Felkavaró, ugyanakkor zavarba ejtő két könyvet jelentetett meg Hatos Pál gyors egymásutánban. Az 1918-as összeomlás és az őszirózsás forradalom történetét bemutató Az elátkozott köztársaság (EK) 2018-ban, a Tanácsköztársaságról szóló Rosszfiúk világforradalma (RV) 2021-ben került az olvasók kezébe, és váltott ki szokatlan érdeklődést. A netvilág szinte felrobbant; én legalábbis nem emlékszem rá, hogy történeti művek ekkora visszhangot keltettek volna az elmúlt évtizedben. Izgatottságot érzékeltem szűkebb ismeretségi körömben is. Több, nem szakmabeli barátom kezdeményezett velem beszélgetést e könyvek elolvasása után.

A megérdemelt, mert teljesítményen alapuló siker véleményem szerint a szerző szemléleti és módszertani választásainak köszönhető. Elsősorban annak, hogy témáját kiemelte a már egy század óta zajló emlékezetpolitikai hadakozások köréből: nem az egyik vagy a másik mítosz mellett vagy ellen érvelt, s nem is egy harmadik mítosz kidolgozására törekedett. A problémát történészként közelítette meg, arra keresve a választ, hogyan történhetett meg az, ami megtörtént, és miért úgy zajlottak a folyamatok, ahogy végbementek. Ebből következően vizsgálati körét kiterjesztette a társadalmi létezés politikán kívüli területeire, a szellemi-kulturális szférára, a gazdasági életre, a nemzetközi viszonyokra és a mindennapokra is. Nem is tehetett volna másként, hisz a „valódi” történelmet az eseményekben részt vevő emberek összessége, a szellem emberei éppúgy, mint a kétkezi munkások, a katonák, a civilek, a családot összetartó anyák, az apák ellen lázadó fiúk és lányok, hívők és ateisták, a relatív többséghez, illetve a kisebbségekhez tartozó egyének, egyszóval egy több dimenzióban strukturált társadalom tagjainak sokasága, és nem pusztán a politikusok alkotják. A megismerésre törekvő történésznek más úton kell járnia, mint a mítoszalkotó politikusnak. Hiszen célja és szerepe is más. Kiélezve így fogalmazhatok: az előbbi a megismerést önmagáért valónak tekinti, nem törődve annak következményeivel, például a hatalmasok homlokráncolásával vagy az olvasók elfogultságával, a másik a cselekvőképességét akarja megteremteni, ugyancsak nem törődve a következményekkel, mint például a figyelembe vett tények szelektálásával vagy éppen az állításaikat cáfoló történészek megvetésével. Talán lesznek, akik felindulnak kijelentésemen. Én mégis amellett érvelek, hogy ez így van, pontosabban fogalmazva: így volna rendjén.

Attól tartok, ez esetben nincs középút. A sehova sem vezető viták láttán jutok a szkeptikus következtetésre: a legjobb, ami megtörténhet, az az, ha a felek a maguk dolgát végzik, nem törődve egymás tevékenységével. Tudva persze, hogy a való életben az elmélet és a gyakorlat igen bonyolult viszonyban van egymással, mégis kimondhatónak vélem:

a mindenkori politikai cselekvések a tárgyát, nem pedig a részét képezik a tudománynak.

Az emlékezetpolitika viszont a politika alkotóeleme, még akkor is, ha képzett történészek művelik. A „pártosság” követelménye most sem jelent mást, mint amit ötven vagy száz évvel ezelőtt jelentett: a tudomány ethoszának megtagadását. Hosszabb fejtegetések helyett hadd utaljak egyetlen példára: az 1918-ban megbotló Babits élete végéig tartó vezeklésére, az elkövetett bűn, a „szellem emberének”, az „írástudónak” árulása miatt, amit a „szavak”, az egyetemes értékek „megtagadásával” követett el, szembefordulva saját hivatása parancsaival (például Magyar költő kilencszáztizenkilencben, Az írástudók árulása, 1928; A tömeg és a nemzet, 1938; Pajzzsal és dárdával, 1935; Jónás könyve, 1938).

Úgy látom, Hatos Pál is így vélekedik. Nemcsak elítéli az összeesküvés-elméleteket, hanem igazolható tényeket sorakoztat fel ellenükben. A társadalmi lét több szegmensére kiterjedően mutatja ki, mit jelentett valójában az, amit az Osztrák–Magyar Monarchia és ezen belül a történelmi Magyarország összeomlásának nevezünk. Nos, azt, ami 1917-ben Oroszországban és Németországban is megtörtént. Néhány nappal a Monarchia csapatainak kapitulációja, a vereség után nemcsak a hadseregek, hanem a hátországok is összeomlottak; kifulladt a gazdaság, felbomlottak a politikai struktúrák, a mindennapokat szabályzó normák elveszítették erejüket. Mindenki, mindenhol „újakra készült”, hiszen a „régi” egyszerűen folytathatatlanná vált. Aligha lehet egyetlen tényezőre – akár Tiszának a háború elvesztését elismerő parlamenti felszólalására, akár Ausztria föderalizációjának bejelentésére, akár valamiféle „tőrdöfésre” – alapozni a magyarázatokat. Hogy mennyire nem, azt jól mutatja, hogy a „normalitáshoz” – a háborút megelőző állapotokhoz – a győztesek jelentős része sem tudott visszatérni. Gondoljunk például Olaszországra vagy Franciaországra, nem is beszélve arról, hogy a létrejött békerendszer igen gyorsan elveszítette stabilitását, és csakhamar a „nagy háborúnál” rettenetesebb világégés következett.

