•Úgy tudom, az utóbbi esztendőkben szoros, baráti kapcsolatban állt Grétsy Lászlóval…

Tanár úrral valóban nagyon szoros kapcsolatban voltunk, igen fontos személy volt az életemben: mesteremnek tekintem. Nemcsak szakmai szempontból éreztem példamutatónak, hanem mintának a családhoz, a gyermekekhez, unokákhoz, s egyáltalán, az élethez viszonyulását. Talán derűjének is köszönhette, hogy utolsó pillanatig jó erőben, egészségben élhetett. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ebből a hosszú életből az utolsó szakaszt „elcsíphettem”, és így Grétsy tanár úrtól rengeteget tanulhattam.

•Ön a fiatalabb generáció nyelvészei közé tartozik. Hogyan köteleződött el a nyelvművelés mellett, más szóval, hogyan lesz valaki nyelvművelő?

Amikor egyetemre kerültem, magyar–történelem szakra jelentkeztem az ELTE bölcsészkarára. Azt gondoltam, hogy inkább a történelem lesz az erősségem, ám klasszikusan két tanárszakot kell felvenni – engem pedig mindig a tanítás érdekelt, tanár szerettem volna lenni –, így a magyar került mellé. Csakhogy

az egyetemen, amelyet nagyon szerettem, a nyelvészeti tárgyak kezdtek el jobban érdekelni.

•Mi vonzotta a nyelvészetben?

Az, hogy az emberről szól, hogy benne van a lelkünk: „Szólj! s ki vagy, elmondom” – vallja Kazinczy. Milyen sokatmondó, hogy miért beszélünk úgy, ahogy beszélünk, hogy miként választjuk ki akár tudatosan, akár tudat alatt a megnyilatkozásainkat, hogy egyáltalán hogyan viszonyulunk a nyelvhez. Mert igazából nemcsak azért kell jól beszélnünk, hogy megőrizzük a régit, hanem azért az önös célért, hogy sikeresek legyünk az életben. S a történelmi érdeklődésem is fényt kap eközben: a nyelvi változás, az idő és a nyelv viszonya roppant izgalmas.

•Ez mit jelent, milyen változásokat követhetünk?

Például, hogy a különböző történeti korokban hogyan beszéltek az emberek magyarul. Persze az irodalomhoz is tudtam így kapcsolódni, ami mindig nagyon kedves volt számomra. Végül

a nyelvművelés lett az a pont, amelyben megtestesült a tanítás.

Hiszen a nyelvművelő tanító: minden egyes rádióműsorban vagy televíziós és egyéb nyilvános szereplésen valamilyen ismeretet közvetít: bonyolultat tesz érthetővé, unalmasat érdekessé, taszítót szerethetővé. A mindennapokban, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemeskürty István Tanárképző Karán is a tanítás ügye áll a munkám középpontjában.

•Kazinczy szerint „a nyelv egyik legféltettebb kincse, egyik legfőbb dísze a nemzetnek”. Hol a helye anyanyelvünknek nemzeti identitásunkban?

Tudjuk, mennyire meghatározza a nemzetet az, hogy milyen nyelvet beszél. Ha bármilyen nemzetre gondolunk, azt hiszem, az egyik első, ha nem a legelső dolog, ami eszünkbe jut róluk, az a nyelvük. A nyelvünkre nagyon büszkék vagyunk! Ha belegondolunk, hogy mi adja a magyarságunkat, felsorolunk öt-tíz dolgot, mindenféle ételt, épületeket, népszokásokat, amelyek valójában jóval újabb ékességeink, mint a nyelv.

Himnuszunk, nagy költőink, azok a nagy magyarok, akikre büszkék vagyunk – szintén jóval újabbak, mint a nyelv.

A nyelv valójában a legrégebbi, amit magunkban őrzünk és amely „velejéig” meghatározó jelképe is magyarságunknak.

•Vajon dísze-e ma is a nemzetnek a napjainkban használt magyar nyelv, telezsúfolva értelmetlenül affektáló angol kifejezésekkel, helytelenül használt igekötőkkel, pongyola, nyegle szóhasználattal vagy éppen trágár szófordulatokkal?

A társadalomról valóban sokat mond az, milyen a nyelvhasználata az adott időben és térben. Bizony, láthatjuk azokat a tendenciákat, amelyek nemcsak a nyelvben jelennek meg, hanem minden téren. Tapasztalhatjuk például a nyitást az angol nyelv felé, vagy a globalizációt, amely a nyelvet is globalizálja. S a nyelvben is megjelent az imént említett „lazaság”: ugyanúgy, ahogyan egyre divatosabb lazán öltözni, lazán viselkedni, sőt nyeglének lenni… Az,

ahogyan beszélünk, ahogyan megnyilatkozunk akár írásban, akár szóban, elárulja, hogy milyen emberek vagyunk.

