Egyikük, a dálnoki előnevű a reformkor végén az erdélyi országgyűlés követeként, a kiegyezés után alkirálybíróként, majd főispánként, az országgyűlés tagjaként serénykedett; a szabadságharcban nemzetőrként, majd honvédtisztként vett részt, a megtorlás során kirótt büntetéséből két év várfogságot kellett letöltenie. Derék ember lehetett, de nem tudok arról, hogy bárki verset írt volna róla; nemigen lehetett olyan látványos egyedi tette, amely költeménybe kívánkoznék. Sokan kerültek börtönbe 1849-ben, nem volt ez kuriózum akkoriban.

Barabás Miklós: Lázár Mihály portréja (1845), magángyűjtemény

 

Része lesz a műsornak

Véletlenül vettem észre – igaz, a legnevesebb 49-es vértanúk halála százhetvenötödik évfordulóján, épp tavaly októberben –, hogy Magyari Lajos Lázár Mihály üzenete című verse Dinnyés József megzenésítésében bekerült több, a magyar nemzeti függetlenségi harcokkal kapcsolatos emlékműsorba. Ott van például egy október 6-i műsorterv forgatókönyvében, amelyből sokan meríthettek (hiány lehet 48-as, börtönviselt közszereplőkről szóló szöveges zeneművekből). Sőt egy, az 1956-os események ünneplésére a Felvidéken összeállított műsorban is, amelynek egyik szereplője azt nyilatkozta: a kompozícióba besoroltak olyan műveket is, amelyek nem kapcsolódnak ugyan közvetlenül 56-hoz, „de a gondolatiságuk miatt illenek a programba”. Ilyen A gólyához (nyilván a Tompa Mihály-vers) s a Lázár Mihály üzenete is, mely „az aradi vértanúk tiszteletéről szól, […] ez a költemény és Böröcki Mihály egyik verse is része lesz a műsornak”.

Dinnyés Jóskát, a „daltulajdonos”-t ismertem. Remélem, az az információ, hogy Magyari a szabadságharc egyik mártírjáról írta volna ezt a verset, nem tőle származik, jóval tájékozottabb volt ő annál. A költőtől sem ismerek olyan nyilatkozatot, amelyikből erre lehetne következtetni. A Lázár Mihály üzenetét 1977-ben olvastam először, Magyari egy évvel korábbi, Kötések című kötetében, amelyben kétségkívül vannak szabadságharcos tárgyú versek is: a Gábor Áron Kökösnél (az ágyúöntőt ott, a Feketeügy-parti ütközetben terítette le egy ágyúgolyó) és az 1849. Gál Sándor Szemerján. A kötet más tragikus sorsú magyar történelmi személyiségeket is megelevenít (nem beszélve arról, hogy belőle vált igazán ismertté Magyarországon – az erdélyi költő könyvét itt is meg lehetett vásárolni – a korábban már önállóan kiadott, tizenhárom részből álló szép Magyari-poéma, a Csoma Sándor naplója). Szerepel vers a kötetben többek között Dózsa Györgyről, Bölöni Farkas Sándorról, de Radnóti Miklósról és a munkaszolgálatosként 1943-ban Ukrajnában megölt székelyföldi, gyergyói Salamon Ernő költőről is (őt olasz katonák lőtték le, mert tífuszos volt; féltek, megfertőzi őket).

 

Ám Leninről is van ott költemény. Az őt idéző után következő, Az elesettek a második világháború katonahalottait eleveníti meg, s bár erre a szövegben nincs konkrét utalás, csak a cím alatti, 1945 májusára utaló dátum, valószínűleg azokat, akik a győztesek oldalán harcoltak. (Ám itt a költő számára nyílt némi játéktér. Minthogy a háború végén Románia is a győzők oldalára került, s az észak-erdélyi magyarok újra román állampolgárok lettek, volt mód, bár kissé burkoltan, az ő halottaik elsiratására is.) E vers után következik a Lázár Mihály üzenete.

Kellett, mint falat kenyér

Van logika abban, hogy ezek az opuszok és a megidézettek oly közel kerültek egymáshoz. Lázár Mihály ugyanis nem 56-os, nem is 48-as hős volt, hanem „a munkásmozgalom mártírja”. 1917-ben az orosz fronton szolgált, majd átszökött a szovjetekhez, kommunista lett, s részt vett az ottani polgárháborúban. Hazatérve nem talált megfelelő munkát, megjárta Amerikát. Minthogy ott sem élt jobban, visszament szülőföldjére, és Sepsiszentgyörgyön telepedett le. A romániai illegális kommunista párt szervezőjeként került a Siguranță célkeresztjébe: letartóztatták, egy időre bebörtönözték. A második bécsi döntés után magyar csendőrök fogták le. Úgy mondják: vallatás közben agyonverték.

