Ahogyan a háborúk, a békerendezések is magukon viselik koruk bélyegét. Áll ez nemcsak a szerződések szövegére, hanem az olyan „technikai” részletekre is, mint a béketárgyalások helyszínének és közvetítő nyelvének a kiválasztása, a tárgyalások napirendjének és protokolljának, a delegációk összetételének a meghatározása. A harmincéves háborút lezáró békét például rendhagyó módon Vesztfália tartományáról nevezték el, mert a tárgyalásokat két ottani helyszínen, a protestáns Osnabrückben és a katolikus Münsterben tartották: az akkori protestáns svéd diplomaták nem akartak ugyanis misét hallgatni a Szentszéket képviselő pápai diplomatákkal együtt. Annak ellenére elkülönültek, hogy a svédek szövetségben álltak a katolikus Franciaországgal, annak is a külpolitikáját irányító Richelieu bíborossal. Szorosan együttműködött vele a békemű egyik szellemi atyja, a holland kálvinista Hugo Grotius, aki a svéd korona követeként szolgált a francia udvarban. A rendezés latin nyelvű dokumentumait 1648. október 24-én aláírták, de ehhez hosszú, 1641 óta tartó folyamat vezetett. A két város környéke fokozatosan egyfajta demilitarizált övezetté alakult át, ahol a harcoló felek képviselői zavartalanul tárgyalhattak.
Érdekes helyet foglal el az újkori béketárgyalások történetében az 1699. évi karlócai békekötés, amelyben szintén több fél, a szultáni és császári diplomaták mellett az orosz cár, a lengyel király és a Velencei Köztársaság képviselői is részt vettek. Közvetítő szerepet az angol és a holland diplomaták játszottak, akik a nagy közép-európai béke révén ellensúlyozni akarták a rájuk nehezedő francia nyomást. Rendhagyó volt a helyszín kiválasztása is. A XVI. században igazi „szuperhatalommá” vált Oszmán Birodalom addig általában ragaszkodott ahhoz, hogy a békekötésekre a szultán fennhatósága alatt lévő területén kerüljön sor. A Fényes Porta úgy vélte, a békére inkább az európai felek szorulnak, és még a látszatát is kerülte annak, hogy béketárgyalásokat kezdeményezzen. Ha tehát valaki békét akar, járuljon Isztambulba vagy Drinápolyba. A karlócai békét megelőző tizenhat éves háborút azonban a törökök elvesztették. A császár először Bécset javasolta tárgyalási helyszínnek, majd Debrecen is szóba jött. A vereségei ellenére még mindig erős szultán viszont azt követelte, hogy tulajdon területén kerüljön sor a békekötésre. Végül abban egyeztek meg, hogy az immár császári kézen lévő Pétervárad és a török uralom alatti Belgrád között félúton, Karlócán találkozzanak a delegációk. Karlóca siralmas állapota miatt azonban a két fél hadmérnökei először három sátorvárost építettek a törököknek, a Liga diplomatáinak és a közvetítőknek egymástól félórányira. A közvetítők táborában álló hatalmas fabarakkban tárgyaltak, majd 1699. január 26-án végül itt írták alá a nagy jelentőségű békét. A három hónapig tartó egyezkedések késő ősszel és télen zajlottak, így szó sem lehetett a különböző – máskor megszokott – kísérő rendezvényekről, mulatságokról. Ez annál is könnyebben ment, mert ilyen körülmények közé a diplomaták nem hozhatták magukkal feleségeiket, és az egyik fél nem fogyaszthatott szeszes italt. A karlócai szerződések latin és török nyelven készültek, de maguk a tárgyalások a kor szokásainak megfelelően olaszul zajlottak. A francia nyelv akkor még nem nyerte el a diplomáciai lingua franca rangját. A császári főtárgyaló, Wolfgang von Oettingen gróf, I. Lipót császár gyerekkori játszótársa egy szót sem értett olaszul, Leopold Schlick tábornok viszont beszélte a nyelvet.
A török delegáció vezetője, Rami Mehmed reisz effendi is csak törökül tudott, de kiváló görög származású főtolmácsa, Alekszandrosz Mavrokordatosz révén mindent megértett. A törököknél egyébként is a tolmácsok jóval markánsabb szerepet vittek a diplomáciában, mint Nyugaton, ahogy Tóth István György történész rámutat. Többnyire isztambuli görög családokból származtak, és sokan a keresztény Európában tanultak. A tárgyalásokon már Luigi Marsigli hadmérnök-tábornok is részt vett, aki Karlócán a korábbi frontszolgálata révén egyfajta földrajzi és térképészeti főszakértővé nőtte ki magát.
