Honnan származott a jubileumi kutatóút ötlete?
Pokoly Béla és Lerner János térképészek, egykori tanítványaim kerestek meg, hogy meg kellene emlékeznünk a Teleki-expedíció elindulásának századik évfordulójáról. Így kezdődött, s azután szép lassan növekedett a csapat létszáma. Egy szabályt végig betartottunk a személyek kiválasztásánál: minden következő jelentkező elfogadását valamennyi korábbi tagnak meg kellett szavaznia.
A magyar expedíció egy baobabfa alatt vert tábort (Fotók: Gábris Gyula archívuma)
Sokan úgy vélik, hogy Teleki Sámuel vadászgatni ment Afrikába, és ha már arra járt, mellesleg egy-két dolgot felfedezett. Ez azonban nem igaz.
Teleki nemcsak az egyik utolsó fehér foltot tüntette el Afrika térképéről, hanem hatalmas gyűjtőmunkát is végzett. A Néprajzi Múzeum Afrika-gyűjteményének megalapozása az ő nevéhez fűződik,
emellett gyűjtött állatokat, növényeket, fényképezett, meteorológiai megfigyeléseket végzett, ezért az ő emlékére szervezett expedíció tagjainak is sokféle tudományban kellett jártasnak lenniük.
Talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy az Önök expedíciója előtt nem volt korábban méreteiben ehhez fogható magyar vállalkozás. Hogyan sikerült összeszedni a pénzt a költségekre?
Elhatároztuk, hogy senkitől sem kérünk útközben szívességet, hanem
itthon szedjük össze a szükséges összeget, és saját autóinkkal járjuk be az utat.
Így tudtunk függetlenül, a magunk terveink szerint utazni. Több mint nyolcvan vállalat, cég és intézmény állt mellénk. A felszerelést, a tartós élelmiszereket, az autókat mi „szereztük”. A fő szponzorunk az akkor nemrég alakult Novotrade Részvénytársaság volt. A cég igazgatója levelet küldött az üzletfeleinek, ismerőseinek, hogy ha tehetik, pénzzel támogassanak bennünket. Hárommillió forint gyűlt össze végül a számlánkra.
Gábris Gyula professzor néhány sort ír Vojnits András könyvébe
Diplomatatáskában vittem a pénzt beváltani a Malév-irodába. Útközben valahogy elromlott a zár és egy lakatost kellett hívni, hogy kinyissa. Ötvenkétezer dollárral mentem haza. Amikor a fiaimnak megmutattam a táska tartalmát, az olyan volt,
akár az amerikai filmekben: tele volt pénzkötegekkel. Ugyanis kis címletekben kértük,
mert Afrikában bajos lett volna a pénzt felváltani.
Ennél kevesebbért is öltek már és nemcsak Afrikában…
A Dar es-Salaam-i repülőtéren volt nálam utoljára az összes pénz. Máskülönben mindig csak annyit vittünk magunkkal az egyes utakra, amennyire szükségünk volt, a többit a nagykövetségen vagy ismerősnél helyeztük el, például a híres magyar vadász, Nagy Endre lányánál Tanzániában. Egyébként Nagy Endrét is meglátogattuk a felkészülés ideje alatt Balatonedericsen, és nagyon hasznos tanácsokat kaptunk tőle.
Az észak-kenyai Nyiro-hegység látképe
Hogyan zajlottak az előkészületek?
Több mint két évig tartott. Jóval az indulás előtt rendszeresen találkoztunk, először csak kéthavonta, azután egyre gyakrabban.
Előadásokat tartottunk egymásnak a saját szakterületünkről, szuahéli nyelvleckéket vettünk,
igyekeztünk felkészülni a várható betegségekre és egyéb veszélyekre. Orvosi vizsgálaton is átestünk. Végül pedig elmentünk Bulgáriába, a Rila-hegységbe, hogy egy kicsit összeszokjunk.
Jól kijöttek egymással? Ha váltással is, de hat hónapot töltött együtt tizenkét férfi.
