A balatoni fürdőkultúra fejlődésében fontos szerepet játszott a külföldi minták hatása, a tó egyedi helyzete és a környék gyógyító erejű forrásai, gyógyvizei.
Hévíz, Kékkút szénsavas vizekben bővelkedik, Oláh János pedig már 1834-ben feljegyezte útirajzában a Zánkán a helyiek körében nagy népszerűségnek örvendő Vérkút orvosló erejű fürdőházának sok kádját és népes látogatóit. A vérkutat, amelynek neve a vasoxidos víz színére utal, elsősorban köszvényeseknek, kólikásoknak ajánlották. A kevésbé forgalmas helyen fekvő település azonban a XIX. század végére elveszítette vonzerejét, s a vérkúti gyógymód szinte teljesen megszűnt.
Balatonfüredet kezdetben nem a Balaton, hanem savanyúvize tette híressé, ami nagy lépéselőnyt jelentett számára. Régóta használták gyógymódként, a XIX. századtól a polgári fürdőközönség elsősorban a savanyúvíz-fogyasztás miatt kereste fel. Oesterreicher Manes József (1759–1831), az első füredi fürdőorvos a savanyúvizes gyógykúrákat 1822-ben úgynevezett balatoni hideg fürdőzéssel párosította, s a tóban való hosszas időzés ekkoriban még inkább egyfajta gyógymódszerként szolgált. A savanyúvízkúrát a XIX. század végére már balatoni fürdőzéssel, iszappakolással, tejsavó- és szőlőkúrával, valamint érvágással és purgálással egészítették ki.
Savanyúvíz Fotó: Fortepan
Olyan település is akadt a tó partján, ahol a Balatonban való fürdést a korszak divatos gyógymódjaival kombinálták. Balatonalmádiban a század végén, 1899-ben nyílt meg az Országos Kneipp Egyesület gyógyintézete, ahol az orvostudomány és a természetgyógyászat terápiájának ötvözésével több elemből álló, teljes gyógyprogramot dolgoztak ki.
A légkúra számára légsátrakat, éjszakai pihenésre alkalmas, de tetején nyitott szobákat állítottak fel. A légkúrához tartozott a testmozgás, a torna és a labdázás is. A napkúrát tíz és tizennégy óra között alkalmazták, a test felmelegítésére. A napfürdőt követően pokrócba göngyölték a beteget, az izzasztás után pedig ledörzsölés következett, majd a Balatonban történő úszást ajánlották, főként idült kórok, gyulladások, neurotikus problémák orvoslására. A légsátrakon és légfürdőhelyeken kívül szép parkokat és sétányokat létesítettek, s a gyógyulás érdekében az étkezésre is külön gondot fordítottak.
Lenkei Vilmos Dániel/Dani (1867–1913), a gyógyközpontként működő Balatonalmádi első fürdőorvosa, a Balaton gyógyhatásának egyik legnagyobb kutatója, tanulmányozója, 1912-ben a Balatoni Szövetség felkérésére írta meg A Balaton mint gyógytényező című munkáját. Lenkei azonban nem az egyetlen a fürdőtelepülések orvosainak sorában, aki a Balaton klímájának és vizének gyógyító vagy legalábbis roboráló erőt tulajdonított.
Hasonló szerepet játszott Balatonfüred fürdőéletében Huray István (1828–1911) – nem mellesleg Jókai Mór sógora és orvosa –, aki 1876 és 1910 között a település fürdőorvosi posztját töltötte be.
Huray kiemelkedő szerepet játszott a fürdő modernizálásában, megújításában (fedett folyosót építtetett, gyógytermet létesített, parkosítással tette vonzóvá a környezetet) és a nyugat-európai gyógymódok – tejsavókúra, szőlőgyógymód – bevezetésében.
Nem hiányozhat a felsorolásból Mangold Henrik (1828–1912) balneológusnak és nem hivatalos füredi fürdőorvosnak, a Balaton kultusza egyik kiemelkedő élharcosának neve. Tudományos kutatásaiban ő is a Balaton és különféle gyógykúrák gyógyító hatását vizsgálta és egyben alkalmazta is a fürdőhelyen. Az általa népszerűsített savanyúvíz- és tejsavókúra mellett valóban hitt a tó gyógyhatásában, ezért a balatoni iszapból gyógykenőcsöt és szappant is készített.
Hévíz – bár nem a Balaton része – szintén fontos gyógyfürdő, kálcium-magnézium-hidrogén-karbonátos, elsősorban a reumások baját gyógyító, világhírűvé vált gyógyforrását már a középkortól jegyezték. A XX. század elején egyre divatosabbá váló fürdőhelyen neves orvosok kezelték a gyógyulni vágyókat. Schulhof Vilmos (1874–1944) Hévíz egyik leghíresebb orvos-balneológusává vált. Előbb szanatóriumot hozott létre, majd megalapította a Zander Intézetet, amelyben különleges gyógymódot kialakítva igen hosszú ideig, 1904 és 1944 között gyógyította betegeit, akik speciális gépekkel végeztek gyógygimnasztikát, ezt a kezelést összekapcsolva a hévízi gyógyvíz hatásával, valamint a szintén Schulhof által népszerűsített elektroterápiával.
Schulhof széles körű tevékenységének részét képezte a tudományos kutatás is, 1937-ben írta Hévízgyógyfürdő című művét, amelyben részletesen összefoglalta gyógyító munkásságának alapvetését. Később féltestvére, Schulhof Ödön (1896–1978) is vele dolgozott, valamint munkatársa lett a szintén híressé vált Moll Károly, a hévízi súlyfürdő atyja is. Schulhof Vilmost 1944-ben, zsidó származása miatt Auschwitzba deportálták, ahonnan soha nem tért vissza.
A balatoni gyógykúrák híre és a tó környékén tevékenykedő elhivatott fürdőorvosok, orvosok Balaton-kultuszt erősítő hitvallása, tevékenysége jelentősen hozzájárult a térség ismertségének, kedveltségének és látogatottságának fellendüléséhez. Szerepük, fontosságuk, változatos terápiáik kitörölhetetlen nyomot hagytak a tó kultúrtörténetében. A balatoni gyógymódok a két háború közi időszakban virágkorukat élték, majd a háborút követő államosítások következtében az intézményrendszer átalakult, létrejöttek a nagy állami gyógyintézetek, amelyek inkább a konzervatív orvoslás módszereit alkalmazták. Manapság a jelentős múltra visszatekintő tavi gyógymódok, ha eredeti formájukban nem is, de a holisztikus szemlélet jegyében ismét kedveltté váltak.
