Nagyjából száz évvel ezelőtt a lovak „elavultak”, emlékeztet a gépi intelligencia veszélyeiről szóló, Szuperintelligencia című, különösen időszerű könyvében Nick Bostrom. A lovak persze nem vesztek ki sem a természetből, sem a metafizikából. Bostrom csupán azt akarja mondani – és ebben igaza is van –, hogy a fosszilis üzemanyagokra épülő gazdaságban a lóerőnek nincs (szó szerinti) szerkezeti jelentősége.

1920 és 1950 között a lovak elveszítették az emberi társadalmakban a történelem előtti idők óta meglévő rangjukat. A rendszert működtető szükségletből egyik napról a másikra merő luxussá, státuszszimbólummá váltak. Az autók elfoglalták a lovak, a gépek az élőlények helyét.

Leningrádtól Los Angelesig a változást a lóállomány katasztrofális csökkenése jelezte. Az Egyesült Államokban – magyarázza Bostrom – 1915-ben csaknem huszonhat millió ló élt. Az 1950-es évek elejére kétmillió maradt.

A lovak XX. századi sorsa – figyelmeztet ugyancsak Bostrom – előrevetítheti az emberek XXI. századi sorsát. Minden további nélkül elképzelhető, állítja a Szuperintelligenciában, hogy minket, az ő kifejezésével „biológiai embereket” a gépi intelligencia felülmúl, ahogy a lovakat lepipálták a gépkocsik.

Bostrom, úgy tűnik, nem tudja, de ugyanez a megérzés ihlette a kiváló német jobboldali gondolkodó, Ernst Jünger Gläserne Bienen (’üveg méhek’) című 1957-es regényét. A futurista mesterműben ismételten a lovak eltűnésén töpreng az elbeszélő, egy megszégyenült lovassági tiszt, aki a regény végére technológiai tanácsadóvá lép elő.

Jünger számára a lovak letűnte jelképezi a késő ipari társadalom új korszakát (nevezhetnénk akár machinocénnek is), amelyben a gépek felülmúlják a természetes lényeket, és elfoglalják a helyüket. Jünger azt fejtegeti, hogy

az avulás gép vezérelte nagymenetelése nem áll meg a lovaknál. Minket is elkerülhetetlenül utolér.

Ha igazat adunk Jüngernek, akkor ma az antropocén, amely körül akkora hűhót csap a média, téves elnevezés. Aligha állja meg a helyét, ha az emberiséget jelölő görög szó (anthroposz) jelenti azt a korszakot, amelyben a gépek készen állnak maguk alá gyűrni az embereket, ahogy Jünger írja, „mint a bálnákat és a lovakat”.

Az Üvegméhek a közeli, machinocén jövőt idézi meg a maga gőzpunkos modorában, és hátborzongató pontossággal előrevetíti Bostrom aggodalmait. Vegyük például a címbeli insectoidokat: üvegméhek rajzanak (bár nem élnek) az udvarház (egykori kolostor) mögötti kertben, Giacomo Zapparoni technológiai gyáros birtokán.

Jünger elbeszélője ráébred, hogy egyetlen üvegméh több nektárt bír gyűjteni egy nap alatt, mint egy igazi méhraj egy egész év alatt. Ez az üvegméhek „tárgyiasult haszna”. Csakhogy éppen a haszon velük a baj. Zapparoni méhei ugyanis „kegyetlenül leszívják és letarolják a virágokat”.

Jünger számára az üvegméhek azt jelentik, amit Bostrom a gépek optimalizáló képességének nevez. Az üvegméhek éppen azzal teszik tönkre a kerti életet, hogy optimalizálják a méhek nektárgyűjtő funkcióját. Ahol Zapparoni robotjai rajzanak, biztosan elkövetkezik, jósolja Jünger, „a terméspusztulás és az elsivatagosodás”. Úgy tűnik, Jünger szerint bármely természetes funkció optimalizációja tönkre teszi a környező életet. Természetes funkció eleve nem lehet elvont értelemben optimális. Merthogy mértékét és összhangját Jünger fordulatával „kozmikus terv” biztosítja. A természetes kaptár környezetében a méhek az élet hordozói, a „szerelem hírnökei”, magyarul poroznak.

Ha azonban az igaz méhek a szerelem (erósz) hírnökei, Zapparoni méhei a halál (thanatosz) cselekvői. A méhfunkció optimalizálása elindítja annak a környező világnak a pusztává válását, amelyben a méhek évmilliók óta élnek, amin nincs mit meglepődnünk, hiszen az üvegméhek holtak. (Jelenleg azonban éppen a rovarpopulációk vannak az „összeomlás határán”.)

