Bár a város területén évezredekkel ezelőtt már léteztek emberi települések, történetének korai szakaszait alig ismerjük. Ami biztos: a rómaiak idején a Duna képezte a limest, amelyen túl a számukra barbár törzsek uralta fenyegető világ kezdődött, miközben a mai Óbuda területén található Aquincumban, az akkor ismert világ kies és meleg vízű forrásokban gazdag végein városi jólétet bontakoztattak ki.

A népvándorlás viharaiban a római urbanizáció gyorsan elenyészett, a hajdani fürdők és csarnokok romjai felett vonultak át hunok és longobárdok, gepidák, frankok és avarok – egyikük sem teremtett tartós uralmat, még kevésbé civilizációt. Árpád magyar lovasai a IX. század végén érkeztek, a mai Budapest területét a törzsszövetség vezető nemzetségei szállták meg, ám kezdetben a Magyar Királyság szakrális városai Esztergom és Fehérvár voltak, ahol koronázták és eltemették az uralkodókat. Buda vára csak a tatárjárás után, a „második honalapító”, IV. Béla alatt született meg, de valódi királyi székhellyé, a középkori magyar birodalom központjává Hunyadi Mátyás tette; vele szemben a túlparti kicsiny és poros Pest számba se jött.

Buda elvesztése 1541-ben az ország elvesztését jelentette, s török alóli felszabadítása az európai Szent Liga seregei által 1686-ban a Magyar Királyság egészének felszabadulását jelezte előre. Bár az ország dolgait még másfél évszázadig a Bécshez közeli Pozsonyban intézték, ott székelt az országgyűlés is, a kuruc háborúk után lassan megindult a polgárosodás, de nem az arisztokrata Budán, hanem inkább a polgári Pesten. Igaz, a XVII. század végén még tolmács kellett, ha egy vidéki magyar kocogott be peres ügyeinek elintézésére.

A reformkori ébredés kezdetén sem Buda, sem Pest nem volt magyar város, hanem német, rác, görög és még majd fél tucat más nyelv egyre hangosabban nyüzsgő Bábele. „Még csak ötven év előtt is – emlékezett vissza Jókai Mór a városegyesítés idején –, mint ezt Vörösmarty beszélte nekem, úgy megbámulták azt, aki az utcán magyarul próbált beszélni, s tértek ki előle, mint az ittas ember elől, aki énekel; úgyhogy Vörösmarty és ifjú társai, ha szabadon ki akarták magukat beszélgetni szülötte földjük nyelvén, a városon kívül [!] mentek, a Wurm-udvar helyén volt egy nagy posvány, annak a partjain sétálgatva, engedtek szabad folyást keserveiknek.” Az ország modernizációjának programját nem is Pesten, hanem vidéken fogalmazták meg először. A városok ekkor idegen nyelvű és kultúrájú polgárságuk miatt gyanúsnak számítottak, és a nemzeti polgárosodást, a kiváltságok eltörlését elsősorban a vármegyei köznemesség szorgalmazta, ám amikor a magyar irodalom Kazinczy halála után kilépett a vidéki udvarházak magányából, Petőfi versei már a rohamosan fejlődő Pesten jelennek meg. Itt épült meg az egyesített fővárost először megálmodó Széchenyi István felhívása nyomán a Nemzeti Színház, a Nemzeti Múzeum, később a Tudományos Akadémia, s amikor 1840-ben lerakták a legnagyobb magyar legnagyobb alkotásának, a Lánchídnak az alapkövét, Barabás Miklósnak az eseményt megörökítő festményén már nemzeti színű szőnyegen pompáztak a reformkor nagyjai.

Az ország de facto politikai fővárosává Pestet 1848. március 15-e emelte, az első népképviseleti országgyűlés már hivatalosan is itt alakult meg. Az önkényuralom évtizedei alatt Pest töretlenül növekedett és magyarosodott, s amikor a kiegyezés után Pest, Buda és Óbuda szabad királyi városok egyesítésével Budapest egységes fővárosként 1873-ban hivatalosan is létrejött, a gazdasági, kulturális és politikai életnek is a bal parti városrész lett a súlypontja.

A jobb parti rész inkább vidéki jellegű maradt. A kisvárosi élet belterjességével, sőt önellátásra berendezkedve.

