De megvan ahhoz is, hogy úgy beszéljen, ahogy azt a környezetében élőktől hallja. Nem íratnak be a szüleink kétévesen nyelviskolába, hogy most már megkezdhetjük anyanyelvünk elsajátítását a magyarnyelv-könyvből, hanem mindannyian minta alapján tanuljuk el különböző származású, foglalkozású, végzettségű, vallású, műveltségű embereket hallva. Aszerint, ki hova és kikhez született.
Az iskola többnyire egységesíti a nyelvhasználatot,
a presztízsnyelvvé avanzsált sztenderd nyelvváltozat rendszerelemeinek felhasználását várja el a beszédben és az írásban. A Nemzeti alaptanterv kiemelt eleme volt mindig is a magyarnyelv-tanítás. A nyelvtanórákon jószerivel megtanulják a gyerekek a magyar nyelv akadémiai előírású grammatikáját és a kodifikált helyesírást. Bár – ahogy az egyetemre érkező ifjú hallgatók beszámolóiból tudom – sokszor az iskolában még csak nyelvtanórát sem tartanak magyartanáraik, vagy ha igen, akkor egy-egy középiskolában csupán az érettségi tételekre gyúrnak gyorstalpalós megoldásban, és szó sem esik a magyar nyelv sokszínűségéről.
Ha egy miskolci diák ezt kérdezné: Kell lesz hozni a kirándulásra túracipőt?, egy Debrecen környéki pedig ekképpen invitálna: Jösztök moziba?, vagy egy Őrségben élő azt mesélné, hogy: én minden nap szokok futni, akkor
bizonyára lennének, akik elégedetlenül csóválnák a fejüket,
mások nem értenék, és lehet, hogy akadnának, akik az iskolában tanult szabályok szerint még ki is javítanák a beszélőt.
A nyelv ugyanis nem egynemű alakulat, hanem ízei és rétegei vannak, beszélői sokfélék. Kultúrtájaink, nyelvjárásterületeink a nyelvi diverzitást táplálják. Olyan ez, mint az élő környezet sokféleségét jelző biodiverzitás. Ha csak arról szól egy nyelvtanóra, hogy az egységes presztízsnyelvi változatot sulykoljuk, az sem jó önmagában, mint ahogy a fajszegénység vagy az ökológiai egyhangúság sem szolgálja az élő szervezetek változatos gazdagságának szépségét. Ha nem beszélünk a fiatal nyelvhasználóknak arról, hogy magyar honfitársaink a Kárpát-medencében régiónként eltérő nyelvjárásokban beszélnek, s ezenkívül még
vannak csoport- és rétegnyelvi változatok is,
akkor nem készítjük fel őket arra, hogy egy-egy fentebb idézett példamondatot hallva miként ítéljék meg a hallottakat. A kell lesz-típusú jövőidő-kifejezési forma, a szokik ige jelen idejű ragozása vagy a jön többalakú igető ilyetén toldalékolása: jösztök egy-egy nyelvjárási régió jellegzetessége. Az élőszóban gyakran egybehangzó „kellesz” (kell lesz) grammatikai formát az északkeleti, a Miskolc környéki, a kárpátaljai és a mezőségi nyelvjárásokban használják a valószínűség kifejezésére. A gyakran végzett tevékenységet a sztenderdben múlt idejű igealakkal fejezzük ki: szoktam, a jelen idejű igealak (szokok valamit csinálni) főként a dunántúli nyelvjárásokban fordul elő.
Nem a helyesség és a helytelenség oppozíciója szerint döntünk a jösztök igealak használatáról sem,
hiszen északkeleti és keleti területeken: Borsodban, a Hajdúságban vagy Szabolcsban a helyi nyelvjárás része.
Helyesebbnek és kevésbé helyesnek ítélünk meg nyelvi alakokat, hiszen mindannyiunkban kialakul egy „belső szabályrendszer”, amely gyakran eltér az akadémiai egységesített nyelvváltozattól. Amikor minősítjük ezeket a nyelvi formákat, gondoljunk arra, hogy mindenkinek megvan az elsődleges nyelve, amelyet gyermekkorában sajátított el, s ez nem minden esetben egyezik az iskola vagy a más régióból származó beszélő nyelvhasználatával.
Egy miskolci egyetemi hallgatóm nem akarta elhinni, amikor elsőéves előadásukon megemlítettem, hogy a kell lesz forma regionalizmus. Azt mondta, hogy mindenkitől, még a tanáraitól is így hallotta. Azóta már ő is tanár, és remélem, hogy nyelvtanóráin nemcsak a nyelvhelyességről, hanem a nyelvi diverzitásról is mesél a diákjainak.
Nyitókép: Vera Arsic fotója a Pexelsről
