azaz minden más tevékenységet megelőzve kezdi napját imádsággal a Teremtőjéhez kapcsolódni vágyó ember. Nagy reménységünk, hogy a hitünk szerint elképzelt felsőbbrendű lény elé állhatunk, és elmondhatjuk sóhajunkat, kérésünket, könyörgésünket vagy éppen hálaadásunkat. Incognita spiritualia – ismeretlen lelki dolgok ezek.

Amikor Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutató 1968 adventjén a Somogy megyei Nagyberényben járt népzenegyűjtésen, az egyik kilencvennyolc éves adatközlője

„ismeretlen szellemi világból” érkező hosszú szöveget mondott neki.

Nem tudta, mi ez. Ilyet még nem hallott. Az idős asszony ezt imának nevezte. Azt mondta, kicsi leány korában tanulta az édesanyjától. Ezután a folklorista – megérezve az idő hívását – elindult gyűjtőútjára a krónikás öregek közé. Összegyűjtött több ezer archaikus népi imádságot.

A szimbolikus című Hegyet hágék, lőtőt lépék kötetben tette közzé ezeket. Mert mit is tesz, aki imádkozik? Felhág a hegyre, a spirituális világba, a metafizikai térbe, majd a lőtőn (lejtőn) leérkezik az e világba. Sík Sándor szerint az imádsággal mint kötéllel Isten felé húzzuk magunkat. Találunk egy helyet, tán ott legbelül, ahol magasra, egyre magasabbra húzzuk magunkat. És a világunkat. Mert sokszor nem is egyéni, hanem közösségi tett az imádkozás.

Azért döbbenhetett meg a néprajzgyűjtő, hogy ilyen ismeretlen szöveget hall, mert a templomi gyakorlatban nem használták ezeket.

Sőt, a papok tiltották. De az archaikus-apokrif imák kiadásával megismertette velünk ezt a régmúltból hozott és csak a népi folklórban fennmaradt hagyományt. Firul fira szálltak a szövegek. A nép ajkáról hangzó imák különös, ősi szimbólumokat használtak. Az öregek átadták a fiataloknak, az unokák a nagyszüleiktől hallott imádságokat kezdték ismételgetni. A gesztust, a rítust is ellesték tőlük, de a szövegen nem akartak és nem is mertek változtatni. Szent és sérthetetlen volt egy-egy ilyen múltból felszálló imádság nagyszüleik ajkán.

Az erre a tevékenységre utaló első szavunk is, minden mást megelőzve, első teljes magyar nyelvemlékünk néhány tíz szava között őrződött meg. Olyan alakjában,

amelyre már a falu legöregebbjei sem emlékeznek.

Hogy az imádság szavunk és a tevékenység: imádkozik, amely azt jelöli, hogy a fölöttünk állóval, Alkotónkkal kívánunk szólni, mikor és hol teremtetett, még a nyelvészek sem tudnak válaszolni. Azt viszont tudjuk, hogy egy XII. században élt pap jegyezte le egyházi könyvbe másolt halotti beszédben és a mellé csatolt imádságban elsőként magyar nyelven. Rögtön legalább négyszer négyféleképpen: wimagguc – w-vel, v-vel, u-val, sőt kétféle igeraggal: vimádjuk, vimádjomuk. Igen, akkor még volt a szó elején egy v, amely később lekopott. Valószínűleg azért, mert a képzése miatt a kiejtésben alig hallatszott. Ugyanis nem a mai v foghangunkat ejtették, hanem egy olyan kevésbé testes hang volt ez, amikor az ajkak kerekítésével a fogak nem érintik sem egymást, sem az ajkat. Így könnyen eltűnhetett a szókezdő mássalhangzó, s lett belőle: imádság és imádkozik.

Az ősi szó azt jelenti, hogy varázsol, varázsigét mond, varázsigével könyörög.