Az újkor talán legnagyobb szabású diplomáciai eseményére, az 1814–1815-ös bécsi kongresszusra megdöbbentően sokan árasztották el az akkoriban még csak kétszázötvenezer lakosú Bécset – a több mint kétszáz európai államot és államocskát képviselő delegációk révén majdnem százezer vendég érkezett a császári fővárosba és környékére. A hihetetlen szám is jelzi, a tréfásan táncoló kongresszusnak nevezett találkozó valóban az európai arisztokrácia egyik legnagyobb szabású rendezvényének számított. Sokan egész családjukat, népes személyzetüket, olykor a szeretőiket is magukkal hozták a kellemes városba. A választás részben azért is esett Bécsre, mert minden fontos szereplőnek hasonló távolságot kellett megtennie az odautazáshoz, és az unalomtól senkinek sem kellett tartania.
A békekonferencia 1815 tavaszán Napóleon visszatérése miatt rövid időre megszakadt, de őszre a vezető diplomaták tető alá hozták azt a rendezést, amelynek sok eleme egészen az I. világháború kitöréséig meghatározta Európa életét. „A bécsi kongresszus után – írja Henry Kissinger – Európa addigi leghosszabb békés korszakát élte meg. A nagyhatalmak között negyven évig egyáltalán nem volt háború, és az 1854-es krími háborút követően további hatvan évig nem került sor kiterjedt háborúra.” Bécsben nemcsak az új nemzetközi rendszer erkölcsi és elvi alapjait rakták le, hanem a történelemben először átfogóan rendezték a diplomáciai vezetők rangját is.
Ennél is fontosabb volt az „európai koncertnek” nevezett nagyhatalmi diplomáciai egyeztető mechanizmus megteremtése, amely a következő száz évben egy sor konfliktust segített elkerülni vagy kordában tartani. A bécsi kongresszus eredményeit kemény munkával, de könnyed stílusban sikerült elérni. A kongresszus jelentette a kissé cinikus, de alapvetően az életet kedvelő, sőt habzsoló európai arisztokratikus diplomácia egyik csúcsteljesítményét. A „veszedelmes viszonyoktól” sem visszariadó réteg az előző felvilágosult évszázadban komoly egységesülésen ment keresztül, amelyben fontos szerepet játszott a francia nyelv, kultúra és illem. 1815-ben alig akadt Európában olyan, magára adó arisztokrata, aki ne beszélt volna franciául, ne tudott volna megfelelően társalogni, ügyesen táncolni, és ne látogatott volna komoly oktatási intézményt. Ez alól az egy nemzedékhez tartozó Metternich kancellár és I. Sándor cár sem volt kivétel. Nem meglepő tehát, hogy a béketárgyalások is franciául folytak.
A helyszínük, a Ballhausplatzon lévő híres kancellári épület pedig nemsokára a felkészült császári és királyi diplomácia szinonimájává vált.
A korabeli diplomaták még mindig az uralkodójukat, nem a nemzetüket szolgálták, ami sok tekintetben megkönnyítette a dolgukat, hiszen így különösebb hűhó nélkül tudták csereberélni a tartományokat, és nem kellett számolniuk a szárnyait bontogató szabad sajtóval sem. A finom, informális üzengetésre pedig az újságok helyett kiválóan fel tudták használni közös szeretőiket vagy a szalonokban tereferélő feleségeiket. Ugyanakkor a francia forradalom azt is megmutatta az európai arisztokrata államvezetőknek, hogy mi történik, amikor nem kezelik időben a problémákat. A mindent felforgató és majdnem húsz évig tartó napóleoni háborúk a kalandor hajlamúakat is megtanították becsülni a békét és stabilitást. A kongresszuson ezért a többség az erőegyensúlyra törekedett.
