Velünk együtt vált az 1949-ben létrejött Washingtoni Szerződés tagjává a Cseh Köztársaság és Lengyelország – Szlovákia viszont kimaradt, akkori miniszterelnöke, Vladimír Mečiar autokratikus és oroszbarát külpolitikája miatt. A három demokrácia csatlakozásának évfordulójáról Prágában Bill Clinton korábbi elnök jelenlétében emlékeztek meg, közben a lengyel államfő és miniszterelnök együtt kereste fel Washingtonban Biden elnököt, hogy a köszönetnyilvánítás mellett az orosz fenyegetés elhárításáról tárgyaljon. A lengyel kormányfő II. János Pál szavaira hivatkozva figyelmeztetett, hogy „nem létezik szabad Európa szabad és független Ukrajna nélkül”.
Magyar megemlékezés
Magyarországon bemutatták Békés Csaba és Kecskés D. Gusztáv Magyarország NATO-csatlakozásának története, 1988–1999 című levéltári forrásokon és szakirodalmon alapuló, általában megbízható, de némely tévedést tartalmazó monográfiáját. A kötet szerint „a Varsói Szerződés felszámolásában 1990 júniusától Magyarország és Csehszlovákia játszotta a főszerepet, bár ekkor még eltérő stratégiát alkalmazva. Augusztustól már Lengyelországgal együtt igyekeztek elérni, hogy a VSZ katonai szervezetét mielőbb megszüntessék”. Magam, aki aktívan részt vettem a folyamatban is, és írtam is róla, kissé másképp emlékszem: Antall József elsőként állt ki a szervezet feloszlatása mellett. Tisztában volt azzal, hogy ez nem oldható meg egyetlen bejelentéssel. Ám a VSZ 1990. június 7-i ülésén a szövetség „demokratizálása”, az együttműködés „korszerűsítése” helyett 1991 végére a „katonai szervezet teljes felszámolását” javasolta.
Lengyelország és Csehszlovákia 1990 nyarán és őszén még tartott attól, hogy az egyesült Németország a világháború után elűzött németekért jóvátételt, sőt területeket kér, ezért kezdetben nem támogatták a VSZ mielőbbi feloszlatását, miként Marián Čalfa csehszlovák miniszterelnök Antallnak még 1990. szeptember 7-én is írta. Látva e félelmek alaptalanságát, az év végére az összes egykori „csatlós” fölsorakozott a magyar álláspont mögé. Azt sem tudom alátámasztani, hogy a „folyamat során jelentős szerepet játszott az a rivalizálás, amely Václav Havel és Antall József között alakult ki a régió meghatározó politikusa szerepéért”. A nemzetközileg ismert Wałęsával és Havellel szemben – nem kisebbítve nagy érdemeiket – a nyugati vezetők hamar rájöttek, hogy a külpolitikában elsősorban Antallra érdemes figyelni. Havel és Antall személyes viszonya mindvégig baráti volt.
A három élenjáró ország az 1991. február 15-i visegrádi csúcstalálkozó után már február 25-én aláírta a VSZ katonai szervezetének feloszlatásáról szóló egyezményt Budapesten. A bennünket harmincöt éven át gúzsba kötő szövetség teljes föloszlatására július 1-jén Prágában került sor, az állam- és kormányfők találkozóján.