A második világháború alatti észak-erdélyi magyar időknek kevés olyan politikai áldozata volt, akiknek haláláért az akkori rezsimet (a Horthy-világot) lehetett felelőssé tenni, Lázár tehát úgy kellett a kommunista rendszernek, mint egy falat kenyér. De a háromszéki magyar vezetőknek is. Az 1970-es évek elején ott, vagyis Kovászna megyében a helyi párt és a tanács szorgalmazta emlékének népszerűsítését. Ebben az időben a megyében rendkívül élénk szellemi élet folyt, számos fiatal író élt Sepsiszentgyörgyön, a „népszolgálati eszme” elkötelezettjei, a politikai vezetőség – bár ellendrukkerek is voltak – támogatta a helyi népi és magaskultúra hagyományainak fölelevenítését, a székelység múltjának föltárását. S ugyanabban a programcsomagban a munkásmozgalom regionális hagyományaiét is.

A szabadság- és függetlenségvágy, az idegen hatalmak általi elnyomatás történelmi környezetben való megjelenítéséhez egy erdélyi költőnek az 1970-es évek első felében nem kellett mimikrihez folyamodnia. (Természetesen leszámítva azt az abszurd esetet, ha Erdély románok általi megszállását akarta volna megverselni.) Azt viszonylagos pontossággal ki lehetne nyomozni, mikor és hogyan kezdődött a magyar múltat megidéző írásoknak az erdélyi sajtóból való kiszorítása. Tény, hogy – a szabadságharcnál maradva – 1980-ban még a szerző Pázmány Péterről szóló színdarabját és Nagyvárad 1660-as ostromáról szóló filmnovelláját tartalmazó kötetben megjelenhetett Varga Gábor három aradi vértanúról szóló drámája, a Tábornokok. Az Igaz Szó című marosvásárhelyi folyóirat (a mai Látó elődje) éppen 1977-ben közölte ezt a darabot, egy évvel Magyari említett, Kötések című verseskötetének kiadása után.

Éppen azért

Indokolatlanul és tárgyismerethiány következtében került bele a Lázár Mihály üzenete a 48/49-es és 56-os emlékműsorba; nem több jogon, mintha például az Internacionálét énekelnénk október 6-án vagy 23-án. Az is világos tehát, hogy a költőnek akkoriban nem kellett alakoskodnia, ha a magyar történelmet akarta megidézni. Lázár Mihály nem valaki más helyett lett vershős.

Egy kérdés maradt: egy megölt illegális kommunista sorsa kifejezheti-e a székelyek szenvedéseit.

Az irodalom – teremtett világ; kapcsolata a „való élettel” áttételes, persze vannak határesetek. Közhely már, hogy millió eltérő olvasat lehetséges. Igaz is lehet, amit Czegő Zoltán állít egy vaskos Magyari-könyv (Versek. Gyűjteményes kötet, 2016) előszavában: „Amikor [a költő] az egykori, törvényen kívüli kommunista Lázár Mihály föltételezett hitvallását idézi, ismét az erdélyi rabság, a magyarság jelenik meg előtte és az olvasó előtt.”

A diktatúra brutális szakaszában még inkább tulajdoníthattak ilyen jelentést a versnek. Írása közben a számos emlékezetes verset író elkötelezett közösségi költő valóban a romániai magyar töredéktársadalomra gondolhatott, sőt annak szenvedéseit számára Lázár Mihály sorsa is szimbolizálhatta – de valószínűleg nem annak ellenére, hanem éppen azért, mert kommunista és a második világháború alatt uralkodó rezsim áldozata volt. Erre is van magyarázat.

Népért küzdő hős

Sok és sokféle történeti személyiség lehet médiuma a zsarnokság elleni tiltakozásnak a szépirodalomban. Némelyiküknél persze nem árt, ha múltja eléggé kikopott már az emlékezetből. Mihail Bulgakov Batum című, még a XX. század első éveiben játszódó színművének egyik jelenetében Sztálin cári börtönbe zárt rab, akit fizikailag bántalmaznak. Életpályája ismeretében a későbbi generalisszimuszt mégsem látjuk a népért küzdő méltatlanul meghurcolt hősnek, amikor ezt a darabot olvassuk.

Lázár Mihályból nem lett tömeggyilkos, csak áldozat – állami szerv által elkövetett gyilkosság áldozata. Az sem bizonyos, hogy az akkori igazságszolgáltatás bűnösnek találta volna; nem került bíróság elé. Nincs támpontunk annak megítéléséhez: ha túléli, felelőse lett volna-e a kommunista önkényuralomnak vagy áldozata, esetleg a székely érdekeket védte volna a párton belül (ha, mondjuk, nem zárják ki onnan az ötvenes években). Az úgynevezett szociális igazságtalanságok megszüntetése fontosabb lehetett számára, mint a demokrácia; a Moszkvából érkező utasításokat követve bizonyára híve volt a diktatúrának. Valószínű, hogy nem ártott senkinek. Nem tudom, bátran viselkedett-e vagy megtört a csendőrök kezén.