A budai, óbudai iparosházaknál befőttektől roskadozott a polc, szőlőfürtök, kolbászok, gombafüzérek csüngtek az eresztéken. A kültelki utcákon petróleum pislákolt, beljebb már a gáz sárga fénye világított. „Világváros!” – hirdette a körúti sajtó, amikor az Andrássy úton és a Nagykörúton felgyulladtak az első villanylámpák a kovácsoltvas lámpavasak tetején. A körúti lüktetéstől távol szendergő Óbuda vidékies nyugalmát azonban nem háborította semmi, csendjét nyáron a Péter-Pál-napi búcsún hömpölygő sokadalom, ősszel az aranyhegyi dús szüretek pajzán zsivaja, télen pedig vidám disznótorozás verte csupán fel. Krúdy Gyula mondta, ifjúságában még bőven akadt olyan tősgyökeres budai polgár, aki egész életében nem ült konflisra, omnibuszra sem, nem próbálta ki a villamost, s azt sem tartotta érdemesnek, hogy Pest megtekintéséért kifizesse a hídpénzt a Lánc-
hídon. „Budán lakni világnézet” – írja majd az 1930-as években Márai Sándor. Buda előkelő elzárkózása ekkor lett véglegesen a türelmetlen ritmusban fejlődő Pest konzervatív ellenpontja.

Budapest a kettős Monarchia fővárosával, Béccsel rivalizálva szinte amerikai ütemben fejlődő modern világvárossá lett, bizonyos értelemben külön világgá az országon belül. A soknemzetiségű Monarchia Bécshez hasonlóan Budapesten is kozmopolita kultúrát teremtett. A századfordulóra négyszeresére duzzadt, milliós nagyságrendű lakosság ötödét már az asszimilált, teljesen magyar nyelvű zsidóság képezte; közülük sokan a művészeti és politikai radikalizmust képviselték. Bár az irodalmi progresszió 1908-ban indult folyóirata, a Nyugat a „magyar ugarral”, a szociális és szellemi elmaradottsággal szemben határozta meg programját, a lap csillagai a vidékről jött régi köznemesség fiai, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály és Móricz Zsigmond lettek.

Budapest a magyar történelem XX. századi tragikus és döntő eseményeinek mindig a gyújtópontjában állott. 1918. október 31-én itt gyilkolták meg Tisza Istvánt s vele a szabadelvű Magyarország eszményét, itt kiáltották ki 1919 márciusában a proletárdiktatúrát. Bár Horthy Miklós tetemre hívta a „bűnös várost”, amely szerinte megtagadta múltját és nemzeti karakterét, a liberálisként elkönyvelt főváros nem csupán a korszakban kifejlődött népi–urbánus ellentét szimbóluma, hanem a két világháború közötti vallásos reneszánsz központja is lett. Az ekkori modern építészeti törekvések éppúgy megtestesültek templomok tucatjaiban, mint ahogy átformálták a szekuláris Budapest tereit. A Pozsonyi úton felépült modern luxuslakóházak, melyek körülölelik az 1936-ban megnyílt elegáns Lipótvárosi Parkot (ma Szent István park), a reich und schön világát közvetítették. A gazdag és szép édesanyáknak s elégedett gyermekeiknek, az „összkomfortos” nagypolgári beérkezettség irigyelt megtestesüléseinek, a „beépített boldogságot” ígérő modern város világát. „Áramvonalas mamák, áramvonalas gyerekkocsiban áramvonalas csecsemőket tolnak” – gúnyolódott a korabeli sajtó.

Ez az éden azonban törékeny kristályüvegnek bizonyult, melyet darabjaira tört a háborús gyűlölet. A második világháború borzalmai a fővárost a legkevésbé sem kímélték, lakóinak majdnem három hónapos ostromot kellett kiállniuk, s bár a budapesti zsidóság is elmondhatatlan szenvedéseken ment át, a vidék elpusztított magyar zsidó polgárságával szemben Budapest ma is Közép-Európa legjelentősebb zsidó kötődéssel is bíró közösségét élteti. Az 1956-os forradalom aztán a szabad világ figyelmét újra ráirányította a legszebb Duna-parti városra, a proletár pesti srác mint az elbukott magyar szabadságharc hőse és mártírja került fel a világlapok címlapjára.

A forradalom néhány mámoros hétre a főváros és a vidék közötti, mára elfeledett nemzeti szolidaritás kivételes pillanatát is elhozta.

A Kádár-korszak szocialista urbanizációja a fővárosban és vidéken egyaránt apolitikus és apatikus lakosságot termelt, de Budapest a „békés rendszerváltással” ismét mintát adott az országnak. 1989 júniusának ragyogása fakuló emlék. A nemzeti életet azóta szaggató konfliktusok fokozták vidék és főváros szembenállását. Ennek ellenére talán nem balgaság mégis azt remélni, amit Jókai a fiatal fővárost felnőni látva még derűlátással fogalmazott meg: „Budapest – Magyarország.”

A szerző történész, az NKE Közép-Európa Intézetének vezetője

Nyitókép: A Lánchíd a városegyesítés idején, Klösz György felvétele 1873-ból (Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár)