Az 1912-ben Budapesten, protestáns középosztálybeli családban született ifjú jeles érettségijét követően édesapja nyomdokain haladva jogásznak tanult, miközben korán bekapcsolódott a Soli Deo Gloria református diákszövetség munkájába. Igazi karriert itt tudott befutni: az SDG-t előbb főtitkárként, 1936-tól alelnökként, 1940 és 1946 között pedig elnökként szolgálta. Ilyen minőségében ő felelt az SDG balatonszárszói telepén 1942-ben és 1943-ban megrendezett nagyszabású táborokért is. A puritán életvitelű, mélyen vallásos, munkáját komoly elhivatottsággal végző fiatalembert élénken foglalkoztatták korának közéleti-politikai kérdései, jóllehet aktuálpolitikai kérdésekben ritkán foglalt nyilvánosan állást.

A németek térnyerése ellen is inkább a háttérből, az SDG-ben, majd 1938 nyarától a Magyar Testvéri Közösségben, 1944-től pedig a földalatti Magyar Függetlenségi Mozgalomban igyekezett fellépni.

Ugyanazon a nyáron, amikor a Közösségben felavatták, Soos kényes diplomáciai megbízatást kapott. A menekültkérdéssel, vagyis a náci Németország üldözöttjeivel foglalkozó nagyszabású, 1938 júliusában a franciaországi Évianban rendezett konferencián vehetett részt megfigyelőként, saját emlékei szerint a kormányzó megbízásából. A Genfi-tó partjáról hazatérve csakhamar a gyakorlatban is kamatoztathatta megszerzett ismereteit, mivel a második világháború kitörése után az SDG épületeiben lengyel menekülteket és holland katonatiszteket szállásoltak el, hogy aztán a német megszállás alatt már ellenállókat és zsidónak minősítetteket is bújtassanak ugyanitt. „Volt idő, amikor a budapesti központunkban és menzánkon Szilicén, és szárszói táborunkban (…) szinte kizárólag rejtett személyek tartózkodtak éjszakánként” – emlékezett utóbb ezekre az időkre.

A fiatal törvényszéki bíró Teleki Pál kormányfősége idején (1939–1941) a Miniszterelnökség Szent-Iványi Domokos vezette Tájékoztató Osztályának lett munkatársa, mely részleg a miniszterelnök titokban folytatott német- és nyilasellenes propagandamunkáját szervezte és koordinálta. Teleki halála után előbb az Igazságügyi Minisztériumba került, majd szolgálattételre átengedték a Külügyminisztériumba, ahol a korabeli címtárak szerint a kulturális osztályon miniszteri titkárként szolgált. A kulturális osztályhoz hivatalosan „a külfölddel fennálló kulturális, tudományos, művészeti, irodalmi ügyek” tartoztak, ám ezeket a kereteket Soos igyekezett a lehetőségekhez mérten tágítani. A negyvenes évektől külföldi útjai és kapcsolatai is megszaporodtak, aminek köszönhetően 1944 nyarán is képes volt bizalmas úton magyar lobbianyagot külföldre juttatni.

 

Soos Géza 1944. március 19-e után is hivatalában maradt. A német megszállás alatti legfontosabb tevékenysége az 1944. április végén lejegyzett Auschwitz-jegyzőkönyv lefordíttatása és terjesztése volt. A magyar zsidóság java részét is elemésztő koncentrációs táborból 1944 áprilisában megszökött két rab Zsolnán diktálta le ismereteit a lengyelországi halálgyárról. Bár idővel többen is terjesztették az eredetileg német nyelvű iratot, valószínűsíthető, hogy a magyar államapparátusból Soos Géza látta először a jegyzőkönyvet. Ő maga arról vallott, hogy a szlovák határ közelében egy ellenállással szimpatizáló személyen keresztül jutott hozzá, ám a témával behatóan foglalkozó Haraszti György szerint ez inkább csak dezinformáció lehetett, és valójában cionista körökből került hozzá a dokumentum. Mindez valóban életszerű forgatókönyv, mivel már 1943-as svájci útján kapcsolatba került cionistákkal.

