„Fájó emlékek rögzítése is feladatom. Kötelességemnek, lelki szükségletnek érzem családi, személyes veszteségekről és oly sok bajtársam tragikus sorsáról beszámolni, róluk megemlékezni” – írja Körmendi István Egy százéves háziorvos visszatekint című könyve (Haficamm, Budapest, 2024) bevezetőjében. Budapesten nőtt fel és tevékenykedett, felmenői, a Kleinek és a Beckek révén fővárosi és dunántúli gyökerekkel rendelkezik.

Öntudatos zsidóként tekint a boldog békeidők nagyjaira: a Goldbergekre, Weiszekre, Richterekre. És persze a „névtelen” zsidó orvoselődökre. A Krisztinavárosban nagypolgári családban, a korszak nagyjainak lábnyomában járva cseperedett fel. Szembesült a Horthy-korszak diákpofonokkal tarkított antiszemitizmusával. Történetei a félfeudális korszellemről, a szegénységről, a szociális érzékenységről, az analfabetizmus elleni „harc”-ról, a gimnáziumi évekről, a körmendi zsidó rokonokról, az „elfeledett”, Öntőház utcai izraelita hitéletről, a baloldali tudatosodásról mind-mind érdekfeszítő kis Örkény-egypercesekként hatnak. Műveltsége megkapó, noha eleven történetmondását itt-ott megzavarják átpolitizált narratívák. De ki vonhatná ki magát ezek hatása alól?

A numerus nullus ellenére is kikövezett út vezette az orvosi pálya irányába. Megvolt a háttér, megvolt a véna a magas presztízsű, szép hivatáshoz, ha elkelt is némi ügyeskedés az egyetemi oktatás kiskapui kihasználásához. 1943-ig.

Ekkor jött a szerelem is a margitszigeti uszodában. Hetvenhárom évig tartott. Majd jött a „verőfényes, langyos tavaszi nap”, a német megszállás: a vészkorszak az Ág utcai „csillagos házzal” (a gettóval), a muszos sorssal, a nyilasokkal, a menlevéllel, „keresztény” passzivitással, a túlélés, életben maradás igyekezetével. A munkaszolgálatban a keretparancsnok kegyetlen beosztottjai kínozzák őt is, gyilkolják társait. Viszont protekció, vezénylés útján nem vonul a nyugati határra, a család közelében marad a pesti Charité Poliklinikán.

Családja, önmaga és megannyi más sorstárs folytonos mentése és menekülése közepette láttatja a nyilas terrort és az orosz bevonulást. Bizony szerencse is kellett a túléléshez. A borzalmak ecsetelése közben példamutató, sőt, még annál is több Körmendi emlékezetkulturális érzékenysége. Beszámol Csipkés Ernő (1889–1965) vezérőrnagy embermentő tevékenységéről, botlatókövek elhelyezéséről, főhajtásairól a muszos bajtársak előtt. Nem egyszerűen őseinek, a múltnak, kortársainak, családjának állít emléket, hanem az emberi nagyságot tiszteli meg, ünnepli és szemlélteti.

Nem szégyenlős a szocialista korszak kezdete, a „felszabadulás” kapcsán sem: felemlegeti az ukrán, orosz katonák antiszemitizmusát, a demokrácia hiányát, a málenkij robotot, a lassan érkező halálhíreket. Nem hallgat sikereiről és bukásairól sem. Leírja a Rákosi-terrort is, saját előrehaladását is. 1956-ban volt némi kísértés az ország elhagyására, de 1957-től Körmendi háziorvosként praktizált. Legendássá lett Attila úti, várkerületi háziorvosi rendelője.

Az elbeszélés később vált, egyre több az egymástól elkülönülő tematikus fejezet. Miközben időtöltéseit, a hobbikat, hazai és külhoni utazásait taglalja, feltárul a gulyáskommunizmus orvosának életmódja is: ínyenc fogyasztója a kultúrának, színháznak, zeneművészetnek, miközben tudományát is avatottan műveli.

A harminc fejezetre tagolt szöveg jól olvasható, a szerző tollát dicséri. A szerkezet áttekinthető, csapongó emlékezet ritkán zavarja meg. Világosan közvetíti, hogy klasszikus értékrendjét hogyan tudja Körmendi megélni a gyakran ellenséges közegben. Mint írja, a mózesi-jézusi „erkölcsi vezérelv: »szeresd felebarátodat, mint tenmagadat« mutatta számomra az irányt…, hogy különb legyek a gonoszoknál, az önzőknél, a mások iránt közönyösöknél”.

Körmendit Johannes von Duisburg, Budapesten élő német operaénekes is biztatta emlékiratai, e fontos, a bécsi Kurierban is bemutatott kordokumentum megírására, és tulajdon magyar kiadója révén jelentette meg.

 

A szerző történész, a nemzeti levéltár munkatársa