•Hogy áll napjainkban a nyelvművelés? Ön és társai gyermekekkel, határon túli magyar fiatalokkal is foglalkoznak, az egész Kárpát-medencét igyekeznek elérni.

Igyekszünk, de még van merre építkezni. Sokszor szélmalomharcként élem meg ezeket a törekvéseket. Nem kell titkolni: van olyan modern irányvonal, amely szerint a mai magyar nyelvtudomány képviselőinek jelentős része – különböző nemzetközi, főleg angol mintákat követve – elfordult a nyelvműveléstől. Tehát azt a szemléletet vallja magáénak, hogy bármilyen irányba változzon is a nyelv, ahhoz semmilyen módon nem kell a nyelvésznek viszonyulnia.

•Tehát nem alkot róla véleményt, nem állapítja meg, hogy az adott változás helyes-e vagy valamilyen vadhajtás?

Megállapítja, hogy az adott nyelv milyen változásokon megy éppen keresztül. Természettudósi „hidegséggel” tekint a nyelvre. Noha tudom becsülni ezt a távol maradni tudást, az én lelkem mégis mást súg. Hiszen

a nyelv él, és mi is élünk benne és vele –

beszélők és nyelvészek mindannyian.

•Az Ön közreműködésével valósul meg a Szavak és hangok szimfóniája című, februárban sorra kerülő előadás, melyen Kubik Anna Kossuth-díjas színművésznő és Erdős Róbert operaénekes zenés irodalmi műsorban mutatja be a nemzeti és nemzetközi irodalom és zene összefonódását, s a nyelv szövetét. Újabb színtere ez a produkció is a nyelvművelésnek?

A nyelvművelés nemcsak arról szól, hogy aláhúzzuk pirossal a hibákat, vagy hogy kijavíthatjuk a beszédben azt, amit hibának vélünk (sőt, ezekről szól legkevésbé!). A nemzeti kultúra hordozója a nyelv: a hangszeres zenén és a képzőművészeten, illetve a táncművészeten kívül minden művészeti ág a beszélt vagy az írott nyelven keresztül jut el hozzánk. A Szavak és hangok szimfóniája mindezek „összekoccintása”: hogyan válaszolgatnak egymásra az operák, a népdalok és a költemények. Kubik Anna művésznőt sok éve ismerem; kivételes alkotóművészi pályájának nagyon fontos része a versmondás, elkötelezett emellett. Erdős Róbert fiatal, ígéretes operaénekes (marosvásárhelyi születésű művész – a szerk.) pedig a klasszikus, nemzeti és nemzetközi operairodalom iránti vonzalmon kívül a néphagyománynak, a népzenei örökségnek is tovább éltetője. Nagy Márta zongorajátéka fogja össze az estet, én pedig narrátori, mesélői szerepet vállaltam. A nyelvről, a népdalok eredetéről, a versek nyelvben és szavakban lévő erejéről fogok beszélni. Azt hiszem, ezzel is kilépek abból a klasszikus nyelvművelői szerepből, hogy előadást tartok egy témáról húsz, harminc vagy éppen ötven percben.

•Idén, a Jókai-évben mit mondhatunk el a kortárs magyar irodalomról, hogy állnak az írók a nyelvhez, a nyelvműveléshez?

Régen az irodalmárok, az írók, költők voltak az igazi nyelvművelők.

A nagy nyelvújítók hiába találtak volna ki sok mindent, ha nincsenek azok az írók, költők a XIX. században, akik az „új” nyelven szólnak.

Ezt tette Jókai Mór – és az ő könyveit olvasva „tanulták meg” a magyar nyelvhasználók azt a nyelvet, amelyet a nyelvújítás létrehozott, s ismerték meg azokat a szavakat, amelyeket a nyelvújítás emelt be a köztudatba. Ilyen ereje ma már nincs az irodalomnak. Sokkal többféle könyv létezik, és sokkal kevesebbet olvasnak az emberek; és talán ez a szándék sincs meg az írókban.

•Nincs ambíciójuk a nyelv alakítására, ápolására?

Nem érzem azt, hogy a nyelv ügye ilyen mértékben foglalkoztatná az írókat. Egyszerűen csak használják a nyelvet – ki így, ki úgy… Bizonyára van, aki ezt nagyszerűen teszi, és van, aki talán kevésbé, de használják a nyelvet, hiszen ezen keresztül fejezik ki magukat. Az a fajta tudatosság már nem észrevehető, ami a XIX. századi klasszikusokat jellemezte.