Soos legkésőbb 1944. május legelején adta át a jegyzőkönyvet barátjának, Éliás József lelkipásztornak, a magyar református és evangélikus egyházak zsidótérítő és zsidómissziós szerveként működő Jó Pásztor Bizottság titkárának. Éliás feladata lett, hogy a veszélyes iratot magyarra fordíttatva legépeltesse, majd öt példányt juttasson el előre kijelölt magyar notabilitásoknak. A feladatot körülbelül egy hét alatt sikerült elvégeznie egyik munkatársának, Székely Máriának, így május közepén a magyar nyelvű másolatokat kézbe is vehették a keresztény egyházak legmagasabb rangú vezetői: Serédi Jusztinián hercegprímás, Ravasz László református püspök és Raffay Sándor evangélikus püspök. A negyedik példányt Komoly Ottó, a Magyar Cionista Szövetség elnöke kapta, az ötödiket pedig a kormányzónak szánták. Ez utóbbit Török Sándoron, a Zsidó Tanács tagján keresztül juttatták el Horthy Miklóshoz. Töröknek azonban ehhez másfél hónapra volt szüksége, így a kormányzó csak július 3-án, a vidéki zsidóság javának deportálása után kapta kézhez az iratot. Ugyanakkor a tartalmáról legkésőbb már június első felében értesült, más forrásokból pedig még korábban voltak információi az Endlösungról.

A német megszállást követően már a magyar államigazgatásban is egyre jelentősebb hálózattal bírtak a német szövetséggel szakítani kívánó erők. Egyik legfontosabb konspirátoruk az egykoron a Tájékoztatási Osztályt vezető diplomata, Szent-Iványi Domokos miniszteri tanácsos, a Turáni Társaság 1944 áprilisában megválasztott ügyvezető elnöke lett. Az általa megálmodott Magyar Függetlenségi Mozgalom (MFM) kereste a kapcsolatokat a teljes illegalitásban működő ellenállógócokkal, és szorosan együttműködött az ifjabb Horthy Miklós körül tömörülő „kiugrási irodával”. Ezekben a körökben mozgott Soos Géza.

Az MFM nem szervezetként, hanem hálózatként működött, mely „egyetlen célt tűzött ki maga elé: a külföldi megszállás és uralom elleni küzdelmet” – fogalmazott Szent-Iványi, aki másutt viszont arról írt, hogy az MFM-nek kezdettől kettős célja volt: Magyarország háborúból való kiválása és a „teljes szociális átalakulás”. Bármi is volt azonban a cél,

a németellenes állami tisztviselők, intellektuelek és katonatisztek szerveződése 1944 derekán már komoly súllyal bírt.

Tagságukat és teljesítményüket ugyanakkor nehéz rekonstruálni, mivel az MFM – ellentétben a többi ellenállási csoporttal – semmilyen írásos nyomot nem hagyott maga után 1945 előtt Magyarországon. Az bizonyos, hogy erőfeszítéseiknek is köszönhetően küldte szeptember végén Moszkvába Horthy Miklós a Faragho Gábor vezérezredes vezette tárgyalóküldöttséget, melyben Teleki Géza (Teleki Pál fia) és Szent-Iványi Domokos is helyet kapott. Faraghoék kötötték meg 1944. október 11-én a szovjet fővárosban az előzetes fegyverszüneti egyezményt, amelynek értelmében Magyarország elveszítette revíziós területgyarapodásait, és hadat kellett (volna) üzennie Németországnak.

A Szent-Iványi-delegáció kiküldése megkésettsége ellenére is komoly fegyvertény volt, ám a főkonspirátor, vagyis Szent-Iványi távozása nagyban megnehezítette Soos munkáját. Az SDG fáradhatatlan elnöke főképp a zsidómentésből vette ki a részét.

Korabeli súlyát érzékelteti, hogy a július 9-én Magyarországra érkező Raoul Wallenberg naptárában már másnap szerepel Soos neve. Alighanem Gellért Andor diplomata ajánlása nyomán ismerkedtek meg, és később is kapcsolatban maradtak. Soos a nyilas uralom alatt már bujkálni kényszerült. Ekkoriban – mint Kovács Gellért kutatásaiból tudjuk – „svéd jelrendszerrel” rendelkezett, és Per Anger svéd követségi titkáron keresztül lehetett elérni. A szövetségesek erre kísérletet is tettek.

Mindezek nyomán nem meglepő, hogy Soos Géza képviselte az MFM-et a magyar ellenállás 1944. november 9-én megalakult csúcsszervében, a Bajcsy-Zsilinszky Endre vezette Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságában (MNFFB). A Magyar Frontra épülő bizottságot a Vörös Hadsereggel együttműködésben kirobbantandó budapesti fegyveres felkelés céljából hozták létre különböző ellenállócsoportok, emellett a szervezet megpróbálta államhatalmi szervként legitimálni magát, sőt megkíséreltek kilépni a diplomáciai játéktérre is. Moszkvai delegációjuk elutazására azonban nem került sor: az MNFFB katonai vezérkara alig két héttel megalakulása után lebukott.

A szomorú vég egyenesen következett a front közelsége miatt a szervezetbővítést rohammunkában végző tisztek nagyfokú konspirációs elővigyázatlanságából.

