Évezredünk első évtizedében, amikor egy vezető amerikai egyetemen tanítottam, kedves orosz kolléganőm, Marina kikerekedett, nagy, sötét szemeivel komolyan rám tekintve mondta egy nap: „Djúla, Oroszországgal valami szörnyűség történt. Nem most, hanem másfél évszázada: Bakunyin! Ahogy Dosztojevszkij írta az Ördögökben: az anarchisták. Nem tudom, az oroszok valaha is ki tudnak-e lépni az árnyékából.”

Marina mondatai nem csak az orosz–ukrán háború miatt járnak a fejemben mostanában. Mert hiszen ezek a mondatok a bolsevik történelmi örökség súlyos átkáról szólnak, és egyformán terhelik mindkét ország jelenét. De terhelnek bennünket, mindnyájunkat, globálisan – a mi egész mai világunkat is. Hiszen valóban, a prófétatudatú Bakunyin gondolatai az ember eredendő jóságáról, az elnyomottak forradalmáról, amely az intézmények lerombolásához és termékeny zűrzavarhoz vezet, kelesztői voltak nemcsak a bolsevik üdvtannak, hanem az egész baloldali terrorizmusnak is. Mivel az erőszakot és az ölést megengedte, az oly igazságosnak látszó, annyiakat megszólító nemes indíték ördögi kimenetelhez vezetett, mint annyiszor a történelemben. És az idő múltával egyre újabb rétegei tárulnak fel a Bakunyin-tanoknak, ahogy működésbe lépnek körülöttünk újra és mindenütt, számtalan formában.

Marinával éveken át hosszú beszélgetéseket folytattunk erről az orosz bolsevik örökségről. Ez a mi témánk volt – mert mi tudtuk, átéltük azt, amiről beszéltünk. Sztálint, Rákosit, Hruscsovot, Brezsnyevet, Kádárt. Amikor nagyobb egyetemi összejövetelekről jöttünk el ketten, s az autó ajtaját becsuktuk magunk után, Marina csak legyintett: „Hiába mondod nekik, nem értik.” És nevetett – nevetett a felvilágosult nyugatiak közmondásos naivitásán, mert a reménytelenség legigazabb társa a nevetés.

Marina nemcsak orosz, de zsidó is és hívő keresztény. Édesapja vezető matematikus, akit ellenzéki gondolkodóként zsuppoltak ki a Szovjetunióból az 1970-es évek elején. Választhatott: Szibéria vagy a Nyugat. Így került családjával egy skót egyetemi városkába, majd az Egyesült Államokba.

2009 tavaszán Marinával egyszer közösen tartottunk órát. Meghirdettem egy kurzust az egyetem költőifjoncainak, melyen a modern költészet angolra fordított klasszikusait elemeztük, specialista kollégákkal együtt. Az eredetieket a fordításokkal. Marina Borisz Paszternakról tartott előadást a négyszer háromnegyed órás szeminárium bevezetéséül. Az első negyvenöt percben a korról, a költő sokrétegű világképéről, keresztény misztikájáról beszélt.

Szünet után folytatta, és tizenöt perc telhetett el, amikor az egyik diák, sokat szereplő, de középszerű fiú, szólásra jelentkezett: „Itt az ideje, hogy befejezze ezt a hablatyolást. Most már egy órája beszél összevissza Paszternakról, és még egyetlen verset, egyetlen fordítást sem elemeztünk!” Marina elsápadt, de én is. Soha nem voltam tanúja ilyesminek. Durva támadás volt ez az emberi méltóság ellen, és a tanítás-
tanulás ősi helyzetének felborítása. Már mozdultam, hogy kiküldjem a diákot az óráról, azzal, hogy jöjjön be másnap beszélgetésre az irodámba. Marinára pillantottam, megértette kimondatlan szándékomat, de nem bátorított. Szünetet rendeltem el.

Ekkor szembesültem öt év után először azzal, aminek még csak finomabb momentumait éltem át. Hogy van ennek a luxusegyetemnek, ennek a tanítási rendszernek csúnya arca is. Hogy a diák, aki dollártízezreket fizet egy félévért, követelhet, ha neki úgy tetszik. Neki jár a pénze vélt ellenértéke, s általában mindenféle kimondatlan jog. Például az a visszás értékelési rendszer is, amelyben a diák névtelenül tölt ki részletes minősítési űrlapot a tanár munkájáról a félév végén, és a tanár ezt kézhez kapja – de nincsen kivel párbeszédet folytasson róla.

Marina csendesen azt mondta a szünetben, hogy folytassuk az órát.