Olyannyira nem volt köztünk semmi probléma, hogy amikor hazaérkeztünk és Ferihegyen egy riporter megkérdezte erről Sáfrány Józsefet, az expedíció operatőrét, ő azt válaszolta: „Ebből a csapatból bárkivel, bármikor, bárhová újra elmennék.” Előfordult, hogy elfogyott a benzinünk, csak dízelolajat tudtunk szerezni, ezért egy autó kiesett, vagy a bérelt repülőgépbe sem fért be mindenki, és sorsot kellett húznunk, hogy ki marad a táborban. De ebből sem volt sértődés.
És valóban – és ezt nem én mondom –, az egészben az volt a legkülönlegesebb, hogy minden probléma nélkül, barátokként csináltuk végig.
A visszaérkezés napján minden évben összejövünk
még ma is. Ketten sajnos már hiányoznak közülünk, Vojnits András zoológus és Füssi Nagy Géza néprajzkutató. Életre szóló barátokká váltunk, s hogy ez így lett, annak talán az az oka, hogy mindenről beszélünk, csak politikáról nem. Nem szeretnénk megbontani ezt a közösséget, és sajnos azt kell mondanom, hogy a politika – nemcsak Magyarországon, hanem mindenütt a világon – megosztja az embereket.
Ha már a politikánál tartunk, azért az érdekes lehetett, amikor egy határőrtől tudták meg, hogy időközben Kádár Jánost leváltották.
Ez Burundi és Tanzánia határán történt. Valóban elég meglepő volt, és nemcsak azért, mert nem tudtunk semmit az itthoni helyzetről.
A három terepjáró a Laikipia-fennsikon Kenyában
Milyen érzés volt földrajzosként látni azokat a helyeket, ahol Teleki is járt?
Óriási! Úgy gondolom, az expedíció minden tagja elmondhatja ezt, hiszen mindenki foglalkozott valamilyen szinten Afrikával. Én korábban hat hónapig Algériában kutattam, és ott szerettem bele Afrikába. Az expedíció előtt és utána is tanítottam az egyetemen Afrika természetföldrajzát. Szóval azt hittem, felkészült vagyok, de hamar kiderültek az ismereteim hiányosságai. Sajnos
a Kilimandzsáróra nem jutottam fel, mert valami betegséget kaptam el
a Mawenzin, és eszembe jutott, hogy nemrégiben halt meg egy magyar hegymászó ott, a hegyen. Sokféle betegsége volt már, de azt mondta, ha eddig eljött, már nem fordul vissza. Nem akartam az ő sorsára jutni, ezért három nap után lejöttem.
Táborozás Usambara-ban, Tanzániában
Mennyire fedte le az Önök expedíciója a Teleki által bejárt útvonalat?
Az volt a tervünk, hogy két részre osztjuk a kint tartózkodást. A kötelező elem az volt, hogy
kövessük, amennyire lehet, azt az utat, amelyet ő bejárt. Azután pedig még elmentünk Ruandába, Burundiba és Zairébe is.
Ennek az a magyarázata, hogy Kenyában bomlik két ágra a kelet-afrikai árok, Teleki a keleti ágat követte, mi pedig a nyugatit is tanulmányoztuk.
A gejzíreiről híres Bogoria-tó Kenyában
Széchenyi Zsigmond utolsó könyve Denaturált Afrika címmel jelent meg, húsz évvel az Önök expedíciója előtt. Mennyire volt denaturált az az Afrika, ahol Önök jártak?
Széchenyi egyrészt arra utalt, hogy hova lett az az állatbőség, amit Kittenberger látott korábban. Másrészt arra, hogy akkoriban ugyan nem voltak még nagyvárosok, de az élet már nagyot változott. Amikor kint jártunk, Nairobi központja olyan volt már, mint bármely nyugat-európai városé.
Teleki leírja, hogy volt olyan nap, amikor három orrszarvút is lőtt. Mi összesen egyet láttunk fél év alatt a Ngorongoro kráterben,
és elefántból is nagyon kevés volt.
Akkoriban az a mondás járta, hogy az utolsó elefánt már köztünk él.