Üzenet a conducatornak

A sepsiszentgyörgyi Megyei Tükörben sűrűn idézték emlékét az 1970-es évek elején. Ez még Nicolae Ceaușescu a magyarokkal kötött ideiglenes-taktikus alkujának korszaka. Bár Király Károly csak 1972-ig volt a megyei pártbizottság első titkára és a megyei tanács elnöke, Háromszéken az ő lemondása után is folytatódott a helyi magyar művelődéstörténeti hagyományok újrafölfedezése.

Magyari dicsőítő cikket is írt hőséről. Lázár Mihály mártíriuma című jegyzete a lap 1973. április 28-i számában jelent meg. A vers pedig a másnapiban, amelyben tudósítás is olvasható Lázár Mihály mellszobrának leleplezéséről és arról, hogy a jelenlévők táviratot intéztek Nicolae Ceaușescu elvtárshoz. A távirat szövege is ott van cikkben: részletesen tájékoztatja a majdani conducatort, miért érdemel Lázár tiszteletet.

Mirabeau-t sem olvasták

Aki nem érti, miért történhetett ez így, az az erdélyi magyar kisebbség történetét sem értheti; nem ismeri szakaszait, ellentmondásait, folytonosságát. A kommunizmus akkor és ott még azok számára sem volt feltétlenül minden változatában és ab ovo ördögtől való, akik megsejthették, hogyan változnak a közeljövőben az aktuális állapotok. Ehhez ismerni kellett volna elvi alapjait, nemcsak az így vagy úgy értelmezett hivatalos ideológiai magyarázatokat. Arról is keveseknek volt tapasztalatuk, hogy a kommunizmust mivel kellene összehasonlítani. Magyarországon is csak az 1980-as években vált tömegtudattá, hogy a kommunista ideológia eleve embertelen; sokakban élt az illúzió, hogy alapja a szociális igazságosság, csak éppen „meghamisították”. Arról pedig lehetett tudni, hogy korai kommunista pártok „el egészen az elszakadásig” pártolták a nemzetiségek autonómiáját. Ebben az olvasatban a megvalósult szocializmus és a kezdetek között nincs kontinuitás, Lenin „nem ezt akarta”, ezért – tetszik, nem tetszik – a fiatalokban élő forradalmi romantika benne is hőst találhatott. Még a forradalmi erőszak sem volt idegen a korszak minden fiataljától; erre éppen Magyari említett Lenin-versének egyik passzusa lehet a példa. A tájékozatlanság, a történelmi és politikai ismeretek hiányának kora ez. Az írástudók nemcsak a munkásmozgalom eredeti forrásait nem olvasták, hanem például Mirabeau-t sem, hogy megtudhassák tőle: a forradalomnak nincs levendulaszesz illata.

Ez persze csak néhány szempont a korszakhoz, távolról sem teljes magyarázat. Az utóbbi években nagy lendületet kapott Erdélyben a második világháború alatti „magyar idők” tudományos földolgozása. Erről most csak annyit: megítélése erősen függhetett attól, ki milyen információkat kapott róla, és hogy ezek meggyőzőbbek voltak-e a kor jelszavainál. 1940–1944 között voltak a Székelyföldön fontos beruházások – és közben folyt a világháború. Az ötvenes-hatvanas években szocializálódott fiatalok a Horthy-korszak társadalmi viszonyaiban bőven találhattak bírálni valót, az öregek pedig nem feltétlenül beszéltek arról, mit éltek át akkor.

Nem kiált megzenésítés után

Ha a „székely sors”-ot szimbolizáló személyeket keresünk, ma nemigen juthat eszünkbe Lázár Mihály neve – esetleg csak azoknak, akik, mint a példa mutatja, nem tudják, ki volt.

Akkoriban „belefért”.

Jobb, ha elmélyedünk a történelemben, ahelyett hogy átírnánk.

Magyari Lajos írt egyébként verset ha nem is szabadságharcos, de az 1854-es mártírokról, a „székely vértanúk” közül arról a kettőről, akiket Sepsiszentgyörgyön végeztek ki. Ez már 1972-ben megjelent a szegedi Tiszatájban, éppen az Arcok című ciklusban, amelynek a Kötésekben szereplő Bölöni Farkas Sándor-vers is a része. A Váradi, Bartalis nincs ott a könyvben, nem sokan ismerhették. Lehet, hogy nem is sikerült olyan jól, mint az eddig emlegetett másik. Mindenesetre nem kiált megzenésítés után.

 

A szerző eszmetörténész, a HUN-REN Kisebbségtudományi Intézetének munkatársa

Nyitókép: Lázár Mihály szobra Sepsiszentgyörgyön, Jecza Péter alkotása (1973)