Vitéz Kiss János nyugalmazott altábornagy és hasonlóan bátor társai nyilvános helyeken (például kávézókban) tartottak megbeszéléseket, a csatlakozókat nem káderezték le alaposan, és saját lakásukon tartottak monstre megbeszéléseket. Az állapotokat megtapasztalva nemcsak a Rajk László vezette kommunista „vonal” hagyta el a reménytelennek tartott szervezkedést. Soos „látva, hogy milyen kevéssé ismerik a földalatti munkának a szabályait, nagyon pesszimista volt a kimenetelt illetőleg, és az is marad. Úgyhogy ő azért nem került bele a letartóztatásokba, mert akkor [már] régen hagyta az egészet, mert nem tartotta elég biztonságosnak” – emlékezett vitéz Csicsery-Rónay István, a Teleki Pál Munkaközösség ügyvezető elnöke.

Soos ezután döntő lépésre szánta el magát, várandós feleségét és három gyermekét Budapesten hátrahagyva megkísérelt maga eljutni a nyugati szövetségesekhez Olaszország már felszabadított részébe. Útjával – saját elmondása szerint – három célja volt: hírt szeretett volna adni a magyar ellenállásról, az angolszászokon keresztül fel akarta venni a kapcsolatot a Moszkvában tartózkodó Szent-Iványival, harmadrészt pedig támogatást kívánt szerezni egy kirobbantandó budapesti felkeléshez. Többnapos előkészületek után, 1944. december 9-én indult útnak a pápai repülőtérről elkötött német katonai repülőgéppel Hadnagy Domokos repülő őrnaggyal és annak családjával, valamint Toperczer Árpád főhadnaggyal, Rakovich Sándor őrmesterrel és egy Magyarországon bújtatott holland hadifogollyal, Johannes Adolf Bentinck hadnaggyal. 1944. december közepén Olaszországban kelt feljegyzése szerint az MFM állt a merész vállalkozás mögött, ám 1946-os igazolási eljárása alatt Magyarországon ugyanő már arról vallott, hogy „a Magyar Front részéről Tildy Zoltán, a Kommunista Párt karhatalmi bizottsága részéről Somogyi Miklós utasításait és nagyobb híranyagot vittem magammal”. A látszólagos ellentmondást talán a megváltozott magyarországi körülményekhez való igazodással is magyarázhatjuk, ám Szent-Miklósy István angol nyelvű könyve (With the Hungarian Independence Movement, 1943–1947: An Eyewitness Account. Praeger, New York – London, 1988) egy kézenfekvőbb szempontról lebbenti fel a fátylat. Szent-Miklósy ugyanis megemlékezett róla, hogy a vezetőik külföldi kiküldetése (Náday István, Faragho Gábor, Szent-Iványi Domokos), illetve fogságba kerülése (ifjabb Horthy Miklós, Utassy Loránd, Kudar Lajos) miatt meggyengült MFM 1944 decemberében „fuzionált” a november 22–23-i lebukáshullám nyomán hasonló sorsra jutott MF-fel.

Soos küldöttsége kalandos úton, ám végül szerencsésen megérkezett Bariba, ahol a szövetségesek rögvest megkezdték kihallgatásukat. Soos itt keletkezett feljegyzése részletezi útjuk fent említett harmadik célját is. Eszerint rádiójelet kértek a szövetségesektől arra az esetre, ha megindul az „általános támadás” a magyar főváros ellen. Az állítólag már megbeszélt jel – „Budapestiek, aludjatok jól!” – a moszkvai rádióban hangzott volna el.

Erre a magyar „földalatti mozgalom” megrohanta volna a németeket, hogy „a hidak, középületek minél sértetlenebb átvételét biztosítsa”.

Nem tudni, milyen magyar erőkre gondolhatott Soos, mivel 1944 decemberéből nem ismerünk erre a feladatra vállalkozó ellenállócsoportot Budapesten. Valószínűbb, hogy az SDG elnöke – akinek feljegyzései egyébként is tele vannak túlzásokkal – blöffölt, demonstrálandó a magyar ellenállás létét, erejét és elszántságát. A kérésnek nem is lett foganatja, mivel a különös küldöttséget nem tárgyalópartnernek, hanem hadifogolynak és potenciális információforrásnak tekintették Olaszországban. Az amerikai hírszerzés által AE–751 kódnévvel beszervezett Soos Géza csupán 1946 januárjában, Svájcban találkozhatott életben maradt családtagjaival, hogy ezzel kezdetét vegye háború utáni Odüsszeiája.

Borítókép: A Soli Deo Gloria Református Diákszövetség 1943-as balatonszárszói, Soos Géza szervezte konferenciája. Fotó: Magyarországi Református Egyház Zsinati Levéltára