atlanti-óceán mindkét oldalán elterjedt pacifizmusával dacolva szállt szembe miniszterelnök elődje, Neville Chamberlain megbékéltetési politikájával és izolacionizmusával. A Csehszlovákia megcsonkítását elfogadó müncheni konferenciáról azt nyilatkozta: „Anglia választhatott a háború és a szégyen között. A szégyent választotta, de megkapja a háborút is.” Tudta, hogy az agresszor békítgetése csak növeli annak étvágyát a hódításra.
Túl azon, hogy megfogalmazta és mozgósítani tudta a brit közszellemet, a szövetségesek összekovácsolásában is főszerepet vitt. A háború megnyerésébe vetett hite szorosan kapcsolódott ahhoz, hogy feltétlenül bízott az amerikaiak segítségében, jóllehet sok amerikai távol akart maradni az Óvilág torzsalkodásaitól. Ő azonban mélyen hitt az atlanti, az európai–amerikai közösség eszméjében. Ebben sem tévedett. Kapcsolata Amerikával nem lazult a győzelem után sem. Fultonban mondta el 1946. március 18-án azóta is fogalommá vált mondatait a vasfüggöny leereszkedéséről Európára. Életműve máig hat Amerikában, több elnök is a példájából merítve alakította világlátását, John F. Kennedytől kezdve Ronald Reaganen át ifj. George W. Bushig. Az igazságba vetett hitet látták megtestesülni benne, aki nem enged a zsarnokságnak, és mindent megtesz a szabadság- és jogtisztelő politikai berendezkedésért és a nemzeti szuverenitásért.
Alaptalan kifogások
Több előadó kitért azokra a történelmietlen bírálatokra is, amelyek Churchillnek éppen a nácizmussal szembeni kérlelhetetlenségét fordítják ellene. Ha, hangzik az ellenvetés, a brit vezető elfogadja a németek 1940-es – az első világháborúban is megtett – ajánlatát, hogy Franciaország kapitulációja után kössenek békét (és ezt tekintélyes „békepárti” brit politikusok is javasolták), akkor Hitler legyőzhette volna a Szovjetuniót, és az nem tette volna rá a kezét Közép- és Kelet-Európára. Ezek az utólagos bölcselkedések nem számolnak azzal, hogy ekkor Hitler és Sztálin még szövetségesek voltak, felosztották volna a kontinenst a német és a szovjet rémuralom között. Az ellenálló britek pedig valamennyi leigázott európai nemzet számára életben tartották a reményt. Amikor pedig 1941-ben valóban sor került a Szovjetunió német megtámadására, joggal jegyezte meg Churchill: „Ha Hitler megtámadná a poklot, felszólalnék az ördög mellett az Alsóházban.” Már csak az volt a kérdés, hogyan lehet Hitler legyőzésére tető alá hozni a szövetséget, miközben kezdettől tisztában volt a bolsevik-sztálini rendszer ördögi voltával, amiben csak megerősítette a katyńi mészárlás és a varsói felkelés cserben hagyása.
A németek által 1940-ben lebombázott coventryi katedrális romjai közt
Legalább semleges maradna
Vigyázó tekintetét Churchill nem vette le hazánkról sem, a háború előestéjén, 1939 júniusában még a hatalomtól távol állva, fogadta az akkori magyar ellenzék meghatározó alakját, Eckhardt Tibort. Beszélgetésükben elismerte Trianon igazságtalan voltát, ígéretet tett a jogos magyar revíziós igények teljesítésére, ha Magyarország nem áll ismét a németek oldalára. Utóbb mély hatással volt rá Teleki Pál miniszterelnök öngyilkossága, amellyel megmentette becsületét a történelem előtt.
A francia vonzalom
A szövetségben fontos szerepet vitt a francia ellenállás vezére, a háború utáni Franciaország meghatározó politikusa, Charles de Gaulle. A Churchillhez fűződő viszonyát elemezte François Kersaudy történész, a Panthéon-Sorbonne Egyetem nyugalmazott professzora. A két öntörvényű politikai óriás felismerte egymás fontosságát és egymásra utaltságukat, de az esetükben is igaz: két erős karakter nem fér meg egy csárdában. Kétségtelen, hogy de Gaulle-t Churchill emelte be a világtörténelembe, miután a francia összeomlás idején a tábornok az ellenállást választotta, és Londonba távozott, ahol a brit miniszterelnök felépítette őt mint az ellenállás szimbólumát. Tette ezt egyebek mellett a saját jól felfogott érdekében is, hiszen honfitársai hitét is erősítette azzal, hogy Franciaország nem veszett el, mert lám, van, aki ellenáll… Egymásnak feszülésüknek már 1941-ben mutatkoztak a jelei – de Gaulle nehezményezte Churchill legcsekélyebb gesztusát is a Vichy-kormány irányába. A brit vezető a végén már szabadult is volna tőle, s ez nem lett volna ellenére Franklin D. Roosevelt amerikai elnöknek sem, csak éppen bárkit tettek volna helyébe, meg sem közelítette a tábornok tehetségét… Kapcsolatuk csak jóval a háború után enyhült, megbékélésükre egészen 1958-ig kellett várni, amikor de Gaulle ismét Franciaország élére került.
A lukacsi Churchill-kép
Richard Gamble, a Hillsdale College professzora John Lukacs Churchill-képéről tartott előadást. Az Amerikában világhírnévre szert tett magyar történész életművének jelentős része az angol államférfiú körül forgott. Lukacs őt tartotta Hitler legkeményebb ellenfelének, mert ő testesítette meg azokat az értékeket, amelyek szemben álltak a militarizált tömegre támaszkodó modern zsarnoksággal, arisztokratikus hagyományból táplálkozva hitt az egyéniség erejében, feltétlenül tisztelte a jog uralmát, és képviselte a brit demokrácia éthoszát. Reményt adott Európának a reménytelenség időszakában. És a konferencia szerint figyelmeztetésével ad ma is, amikor Putyin, Irán, Észak-Korea, Kína árnyéka vetül a világra.
Nyitókép: Churchill a londoni Whitehallon bejelenti a győzelmet a hitleri Németország felett, 1945. május 8.