Aztán bebizonyosodott, hogy ez nem igaz. Sőt, már jó néhány éve a túlszaporodott elefántok károkozásáról szállingóznak a hírek.
És az emberek? A nyolcvanas években még a fiatalabbak is emlékezhettek a gyarmati időkre.
Ebből szinte semmit sem vettünk észre. Egyetlen dologra hívták fel a figyelmünket:
ne viseljük a trópusokon korábban használt parafasisakot, a gyarmatosítás jelképét.
Komoly kellemetlenségünk amiatt, mert fehér emberek vagyunk, nem volt. A helyiek mindenütt kedvesek, barátságosak voltak velünk. Persze a legtöbbükkel ingben-gatyában, porosan, piszkosan találkoztunk. Így máris barátságos benyomást keltettünk.
Gábris Gyula és az osztrák nagykövet elsőként írják alá a Bergbuchot, amelybe a Teleki-vulkánt felkeresők beírhatják a nevüket
Azóta is jártam már Tanzániában.
A mi expedíciónk óta eltelt időben többet változott Afrika, mint előtte száz év alatt.
Világjelenség, hogy tömegek tódulnak be a nagyvárosokba, mert azt hiszik, hogy ott jó az élet, azután rádöbbennek, hogy mégsem, és milliók nyomorognak Afrika viskóvárosaiban.
Marhacsorda az egykori Rudolf-, ma Turkana-tónál
Az expedícióról szóló egyik könyv Utazás a rejtelmes Kelet-Afrikában címmel jelent meg. Rejtelmes volt akkoriban Kelet-Afrika?
Inkább különlegesnek mondanám. Meg kellett szokni, ezért szerencsés volt, hogy afrikanistáink beszélték a szuahéli nyelvet. Tudták, hogyan kell viselkedni, mit szabad, mit nem szabad csinálni.
A tanzániai Meru-hegy hamukúpja
Az expedíció egyik célja az lett volna, hogy a Teleki Sámuel által elért eredményeknek az őket megillető tiszteletet vívják ki.
Valóban, de ez különösképpen nem sikerült. Érdekes volt azonban, hogy például Kenyában,
amikor az emberek látták a terepjárókon a nagy matricákat, pontosan tudták, hogy kiről van szó.
Amikor ezek az országok felszabadultak, nagy nemzetépítés indult meg, és ennek része volt, hogy a gyarmati múltra emlékeztető neveket megváltoztassák. Teleki nem volt gyarmatosító, ezért kivételt képez a személye, még ma is több földrajzi elnevezés őrzi a nevét és emlékét Afrikában.
Nyitókép: A roller egyszerű és működőképes
Gróf Teleki Sámuel (1845–1916) Afrika-utazó, felfedező, az MTA tiszteletbeli tagja felsőfokú természettudományi tanulmányait a göttingeni és a berlini egyetemen végezte. 1886 őszén a természettudományokban és térképészetben járatos pozsonyi Höhnel Lajos tengerésztiszt kíséretében Afrikába utazott. Az európaiak közül elsőként érte el az örök hó határát a Kilimandzsárón és a Kenya-hegységben. Felfedezte Afrika két nagy sós tavát, a Rudolf- (Turkana-), illetve a Stefánia- (Chew Bahir-) tavat, és egy működő vulkánt. Teleki háromezer kilométeres útja során Afrika addig ismeretlen területeit járta be, a kontinens térképéről hatalmas fehér foltot tüntetve el. Meteorológiai, geológiai, földrajzi, állat- és növénytani megfigyeléseikkel Teleki és Höhnel jelentős mértékben gyarapították az emberiség Afrikára vonatkozó ismereteit. Teleki ismeretlen vagy alig ismert népcsoportokról hozott máig forrásértékű híradást. Egyedülálló fotódokumentációt készített a XIX. századi Kelet-Afrika természeti képéről, településeiről, népeiről. Tudományos munkája elismeréseként még első útjáról hazafelé, Kairóban tiszteletbeli tagjává választotta a Geográfiai Társaság.
