Amikor elhatároztam, hogy leírom ezt a történetet Schweitzer  Pálról, Ady monográfusáról és az Ady-versek egyik sajtó alá rendezőjéről, Thomas Mann naplójának fordítójáról, megnéztem, van-e róla valami a világhálón, vagy mindenki elfeledte már.

Készült róla szócikk, s az (legalábbis számomra) meglepő adatokat tartalmazott a családfájáról. Úgy tudtam, régi budapesti família sarja, ezzel szemben felmenői és adatolt rokonai anyai ágon mind a régi Magyarország keleti részén születtek: Nagykárolyban, Hajdúszoboszlón; van köztük, akit Szinérváralján temettek el. Anyai nagyapja a szócikk szerint huszártiszt is volt; ez zsidó családoknál azért nem mindennapi dolog. Ugyanennek a nagyapának, Adler Samunak a testvére volt Acsády Ignác, a történész. Az apai ágnál nincsenek megjelölve születési helyek, kivéve az apáét; ez valóban Budapest. Ott van viszont a szövegben, hogy ő, Schweitzer Miklós a vészkorszak áldozata lett (ezt sem tudtam korábban, ő nem beszélt róla talán másoknak sem, egyik közös ismerősünk sem utalt rá); egyébként a Központi Tejcsarnok Vállalat kereskedelmi alkalmazottja volt.

Azt persze mi, munkatársai a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésénél tudtuk, hogy Pali zsidó családba született, én pedig azt is, hogy a római katolikus felekezethez tartozik (erről lesz még mondandóm). A huszártiszt nagyapa, az alföldi és partiumi eredet, az Acsády-rokonság mind váratlan volt számomra, de egyik sem annyira, mint az apa foglalkozása, amelyről kispolgári szocializációra lehet következtetni. Amiben ugyan semmi rossz nincs – csak nemigen illik Schweitzer Pálhoz, legalábbis a róla őrzött képemhez. Mindig olybá tűnt a szememben, mint az 1948 után felszámolt, eltörölt magyar fővárosi polgárság írmagja, aki elegánsan őrzi autonómiáját – és kényelmét. Valaki egyszer megjegyezte róla: olyannak látja az életet, amilyen. Nem volt közvetlen, nem csevegett, nem fraternizált, nem lelkesedett; ismeretlenek bizonyára kimértnek, tartózkodónak gondolhatták. Én megértettem magam vele, bár közvetlen közös munkánk, amely közelebb vitt volna minket egymáshoz, nem volt. Mosolyogni talán egyszer sem láttam, ám beszélgetés közben néha mégis meg-megjelent az arcán a derű egy neme. Olyan embernek látszott, aki éppen a távolságtartó voltából következő életképtelensége, a mindennapokban való eligazodási képességének hiánya meg „jó neveltetése” következtében egyszer-egyszer lehetetlen helyzetekbe kerülhet. Azt hiszem, ott is megvédte azonban ritkán megnyilatkozó, ám mély ön- és köziróniája.

Meglepő lehet, lappangott benne valamely kuruc vonás; ez számomra véletlenül derült ki, nem biztos, hogy sokan tudtak róla. Adynak nyilván a kuruc verseit és kurucos habitusát is szerette, s talán ezzel függött össze, hogy

Szekfű Gyula A száműzött Rákócziját nem az indokolt nemzeti önkritika iskolapéldájának, hanem szimpla labancságnak tartotta.

A fordulat éveiben tagja, legalábbis híve lett a Szabad Demokraták Szövetségének, de nem láttam rajta ájult lelkesedést, amikor például Tamás Gáspár Miklós került szóba köztünk, sőt. Ha jól emlékszem, még az első szabad választások előtt történt, hogy az SZDSZ és a Magyar Demokrata Fórum helyi képviselő-aspiránsai vagy kerületi vezetői közönség előtt fejtették ki eltérő programjukat a magyar gazdasági élet megmentéséről. TGM-nek Schamschula György későbbi miniszterrel kellett összemérnie szellemi erejét, s mint nagy debatter nyilván csillogott ott is, ahogy kell – ám Schweitzer Pali igen bosszús volt, hogy pártja nem egy használható gazdasági szakembert vonultatott föl Schamschulával szemben, akiről ő például appercipiálta, hogy felkészült és koncepciózus. TGM-ről pedig látta, hogy (legalább ezekben a kérdésekben) nem az.