A diplomáciatörténet bécsi korszakának az I. világháború vetett véget, és az azt követő rendezést a Párizsban kialkudott, majd a város környéki palotákban aláírt békeszerződések szimbolizálják a mai napig. Az „európai koncert” száz éve alatt példátlan változások zajlottak le. Távlatilag viszont éppen azok a tényezők nehezítették meg az új béketárgyalásokat, amelyek a korábbihoz képest pozitívnak tűntek: a kiterjedtebb demokrácia, a sajtó által biztosított átláthatóság, a nagy célok érdekében való nemzeti mozgósítás, illetve a tudományba és a szakértőkbe vetett hit. Ezek Párizsban valójában kerékkötőnek bizonyultak. Az I. világháború a modern fegyverek, az erőforrásokat hatékonyan mozgósító korszerű államgépezet és a XIX. században szinte mindenütt bevezetett, gyakorlatilag kényszersorozáson alapuló általános hadkötelezettség révén a napóleoni háborúknál is kíméletlenebbül beleszólt az emberek mindennapi életébe.
A négy évig elhúzódó szörnyű öldöklés felforgatta a világot, és évtizedekre polgárháborús körülményeket teremtett szerte Európában. Csúcsra járt a nacionalista népbutítás, és a hatalmi elitek sorra kiábrándító baklövéseket követtek el. Ehhez képest jóval könnyebb volt a Bécsben tárgyaló diplomaták helyzete, akik még abban a XVIII. században nőttek fel, amikor a felek igyekeztek korlátozni a háborúkkal járó pusztítást. „A párbajszerű, játékszabályokhoz kötött, humanizált hadviselésnek felelt meg az alkudozáson, kölcsönös területi engedményeken és kompenzációkon alapuló, a kényszert teljesen háttérbe szorító, indulatmentes békekötésnek ugyancsak a XVIII. századi nemzetközi jogában és politikai közszellemében kialakult rendszere” – írja Bibó István. Az akkori elitek még nem a nemzetek élet-halál harcának állították be a háborúikat. A dinasztikus-monarchikus állameszmének megfelelően abból indultak ki, hogy egy uralkodócsaládnak vannak különböző országai, nem pedig abból, hogy egy nemzetnek van uralkodója. A francia forradalom, majd a napóleoni háborúk túlléptek ezen a felfogáson, de az 1815-ös bécsi kongresszus mégis ennek utolsó megnyilvánulásaként fogható fel. A XX. század eleji nemzetvezető politikusoknak viszont már számolniuk kellett a sajtóval és a választóikkal.
„A választott vezetőknek […] igazolniuk kellett a nacionalista gyűlölködéstől áthatott társadalmak előtt – fejtegeti Hahner Péter történész –, hogy nem ők tehetnek az áldozatok nagy számáról, s azt is megpróbálták bebizonyítani, hogy a győzelem gyümölcsei valamilyen módon mégiscsak ellensúlyozzák a veszteségeket. Ezért sújtották olyannyira kemény és igazságtalan megtorlással a veszteseket…” A bosszúvágy különösen a háborúban sokat szenvedett franciákat jellemezte, akiket akkor már több mint ötven éve, az 1871-es megalázó bismarcki megszállás óta a németellenes visszavágás szelleme hajtott. Ez magyarázza az I. világháború utáni béketárgyalások szimbolikáját is. A békekonferencia 1919. január 18-án kezdődött, azon a napon, amikor 1871-ben a német fejedelmek a versailles-i palota tükörtermében kikiáltották a Német Császárságot. Az immár Német Köztársasággal pedig ebben a teremben 1919. június 28-án, azaz a szarajevói merénylet évfordulóján írták alá a sokat vitatott békeszerződést. Az 1871-ben és 1919-ben kicsúcsosodó francia–német szimbolikus arculcsapásosdit egyébként Hitler is folytatta 1940-ben.
Bár a vesztesekkel kötött legtöbb békeszerződést a Párizs környéki elegáns palotákban írták alá, nem ott folytak a tárgyalások. A diplomaták ugyanis másfél éven át Párizsban tanácskoztak, noha a helyszín kiválasztása kapcsán az amerikaiak és a britek komoly kételyeket fogalmaztak meg, mert a francia közvélemény roppantul ellenségesen viseltetett a német delegációval szemben. Az 1919–1920-as konferencia jóval modernebb és bürokratikusabb módon bonyolódott le, mint a bécsi kongresszus, mert a diplomácia éppen akkor kezdett gőzerővel professzionalizálódni és polgárosodni. A modernitás harmadik képviselője, a nemzetközi kérdésekről is beszámoló sajtó pedig mindenhova odafurakodott. Emiatt nagyra nőttek a delegációk – például a németet száznyolcvan diplomata, tudós és újságíró alkotta, a magyar küldöttség is hivatalosan hatvanhat főből, köztük három szakértőből és hét újságíróból állt.