Az apokrif imák – függetlenül attól, hogy a papok nem nézték jó szemmel – öröklődtek évszázadokon át. Egyházilag jóvá nem hagyott fohászok ezek, miközben a magyar népköltészet szakrális-mágikus örökségei. Egyiket-másikat ráolvasásra, bajelhárításra, betegségelűzésre mondták. A bűvös-varázsos szövegeken nem változtattak. Bizonyos idő eltelte után már az imamondó sem tudta, mit skandál.

A nagyanyám is így imádkozta – vallották. Szövegrétegeik visszanyúlnak a középkorba vagy a nyelvjárások szókincsébe. Leggyakrabban nem voltak leírva, egy-egy közülük ponyván vagy búcsúkon terjedt. Lëfektyikbe és fëlkeltyikbe is úgy imádkozták, ahogy elődeiktől hallották, így megmaradhattak olyan régi szavak vagy nyelvtani formák, mint vagyon, lészen, megyen, mén. A magyarban volt olyan összetett igealak, amelyik a régmúltra utalt: mondta volt, felelé vala, és más időjellel fejezték ki, ha elbeszéltek egy történetet: mondá, felelé. A rövid múlt időt ma is hallani Palócföldön: megnyitták, vagyis megnyitották. Térgyig vérbe állva / Könyökig könnyűbe – kezdi az imaasszony utalva a könnyre, mintha a kódexek korából érkezett volna ide időutazással. Egy nógrádi asszony így imádkozott: Rúzsalányok leméllenek, aztán kiderül, így érti: reménylenek, vagyis remélnek. Az imádság mondója időnként tudatában van a torzult szó jelentésének. Ott látok egy karastalmat – mondja ritmusosan, mire a gyűjtő rákérdez, mi az. Karzat, egy karzat – válaszolja határozottan.

Az archaikus népi imakincs egyfajta nyelvi rezervátum.

Mint az élőhely esetében, ez is védett terület. A szavak évszázadokon át közlekedtek, hordozva magukkal elmúlt korok embereinek gondolkodását. Gondolkodást és viszonyulást. Visszük tovább, és nem változtatunk semmin, gondolják, hisz ebben van a mágia. Vallásosak, templomba járók ugyan, de babonásak. Még Mikszáth népe is szereti a misztériumot, mindennapjaikat áthatják a babonák. A néhai bárány visszajár, a fekete folt rossz előjel, hisznek a jelekben, az álmok üzenetében.

A verebélyi idős bácsi tengerbe lévő pámfát említ a nagyanyjától tanult imádságban. Nem látott sohasem pálmafát a mikszáthi Görbeországban. De

ha így mondta a nagyszüle, akkor ő sem mondhatja másként.

Sok száz éves átadás-elhallás eredménye. Sokan, még a fiatalabbak is a templomi-liturgikus imákat archaikusan, a régi összetett jövő időnk igealakjával imádkozzák: onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat. Így éneklünk: Hogy eljött az időknek teljessége / Bétölt már minden szentek reménysége / Kit régtől fogva minden szent vára / A Fiú testet öltött magára.

Amikor imádkozunk, akkor az etimológia szerint imádunk.

Gondolnánk-e, hogy amikor fohászkodunk, akkor valami fúj.

Eleink ekkor fuvallatot képzeltek el. Hiszen a fohász szavunk a fú(j) igéből alakult, úgymint fú – fuhászkodik. Régi nyelvemlékeinkben meg is őrződött az u-s változat. Mert hogyha kifújjuk, mint a tüdőből az elhasznált levegőt, úgy a lélekből is kileheljük, kisóhajtjuk a nyomasztó gondolatokat. Meg akarunk szabadulni ezektől, új erőre van szükségünk. Ó, Úr Jézus, mennyi bánat / Mennyi sóhaj száll utánad. 

 

Nyitókép: Fortepan. Fotó adományozó: Piarista Levéltár / Holl Béla