A szerző az összeomlás folyamatát és az annak következtében kialakuló „mulandó szituáció” (EK 15) – a függetlenné vált Magyarország első kilenc hónapjának – jellegzetességeit, a benne élő emberek helyzetét, problémáit, érzéseit, vágyait, reményeit, a kiutak keresése során alkotott terveit, döntéseit, kudarcait mutatja be nagy részletességgel, így kísérelve meg választ adni a „mi is történt valójában” kérdésére (EK 13). Az összeomlás társadalma című fejezet érzékletesen ábrázolja azt a folyamatot, amelynek csak végpontja volt a hadsereg harcképességének összeomlása. Az imént említett két epizód, Tisza István, illetve az uralkodó bejelentése – állapítja meg véleményem szerint helyesen – nem oka, hanem okozata, kifejeződése volt az összeomlásnak. Elveti tehát a megismerés másik lehetségesnek látszó formáját, azt ugyanis, hogy az „utólagos éleslátás csodafegyverével” (Eric Hobsbawm) élve bírálja az adott helyzetben cselekvők tetteit, mivel az sehova sem vezet. Találgathatunk persze, de az ellenpróba nem végezhető el, így az állítások igazolásához nem juthatunk el. Az elátkozott köztársaság voltaképpen a tehetetlenségbe hullott országról, Hatos szavával a társadalom „lefagyásáról” számol be.

Dermedten tűrték vagy harsány jelszavak hajtogatásával leplezték tehetetlenségüket. És dolgoztak ki a túlélést szolgáló egyéni stratégiákat, akármelyik társadalmi csoportba tartoztak is. Mást aligha tehettek. A társadalmi létezés keretét adó intézmények megbénultak, a rendvédelmi, közigazgatási szervektől kezdve az egyházakig. A politikusok pedig mindaddig, amíg tehették, illúziókba kapaszkodva várták a csodát, ami néha megtörténik, mint ahogyan Finnországban vagy Lengyelországban megtörtént ezekben az években, Magyarországra azonban nem köszöntött be.

A Rosszfiúk világforradalma pedig egy elvetélt kísérletről szól, amelynek az adott pillanatban egyszerűen nem volt reális alternatívája. Aki a történelem iránt érdeklődik, sokat okulhat az érzékletesen bemutatott részletekből. S a részletek, bár el is veszhetünk bennük, a helyükön értelmezve mégis „világlóak” (Nádas Péter). Olyasmit tudhatunk meg belőlük, amit másként, máshonnan sohasem. Például azt, hogyan jut az ember a „Végső Kétség kopár szigetére” érkezve arra a következtetésre, hogy meg kell tagadnia az összes, az „ölés és elnyomás eszközeivé lett” „nagyszerű és szent szavakat” (Babits: Magyar költő kilencszáztizenkilencben). Vagy azt, hogyan kerülhetnek olyan helyzetbe egyének és közösségek, hogy ami lehetséges, az elfogadhatatlan, ami pedig elfogadható, az nem lehetséges.

Az állapotrajznak magyarázó ereje van; választ kaphatunk belőle arra, hogyan érvényesíthette akaratát egy törpe kisebbség a közösségi cselekvésre alkalmatlanná vált többséggel szemben.

Ízlés dolga persze, hogyan minősítjük utólag a reménytelen helyzetben lévők tétovaságát. Nevezhetjük akár tragikomikusnak is, hogy az egyik illúziót (a pacifizmust) egy másikkal (világforradalom) váltják fel, de arról nem feledkezhetünk meg, hogy a tragédiában nem lehetséges happy ending. Igazságok csapnak össze, s a megismerésre törekvő történész aligha írhatja le az eseményeket a jó és a gonosz küzdelmeként.

Ha úgy értelmezem e könyvek fogadtatását, hogy az olvasóközönség jelentős részének elege lett az „alkalmazott”, a tudományon kívüli célok szolgálatába szegődött történelemtudományból (s a többi, hivatását megtagadó „pártos” társadalomtudományból), mert azok nem a megismerést szolgálják, akár a magyarországi politikatörténeti kutatások fordulópontjának is tekinthetném Hatos Pál két könyvét.

De hallgatva, olvasva a reflexiókat úgy érzem, nem egészen ez történt. Sokan, akik a szerző pártatlanságát dicsérik, ezen azt értik, hogy az egymással szemben álló feleket egyaránt bírálja. Ez valóban így van. Elbeszélésében voltaképpen csak „rosszfiúk” szerepelnek. Előbb vagy utóbb mindenkiről – egyénekről és társadalmi csoportokról – kiderül valami, amiben morálisan elmarasztalható. Nem a „jófiúkat”, az eszményített hősöket hiányolom. Tudom, az ember – még a legkiválóbb is – esendő.

A burjánzó ítélkezőkedvet nem értem.

Már csak azért sem, mert azt elvileg a szerző is elutasítja. Módszertani fejtegetéseiben maga írja: „A történész és olvasója persze nem tud az elporladt csontokba életet lehelni, de több esélye van az egykori jelenben valamiképpen jelen lenni, ha lehetőség szerint kerüli a morális ítéleteket.” (RV 18.)

Hatos Pál azonban nem ezt teszi, s voltaképpen nem értem, miért nem. Az elmarasztalás – vélem – csak azon feltevésen alapulhat, hogy a delikvens az adott helyzetben másként is cselekedhetett volna. A hogyan másként kérdésére azonban nem kaptunk választ. Félreértés ne essék. Én a szerző javára írom, hogy elmulasztotta ezt, betartva a szakma szabályait. A történelemtudomány célja a megismerés. Az elevenek és a holtak feletti ítélkezésre nincs se képessége, se jogosítványa. Szerintem ő is, mi is jobban jártunk volna, ha az olvasóra bízza a mérlegelést.