A nyugati fékezés
Békés–Kecskés azt írja az Antall-kormányról, hogy „bár hivatalos álláspontja a semlegesség volt, már júniustól óvatosan érdeklődött egy későbbi időpontban bekövetkező NATO-csatlakozás esélyeiről, ám erre ekkor még egyértelmű elutasítás volt a válasz”. Az Antall-kormány programjában nem a semlegesség szerepelt, hanem az atlanti együttműködés. Magam 1990. június 29-én, Antall július 18-án fölkereste a NATO brüsszeli székhelyét. Mindketten nyilvánosan kijelentettük, hogy a NATO-ban látjuk Európa és a világ biztonságának legfőbb garanciáját, viszont tudtuk, hogy csatlakozási igényt még szándékként is korai lenne bejelenteni. Hiszen a Nyugat nemhogy sürgette volna a VSZ fölszámolását, hanem fékezni próbálta azt, hogy ne sértse a szovjetek érzékenységét, s ne veszélyeztesse Gorbacsov pozícióját. Ezzel tisztában voltunk, nem hoztuk szóba a NATO-tagságot, tehát nem volt mit elutasítani. A velünk erősen rokonszenvező NATO-főtitkár, Manfred Wörner 1990. novemberi budapesti látogatásán a sajtó kérdésére csak annyit mondott, hogy Magyarország tagsága jelenleg nincs napirenden. A rendszerváltozás pillanatában a közvéleményben még élt a semlegesség gondolata az 1956-os emlékek és a virágzó Ausztria példája miatt. Az Antall-kormány azonban tisztában volt azzal, hogy a frontok közötti senki földjén egyetlen ország sincs biztonságban, hogy a két világháborúban a semleges országokat is lerohanták, ezért egyértelműen a NATO-tagsággal kívántuk lehorgonyozni a nemzetet a biztonság kikötőjében. Figyelmeztető lökést adott az 1991. augusztusi moszkvai puccskísérlet. Wörner főtitkár személyesen hívott föl telefonon, hogy közvetítse a magyar kormánynak a NATO erkölcsi támogatását, de katonai segítséget nem ígérhetett.
A balkáni válság és a posztszovjet
etnikai konfliktusok
Az 1992. májusi 6-i prágai „visegrádi” csúcstalálkozó közleményében mégis bejelentettük, hogy közös célunk a teljes jogú tagság a NATO-ban, maga a Szövetség azonban ekkor még nem állt készen erre, tartva a szervezet felhígulásától és az orosz ellenkezéstől.
A NATO-val kialakuló bizalmi viszonyunkat nagyban erősítette, hogy 1992 októberétől a kormány hozzájárulásával légterünkben AWACS-felderítőgépek járőröztek az ENSZ BT boszniai repülési tilalmát ellenőrizve. Ez Belgrádból indulatos fenyegetéseket váltott ki, ezért 1993. március 8-án Antall a NATO segítségét, Patriot-rakétákat kért a paksi erőmű és az olajfinomítók elleni esetleges légitámadás elhárításához. A NATO apparátusában egyesek túlzottnak tekintették a magyar aggodalmakat, de Wörner megértést mutatott irántuk, és válaszlevelében komolyan vételükről biztosította Antallt. Ezt követő brüsszeli látogatásomon Wörner a sajtó előtt az addigi leghatározottabb megfogalmazásban állt ki Magyarország biztonsága mint NATO-érdek mellett, hangsúlyozva, hogy ez a NATO-műveletek támogatásában vállalt magyar kockázatokra is vonatkozik. Némelyek idehaza ezt a verbális garanciát megpróbálták kudarcként értelmezni, amit átvett Békés–Kecskés is, Belgrádban azonban megértették, megszűntek a folyamatos légtérsértések.
