Eleinknek, akik ilyen kifejezésekkel jelöltek időt és távolságot, nem volt életbevágó percre pontosan mérni az idő múlását, és centiméterekre pontosítani a távolságot.

Tikmonnyal ma is gyakran találkozunk.

No, nem a szóval, mert az már eltűnt a köznyelvből. S kevesebben költik el úgy früstökjüket, hogy a szalmafészekből veszik ki az alapanyagot, inkább a boltok polcairól emelik le. Amikor egy köznemes az 1606-ban írt levelében arról tudósítja a barátját, hogy találkozott egy ismerősével, akkor így fogalmaz: tikmonysültig ha beszélhettem vele. S a másik tudta, hogy ez mennyi ideig tartott. Mert mi is a tikmony? A tik, azaz a ’tyúk’ népies és régi megnevezésének, valamint a mony ’tojás’ jelentésű, a köznyelvből mára kiveszett szóalaknak az összetétele, azaz ’tyúktojás’. Lám, fontos volt megkülönböztetni, hogy melyik baromfi tojása, hisz időbeli különbség adódhatott ebből. Ha a kacsa (a székelyeknél réce, a Dunántúlon riéce, a Duna mentén kácsa, az alföldi területeken ruca) vagy a liba (lúd, gágó) tojását sütik meg, az hosszabb készülési időt igényel. Vajon Bálint urunk udvarházában mennyire volt erős a tűz lángja, lágyabbra vagy keményebbre sült a rántotta? A XVII. századiakat kevéssé érdekelte ennek pontos ideje, mint a mértékegységekhez szokott mai embert.

A fertály kifejezés a vierteil ’negyedrész’, illetőleg a viertel ’(város)negyed’ szavak népetimologikus változata. Ezt a már valamivel pontosabb mértékegységnevet a németektől vette át a középkori magyar ember. A fertály esztendő kifejezés, amelyet hivatalos szövegekben, határvitákban is leírtak, pontosan egy évnegyedet, azaz három hónapot jelöl.

S ha már pörös határokról esik szó, nézzük meg, mit találunk az egykori határjárásokban! Ez a középkori gazdasági és jogi hagyományokon alapuló eljárás azt jelentette, hogy szó szerint bejárták a dűlőket, erdőket, szántókat, hegyeket.

Nem végeztek egzakt pontosságú területmérést,

mint ahogy ma a földhivatalokban négyszögölökben és holdakban rögzítik a földterületek méretét. Többször olvashatjuk a korabeli határjárásokban, hogy egy puskalövésnyire fellyebb jelölik meg a távolságot. Mai, precíz számadatokhoz szokott gondolkodásunktól idegen ez a nagyjából megjelölt távolság. Az egykori fő- és alispánok azonban megelégedtek ezzel a pontatlannak tűnő méréssel, amikor kijelölték megyéik határait. Szótárainkban sem találunk igazán helyreigazító magyarázatot a puskalövésnyi szó jelentésére: ’körülbelül akkora (távolság), amennyire puskából el lehet lőni’. Igen ám, de melyik puskával? Mert bizony a fegyver jellemzőitől függ, hogy milyen messzire hord. Egy XVII. századi vadászpuskával vagy harcban használt fegyverrel 60–150 méternél távolabbra nemigen lehetett lőni.

XIX. századi íróink szókincsének is része volt a kifejezés.

A kétszáz éve született Jókai Mór az őrtüzeket puskalövésnyi távolban láttatta.

Mikszáth Kálmán egyik hőse két puskalövésnyire pillant meg három alakot az országúton. Az ő idejükben már messzebbre hordott egy puska, így körülbelül 200–400 méterrel számolhatunk. Ez aztán nem SI-kompatibilis mértékegység! Tudni kell, hogy az adott korban milyen fegyvert használtak.
Ezek a szemléletes kifejezések jól tükrözik az egykor élt ember metaforikus gondolkodását. Úgy tűnik, a magyar beszélő elveszített valamit világszemléletéből és nyelve képiségéből. A szabványosítás ma már pontos egységekben adja meg méréseinket. A hiteles mértéknek persze sok mindenben szerepe van, nemcsak a sportban vagy a tudományokban, de az emberi tartásban is. Kiábrándult himnuszköltőnk szerint csupán „egy sóhajtás lengése” az emberiség történelme, mit számít néhány perc vagy méter. De azért mértékadásra és mértéktartásra minden korban szükség van.

 

Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán (Gemini)