Jünger okoskodása talán tükrözi a XX. századi elméleti biológus Jakob von Uexküll már-már misztikus gondolkodását. Az ő környező világról (Umwelt) alkotott fogalma számos élvonalbeli filozófusra hatott (Martin Heidegger, Maurice Merleau-Ponty, Gilles Deleuze). A klímaváltozás pedig elég súlyos érv amellett, hogy gép alapú optimalizálás ellensége mind az emberi, mind a nem emberi környezetnek (Umwelt).

Igen ám, de Jünger nemcsak amiatt aggodalmaskodik, mint Bostrom, hogy a gépi optimalizálás veszélyezteti a természetet. Az Üvegméhek egyik izgalmas cselekményszála azt veti föl, hogy a kultúrának is ellensége. Végtére Zapparoni nemcsak mikrodónokat (insectoidokat) épít, hanem celebgépeket (humanoidokat) is. Jünger azt pedzi, hogy a gépi dráma, a szó szerint embertelen kultúripar kiteljesedése felülmúlja és túlragyogja az emberi drámát.

Zapparoni gépcelebei nem egészen humanoidok. „Kissé különböznek a szemünkben megszokott emberi cselekvőktől” – írja Jünger. Mi több, a különbségük kellemesnek hat. Az arcuk „szebb, hibátlan”. Szemük „nagyobb metszésű, akárcsak a drágakövek”. Mozgásuk „lassúbb, elegánsabb”. Röviden a humanoidokat nehéz nem nézni. Hogy ez mit is jelent, vessünk pillantást Shudura, a szupermodellre (és kritikusai aggályaira nemkülönben).

A gépcelebek nemcsak optimalizálják az emberi dráma művészetét, hanem új meghatározást is adnak neki. Nemcsak a színészek, hanem a nézők is utánozzák a látott dramatis personaet. Ezért a gépi dráma születése nem csupán kulturális vagy technológia-ipari váltással jár, hanem azzal is, hogy az emberi alkotók a gépi alkotókkal kelnek versenyre. A gépi dráma megszületésével világtörténelmi küszöböt lépünk át.

Olyan korszakot vezet be a gépi dráma, amelyben az utánzás metafizikája a visszájára fordul. Az lesz az irány, hogy a gépek megszűnnek embereket utánozni (terv szerint), az emberek és az intézmények pedig a gépeket fogják utánozni (kezdetben választás szerint).

Ami a XVI. századi Európában Krisztus utánzása volt (imitatio Christi), az lesz a XXI. századi Amerikában a gépek utánzása.

A devotio moderna XVI. századi lelkiségi mozgalom alapműve, Thomas à Kempis De imitatione Christije a bázeli egyetemi könyvtárban - magyarra először Pázmány Péter fordította

 

Jünger szerint így kezdődik az elavulásunk. „A technika lett a végzetünk” – írja. Jünger feltételezi, Bostrom állítja, hogy lehet olyan gépeket építeni, amelyeknek mimetikus adottságai nem rosszabbak az emberekéinél, mind az észlelés, mind pedig – és ez a döntő – az anyagiak szempontjából. Ian Bogost joggal figyelmeztet, a gépi intelligencia máris lefelé görbíti a művészet jövőjének görbéjét.

Itt az ideje föltennünk a kérdést: mi vész ki a kultúrából, ha robot-Hamletek tesznek tönkre virtuális Oféliákat? Vagy Roy Robinson Sírva (Crying) című balladáját csak szívszaggató gépek éneklik, amelyek soha nem sírnak. (David Lynch mintha ezt a kérdést feszegetné Mulholland Drive – A sötétség útja című film Silencio-jelenetében. Egyébként alighanem Philip K. Dick jutott el idáig először az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című 1968-as regényében, ahol egy android neutralizálódik, miután elénekelte A varázsfuvolát.)

Az érzékek számára minden bizonnyal semmi nem vész el. A képernyőn előttünk zizegő képek valósága erőteljesebb, nem pedig gyengébb lesz az emberi tényező csökkentésével. A gépi dráma mégis híjával lesz a „belső súlynak”, ahogy Jünger mondja, vagy a „belső életnek”, ahogy Bostrom. Éspedig azért, mert a gépek az emberekkel (vagy a lovakkal és a bálnákkal) ellentétben fájdalommentesen lakják a világot.

Akármi az emberi dráma – az ösztönök szublimálása vagy az emlékek megtisztítása –, a gépi dráma eredendően elavult, hiszen nincs benne semmi tisztítani- vagy szublimálnivaló. Persze, meglehet, éppen a gépek lényegi üressége, belső élettől vagy belső mélységtől való mentessége az, amit öntudatlanul is szeretünk vagy irigylünk bennük.

Fordította Pásztor Péter

Megjelent a The Philosophical Salon honlapján itt.

Nyitókép: Gőzpunk a Nothe Fort-i fesztiválon 2021-ben