Én az MDF-mozgalom alapítói közé tartoztam, a pártba aztán nem léptem be. Lehet, hogy ez az alapító tagság köztudott volt a munkahelyemen, ám az sem kizárt, hogy Pali nem hallott róla (hogy beszéltünk volna erről, arra nem emlékszem). Igaz, akkor még nem feszült egymásnak ez a két párt akkora gyűlölettel, hogy részben azóta is attól kódulunk. A fordulatot követően el is ment a kedvem a gyűlöldétől, amibe a televízió parlamenti tudósításai nyújtottak betekintést; egyszer mondtam is Palinak, alapítok egy református pártot, jó lenne, ha belépne, akkor egy csapásra két irányban is demonstrálni tudnám pártom nyitottságát, a zsidók és a katolikusok felé egyaránt. Az egészet persze aligha gondoltam komolyan, most is csak annak igazolására említem, hogy Palival lehetett így beszélni.

Ám történetet ígértem.

Az 1980-as évek második felében az Ünnepi Könyvhét országos megnyitóját az egyik évben Budapesten, a következőben mindig valamelyik vidéki városban tartottuk, 1985-ben Debrecenben, 1987-ben Nyíregyházán. 1989-ben nem megyeszékhely, hanem Sopron városa adta a színteret, s valamelyik hülye (akkor sem tudtuk, hogy a Kiadói Főigazgatóságon vagy a pártközpontban-e) kitalálta, hogy az ünnepi beszédet Grósz Károly, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára tartsa, aki az előző év őszén, a demokratikus szerveződések alakulása idején a televízió által is közvetített, a Budapesti Sportcsarnokban tartott reprezentatív pártaktíva-értekezleten a látomásaiban megjelenő fehérterror veszélyével riogatott, amire majd meglesz pártja részéről a méltó válasz.

Sem Grósztól, sem mástól nem félt ugyan senki, mégis abszurd volt a feltételezés, hogy a legnagyobb könyvünnepen éppen rá lesz szüksége a magyar kultúrának.

Nem történt persze semmi különösebb. A főtitkár megtartotta beszédét a főtéren, aztán a Sopron vagy a Lővér Szállóban lezajlott a fogadás. S volt egy rövid idő, amit Schweitzer Pali és Grósz elvtárs együtt töltött az erkélyen úgy, hogy senki más nem volt a közelükben.

Lehetnek más kortanúk, akik Grószra mint arrogáns alakra emlékeznek vissza. Én, igaz, nem nagyon figyeltem rá, Sopronban nem ilyennek láttam; az volt a benyomásom, hogy ellenkezőleg, igyekszik közvetlen lenni, legalábbis annak mutatkozni. S az is bizonyos, hogy volt egy rövid időszak, amikor nem voltak körülötte a testőrei.

Schweitzer ott állt tehát az erkélyen magányosan, mint egyébként is magának való ember, talán a kilátást élvezte, vagy egyszerűen kerülte a társaságot. Mások oda-vissza szállingóztak pohárral a kezükben, kvaterkáztak, süttették magukat a nappal. Grósz, akinek különös módon éppen szintén nem volt társasága, ugyancsak kilépett a balkonra. Nem tudom, észrevette-e, hogy az nem is oly lassan kiürül, Palin kívül mindenki visszaimbolyog a terembe. Ami nyilván arra utalt, hogy a pártvezető ebben a körben (könyvkiadók, könyvterjesztők és írók között) nem volt népszerű ember. Ketten maradtak hát, a soha, sehol nem tülekedő, a Szabad Demokraták Szövetségével szimpatizáló vagy talán már annak tagjává is váló magasan képzett, ám azért mégiscsak szellemi segédmunkát végző vezető értelmiségi – meg a kommunista pártvezér. Schweitzernek nyilván megesett a szíve Grószon; nem vitte rá a lélek, hogy magára hagyja. Ott kint beszélgettek egy darabig.

Tág tere nyílt aztán az élcelődésnek!

Amikor vége lett a kétszemélyes szeánsznak, Pali bejött az erkélyről, Grósz pedig már távozott, azon viccelődtünk, hogy ennek sajnos nyoma marad a közemlékezetben, mi legalábbis el fogjuk híresztelni Pesten, hogy ők ketten mint régi barátok szépen különvonultak valamely titkos tárgyalásra.

Pali ült a széken, talán malmozott a kezével:

– Egy rendes polgári családban, ha a nagypapa bevizel, a kislány pedig kurva – az nem ügy.

Utoljára sok év múltán az Országgyűlési Könyvtárban találkoztam vele. Én kutattam ott, ő valami részmunkát vállalt; hogy nyugdíj-kiegészítési céllal, vagy azért, hogy ne üljön egész nap otthon egyedül (agglegény lévén), nem tudom. Azt mondta akkor, méregeti a könyvespolcát, nézi, mely könyveinek elolvasására nem lesz már ideje.

Aztán utolért a halálának híre, és halálának módjáé.

Még később találkoztam korábbi főnökünkkel, az Egyesülés volt igazgatójával, aki jobban ismerte, s talán később is tartotta vele a kapcsolatot.

– Igaz, hogy kötéllel? – kérdeztem tőle feszengve, kínban.

– Nem, nem – próbált megnyugtatni. – Gyógyszerrel.