A balkáni válság és a volt Szovjetunió területének etnikai konfliktusai (azeri–örmény, moldovai gagauz és orosz, baltikumi orosz kisebbségek) sürgetővé tették az Európa közepén kialakult biztonsági űr betöltését. Mi tudomásul vettük, hogy Oroszországnak a Nyugattal együttműködő demokráciává válása indokolja NATOtagsági törekvéseink fékezését. Ahogy azonban egyre több jel mutatott az orosz visszarendeződés irányába („vörösbarna” többség a Dumában), a türelmet sürgetés váltotta fel. A főként lengyel és magyar meggyőzési kampány, Antall megnyilatkozásai, nyugati fórumokon elhangzó figyelmeztetéseim nem maradtak hatás nélkül. 1993 júniusában a NATO az évi műhelytanácskozását első ízben tartotta egy korábbi VSZ-országban, Budapesten. A NATO apparátusa előtt Antall bemutatta, milyen mélyen gyökerezik az atlantizmus a magyar politikai gondolkodásban, és hogy kormánya megalakulásától fogva milyen következetesen áll ezen az alapon, miközben „rendkívül aktív politikát folytat a megújhodó Oroszországgal is”. Hatásosan érvelt a bővítés mellett, és amikor az iszlám terrorizmus még alig ütötte fel a fejét, előrelátón figyelmeztetett: „Észak–Dél konfliktusában a szociális és politikai fundamentalizmus a XXI. század bolsevizmusaként jelentkezhet és törhet a világra.” Érthetetlen módon Békés–Kecskés ezt a fontos tanácskozást nem is említi.
Az antalli ceterum censeo
A Nyugat gondolkozzon távlatosan – ismételte Antall folyamatosan –, s ne hagyja, hogy az átalakulás terhei miatt az egykori kommunista országok népei magából a demokráciából és a piacgazdaságból ábránduljanak ki. 1993 őszén, utolsó nemzetközi szereplésekor, a Nemzetközi és az Európai Demokrata Unió vezetőinek budapesti találkozóján fölhívta a figyelmet: a sokféle veszély ellenszere a NATO és az Európai Unió gyors kibővítése, a közép-európai „éllovasok” felvétele. Októberben kölni kórházi kezelése alatt Clinton elnöknek írt két levelében is az 1993-as őszi orosz alkotmányos válságra és a képlékeny balkáni helyzetre hivatkozva kérte Magyarország és az egész közép-európai „senki földje” NATO-integrálásának felgyorsítását. Válaszul a Budapestre és Moszkvába tartó Warren Christopher külügyminiszter repülőgépéből hívta föl a kórházban. Ugyanitt kapta meg Antall George Bush jókívánságait és az életműve legmagasabb szintű elismerését tartalmazó baráti levelét.
Budapesten aztán Christopher bejelentette: szervezett együttműködés, békepartnerség indulhat a NATO és a hozzá csatlakozni kész államok között.
A kézzelfogható, de még felemás megoldást az amerikai kollégámmal tartott sajtóértekezleten a jó irányba tett első lépésnek neveztem.
A látszólag gyógyultan hazatért Antall november 12-én fogadta a NATO – ugyancsak rákbeteg – főtitkárát. Ha fölmerült bennük, hogy talán utoljára találkoznak – s biztosan gondoltak rá –, akkor abban a reményben búcsúzhattak el egymástól, hogy céljaik folytatókra találnak majd. Ez így is volt. 1994. január 8-án Albright akkori ENSZ-nagykövet, későbbi külügyminiszter Budapesten kijelentette: már nem az a kérdés, lesz-e NATO-bővítés, csak az, hogy mikor. Ezt a január 10–11-i brüsszeli NATO-, majd a 11–12-i prágai amerikai–visegrádi csúcstalálkozón Clinton elnök hivatalos állásfoglalássá tette. Ez a bejelentés egyik legfőbb életcéljának – az egykori szovjet csatlós Magyarországot függetlenné és a világ legerősebb demokráciáinak a szövetségesévé tenni – a megvalósulását jelentette.