A döntő szó azonban Párizsban is a vezető politikusoké volt.
Ők, az öt antantállam fő képviselői alkották hivatalosan a tízfős Legfelsőbb Tanácsot, de március végétől miniszterelnöki, illetve elnöki szinten tárgyaltak. Így alakult ki a Négyek Tanácsa. Egy idő után még a külügyminiszterek sem vettek részt a megbeszéléseken, ahogyan a japánok sem. Az utóbbira azt a hivatalos magyarázatot adták, hogy sem az államfőjük, sem a kormányfőjük nem jött el Párizsba, de a többiek is valószínűleg furcsának érezték volna az ázsiaiak jelenlétét a bennfentes körben. Sokatmondó tény, hogy a japán diplomáciának minden igyekezete ellenére nem sikerült beleíratni a Nemzetek Szövetségének alapokmányába a faji egyenlőségről szóló cikkelyt. A vezetők általában Georges Clemenceau hadügyminisztériumi irodájában, néha Wilson dolgozószobájában ültek össze. Bár a konferencia hivatalos nyelve párhuzamosan a francia és az angol volt, a legfőbb vezetők többnyire angolul beszéltek egymással, Clemenceau ugyanis fiatalkorában hosszabb ideig élt az USA-ban, és onnan is nősült. Egyébként a francia diplomácia görbe szemmel nézte, hogy a miniszterelnökük engedett abból, hogy csak a francia legyen a hivatalos nyelv. A nagy alkukat megkötő politikusok többsége hatvan körül járt, a legidősebb, Georges Clemenceau a hetvenhetediket, a legfiatalabb, Lloyd George az ötvenhatodikat taposta. Mindannyian saját erejük, műveltségük, tehetségük révén nyerték el rangjukat. Érdekes, hogy közülük hárman nem hazájuk jellegzetes elitjéből kerültek ki: Wilson a sokáig mellőzött polgárháborús Délről, Clemenceau az ellenforradalmi Vendéeből, a középosztálybeli Lloyd George pedig Walesből származott. Ez sajátos és kreatív világlátást biztosított számukra.
A békeművük ennek ellenére nem bizonyult stabilnak. Az I. világháború utáni rendezést ugyanis a megszületése pillanatától súlyos kritikák érték. Sokan az új világháború csíráját látták benne – egyesek azért, mert túl keményen bántak el a vesztesekkel, mások szerint viszont azért, mert túl nagyvonalúan. Mégis merő egyszerűsítés lenne csupán a vesztesek lázadásának felfogni a második világégést, hiszen a japánok és az olaszok is a győztesek közé tartoztak. A II. világháború viszont nagyságrendekkel több erőt mozgósított, hatalmasabb pusztítást idézett elő, és a végén óriási átrendeződést eredményezett, amely azonban sok tekintetben mégis az 1919–1920-as alapokra épült. A nemzetállamok eszméje és a köztük lévő intézményesített együttműködés koncepciója továbbra is meghatározó szerepet vitt, csak a Népszövetséget felváltotta az ENSZ. A kelet-közép-európai vesztes országok sorsát 1946 őszén szimbolikusan ismét Párizsban rendezték, ahonnan viszont a legfőbb döntéshozók (elnökök, kormányfők és főtitkárok) távol maradtak. A korábbi többpólusú, versengő világot felváltotta a bipoláris rend az atomegyensúly hatékony elrettentő erejével együtt. A nemzetközi kisebbségvédelem hosszú időre lekerült a napirendről, de nagyobb hangsúly esett az általános emberi jogokra. Sajnos gyakorlattá váltak a ki- és áttelepítések is. Elkezdődött a dekolonizációs folyamat és a nyílt rasszizmus felszámolása is. Már nem illett beszélni a civilizált és nem civilizált nemzetekről, sőt, elvben a független államok egyenlők lettek. Bár a vesztesekkel egy ideig – a pusztítás méreteit látva érthető módon – a húsz évvel korábbinál jóval keményebben bántak, a II. világháború után mégis sikerült élhető keretet kialakítani, legalábbis az 1950-es évek második felétől.
Ez a keret napjainkig fennáll, és az emberiség ajtaján most kopogtató új világrend nem kecsegtet jobbal.
/Indulókép: Anton von Werner: I. Vilmos kikiáltása német császárrá a Versailles-i palota tükörtermében, 1871-ben, Bismarck-Museum, Friedrichsruh/