Az agresszív diák az önbeporzók kategóriájába illett házi besorolásomban. Granasztói György barátom jellemezte ezzel a remek kifejezéssel azokat az értelmiségben gyakori egyedeket, akik szerepléskor erotikus lázba jönnek a saját hangjuktól, saját lényüktől. Közülük kerülnek ki a hangos mozgalmárok. Az örök Bakunyinok, a lélek telhetetlen mérnökei. Tudtam, hogy Andy – ha így hívták – nem lesz igazi költő. Ki tudja, talán egy felébredt (woke) szenátor beszédírója lehet ma Washingtonban, lázas szövegeket ír az amerikai államalkotók „szégyenletes eszmeiségéről”. Avagy NGO-aktivistaként arról, hogy a szülőnek nincsen joga beleszólni abba, hogy mit tanít gyermekének az iskola.

2009 óta az ilyen letámadás csak gyakoribb lett az amerikai egyetemeken. De a mozgalmárok és a gondolatrendőrök ellen mindig hoz megerősítést a világ kimeríthetetlen bősége és a lélek tágassága és bátorsága. Miközben papírra vetem gondolataimat, az asztalról újraolvasásra kínálja magát François-Xavier Bellamy fiatal francia filozófus és politikus Király Béla felfedezte-fordította könyve. A mara-
dandó – Hogyan léphetünk ki a rossz végtelenből üdítő olvasmány a korszellem tévhiteiről és mindennapi csapdáiról. Az említett rossz végtelen nem más, mint a haladásvallásnak és fejlődésvallásnak az a szüntelen forgó mókuskereke, amely őrült köreit járja világunkban, párban a végtelen technikai fejlődés mítoszával.

A sarokköve ennek a mítosznak az, hogy a jelen és a múlt leváltandó, mert a jövő mindig jobbat hoz. „Aztán amikor az, amit jövőnek gondolunk, mégsem győzedelmeskedik, akkor arra fanyalodunk, hogy a társadalom nem állt készen”, vagy fékezik a haladás ellenségei, „a reakciósok” – írja Bellamy a Bakunyin-utódok lelkületéről. Mennyire ismerősek nekünk, magyaroknak ezek a frázisok 1990 előttről! Előttünk a közelmúlt? A haladástan kelléktára most nyugati importból kínálgatja nekünk ezeket a megújított kacatokat. Bakunyin és a futurista Marinetti ismét az iparbárókkal lépett szövetségre, hogy kormányozhassanak azok, akik minden problémásat le tudnak cserélni. Ígérik, hamarosan mindenkinek villanyautója lesz, és az állampolgár szemét Indiában fogják javítani közpénzen.

Nem, inkább maradok itthon, s amíg a rendelőben várakozom, megpróbálom kiszámolni, mekkora ökológiai lábnyomot hagy oda-vissza egy Budapest–Bombay repülőút utasa. Mert fontos nekünk az otthonosság, a nyelv és a gesztusok „családias kiszámíthatatlansága”. Ebben találjuk meg, írja Bellamy, „ebben a feleslegesben – amely megkülönbözteti az otthont a szállástól – az embernek legszükségesebb valamit, a legyökerezést, a megállapodást, azt, amit Simone Weil az emberi lélek alapvető szükségletének nevez”. Valóban, erről, a begyökerezettségről ír londoni emigrációjában, halála előtt nem sokkal Simone Weil. Francia hazájában élet-halál harc folyik a németek ellen, de ő már a békére gondol: arra, hogy az újjáépítést csak a legemelkedettebb s egyben begyökerezett francia szellem nyerheti majd meg.

A társadalmi mérnökösködés több mint száz éve ismétlődő kísérletei végül mindig a kultúrán, a közösségek, a nemzetek sok évszázados szellemiségén buknak el. A kultúrán, amely gyakran tűnik renyhének és gyengének, és gyakran rejtőzik a felszín alá – de oly mélyre nyúlnak a gyökerei, hogy legyőzhetetlen, és felszínre tör. Ahogy a középkor és a reneszánsz angol szelleme bukkant ismét felszínre a brexit-szavazásban, VIII. Henrik és I. Erzsébet daca, Shakespeare bölcsessége a mai brit polgárokban, születtek bár éppen Nigériában vagy Bengáliában. Ahogy mi is újraéljük mindazt, amit Mikszáth Kálmán vagy a leósdizott Jókai Mór örökített meg a nemzeti mentalitásból.

Mert nem lehet legyőzni, „ami az idők során kiérlelődött… Világunk alapanyaga a múlt” – írja Bellamy. A korszerű európai politika missziója eszerint az, hogy „az átadásra összpontosít, semmint az átalakításra”. A helyes stratégia a világ folytonos változásai között úgy újít, hogy megőrzi kultúrája szellemiségét és elveit. Álmában is éber: van hiteles látomása, de a valóságot realistán érzékeli. Nem múltba fordul, hiszen „az idő nem fordítható vissza”, de a nemzeti kultúrájával összhangban újít.

Ha brit, akkor angolul. Ha francia, franciául.
Ha magyar, magyarul. S így – európaiul.