Hosszú volt még az út
De nem tértünk le róla. A NATO 1997. júliusi madridi csúcsértekezlete Lengyelország és Csehország mellett hazánkat is meghívta, amelyet a közvetlen fizikai kapcsolat hiányára hivatkozva ki lehetett volna hagyni. A novemberi ügydöntő népszavazás támogatta tagságunkat. A Magyar Atlanti Tanács elnökeként magam is kivettem a részem az „igen” melletti kampányban. A jónak mondható csaknem ötvenszázalékos részvétel, a nyolcvanöt százaléknyi „igen” igazolta a magyar atlantisták, Nyugat-pártiak politikáját, csak Csurkáék ellenezték. A felvételre, a csatlakozó okirat letétbe helyezésére 1999. március 12-én került sor a Szövetséget létrehozó Truman elnök szülővárosában, a Missouri állambeli Independence-ben. Magyar részről Martonyi János külügyminiszter volt az aláíró, én pedig hazánk nagyköveteként voltam jelen. 1999. április 4-én Washingtonban visegrádi kollégáival együtt ünnepelte Orbán Viktor a felvételt és a NATO ötvenedik évfordulóját, amiről Békés–Kecskés nem számol be. „Büszkék vagyunk a NATO-tagságra” – írta joggal a magyar miniszterelnök a tagságunkat bemutató kiadvány előszavában. Eredményeinknek, demokratikus jogállamunk elismerését látta benne, azt, hogy a NATO-tagság „hosszú távra garantálja a hazai fejlődés alapvető nemzetközi feltételét: a békét, az új évezred biztonsági kihívásaira való megfelelő felkészülést. Tudjuk, hogy semmi más nem nyújthatna jobb garanciát erre, mint a részvétel az újkori történelem egyik legsikeresebb szövetségében.”
Még néhány tévedés
Békés és Kecskés tárgyszerűen mutatja be a NATO-hoz vezető utunkat, de nem adja vissza azt a drámai küzdelmet, amelyet az Antall-kormány visegrádi barátainkkal együtt folytatott érte. Azért, hogy ma egész Közép-Európa biztonsági garancia birtokában néz szembe az akut veszélyekkel, különösen hálásak lehetünk Clinton elnöknek, aki elfogadta a közép-európai vezetők érveit, Wörner főtitkárnak, aki kulcsszerepet vitt a NATO-apparátus meggyőzésében, Volker Rühe német védelmi miniszternek, aki elsőként állt ügyünk mellé, és a balkáni béketeremtésben élen járó Richard Holbrooke külügyminiszter-helyettesnek (és magyar feleségének, Marton Katinak).
Továbbá amikor 1992 áprilisában Horn Gyula „javasolta, hogy Magyarország kérvényezze felvételét a NATO-ba”, ez nem hozta „kellemetlen helyzetbe” az Antall-kormányt, hiszen akkor esélyünk sem volt rá. Ennél súlyosabb hiba az az állítás, hogy az Antall-kormány „a magyarhoz hasonló nacionalista irányvonalat” érvényesítő Szlovákiával és Romániával nem volt hajlandó „olyan alapszerződést aláírni (…), amelyben nem ismerik el az ott élő magyar etnikai kisebbség kollektív jogait”. Vissza kell utasítanom a mečiari és az iliescui nacionalista irányzathoz való hasonlítást. Az Ukrajnával, Horvátországgal és Szlovéniával 1991/92-ben kötött államközi szerződéseink igazolják, hogy azokkal a szomszédainkkal példás volt a viszonyunk, akik készek voltak kötelezettséget vállalni a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítására. Az is súlyos tévedés, hogy az államhatárok sérthetetlenségét csak a Horn-kormány ismerte el, és az is, hogy az utóbbi érdemének tulajdonította a NATO az „Oroszországgal kapcsolatban békülékenyebb hangnem”-et. Az Antall-kormánynak a demokráciát akaró Jelcinnel és Kozirjev külügyminiszterrel rendkívül jó volt a viszonya. Ahogy a cseh és a lengyel vezetéssel is, hiszen nem volt, és nem is lett volna értelme valamiféle rivalizálásnak, amikor közös volt az érdekünk, a mielőbbi NATO- és EU-tagság.
Bár a szerzők alapos munkát végeztek, „nagyobb lélegzetű, részletesebb monográfia elkészítését” ígérik. Reméljük, a fentieket is figyelembe veszik.
