A Krisztus születésének ihletében fogant kilenc meditációját, a La Nativité du Seigneurt (orgonista körökben röviden: „a Nativité”-t) a zeneszerző huszonhét éves korában Grenoble-ban írta, 1935 őszén. Az ősbemutatóra Párizsban került sor 1936. február 27-én a Trinité-templomban, ahol az alkotó mint orgonista is otthon volt. A kilenc darab közül hármat-hármat Daniel Lesur, Jean Langlais és Jean-Jacques Grunenwald játszott. (A muzsikus saját előadásában is meghallgatható a mű, a felvétel szintén a Trinitében készült, 1956 június–júliusában).

A következőkben az egyes meditációk sorszáma és címe alatt a zeneszerző által választott bibliai vagy liturgikus mottó, esetenként: mottók szerepelnek. Ezek után teszünk kísérletet egy-egy bekezdésben a tételek programzenei hátterének megvilágítására.

Meditáció I: A Szűz és a Gyermek

„A Szűz fogan méhében, és Gyermek születik nékünk,
Fiú adatik nékünk. Örülj és örvendezz, Sion leánya!
Íme, Királyod érkezik hozzád, aki igazságos és alázatos!”

(Ézsaiás 7,14; 9,5; Zakariás 9,9)

A tétel zenei formaképlete ABA. Az első rész az Anyát és a Gyermeket az első együttlét valószínűtlenül költői hangulatában, egymás pillantásában elmerülve ábrázolja. A második részben ez az állókép megmozdul: a bal kéz föl-le mozgó akkordjai valamiféle bölcső ringását festik, a jobb kéz pedig rögtönzésszerűen, különlegesen díszített dalba kezd, amely a karácsonyi introitust idézi: „Gyermek született nékünk, Fiú adatott nékünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: a csodálatos tanács Angyala.” Programzenei szempontból akár az Anya bölcsődalára, akár a bölcső fölött megjelenő angyal zenei képére gondolhatunk. A visszatérés előtti ütemekben a ringató mozgás fokozatosan lelassul, a bölcső megáll: a Gyermek elaludt, és a hátralévő részben mi, a hallgatók is az éjszakában egyedül virrasztó Anya pillantásával látjuk Őt: a Fiút, a Királyt.

Meditáció II: A pásztorok

„Miután megtalálták a Gyermeket, aki a jászolban feküdt, a pásztorok visszatértek, dicsőítve és magasztalva az Istent.”

(Lukács 2,20)

A mottóul választott bibliai mondat felépítését követve ez a tétel is háromrészes, ezúttal azonban visszatérés nélkül. Az első részben a pásztorok a bölcső előtt állnak, néma hódolattal. Az ő pillantásuk más, mint az Anyáé: a szeretet mellett a csodálat hatja át, és ezt főleg a különlegesen megválasztott orgonaregisztráció érzékelteti. A második, rövid rész a pásztorok pár szavas kis párbeszéde: „Induljunk?” „Induljunk!”, a harmadik rész pedig a hazafelé tartó pásztorcsoport Istent dicsérő, boldog muzsikálása, mint Messiaen maga mondja, „a francia falvak naiv népi noëljeinek (karácsonyi énekeinek) a stílusában”. Ugyanakkor azonban a Pastorale egyedülállóan izgalmas ritmikájának kialakításában ritka, úgyszólván elfelejtett ógörög verslábakat is felhasznál a zeneszerző: a bacchiust (˘ – –), az amphimacrust (– ˘ –), az epitritust (– – ˘ –) és a dochmiust (– – – ˘ –).

Meditáció IV: Az Ige

„Az Úr ezt mondta nekem: Az én Fiam vagy! Mielőtt a hajnal született volna, az ő kebeléből nemzett engem. Én vagyok az Isten jóságának képmása, én vagyok az élet Igéje, kezdettől fogva.”

(Zsoltárok 2,7, 110,3; Bölcsesség 7,26; János 1,1)

Ebben a tételben a sorozat legmerészebb teológiai témaválasztását szemlélhetjük. Hiszen – Messiaen maga mondja – „az örökkévaló Ige születése kifejezhetetlen dolog. Mégis el akartam látni kommentárjaimmal, vállalva, hogy azok méltatlanra sikerülnek”.

Miről is van szó? Az Isten személyiségének arról a titkáról, hogy még a teremtés első napjának a hajnala előtt, a logika számára követhetetlen, az érzékek számára leírhatatlan módon az Atya „kebelében” megszületett a Fiú, a Mindenható bensejében élni és hatni kezdett a Szeretet és az Élet Igéje. A tételkezdet hangfürtje és harminckettedhalmaza ezek szerint az őskáosz zenéje, amelybe hármas fortissimóval hasít bele egy harsonásan kihirdető jellegű, méltóságteljes pedáltéma, az Első Születés vezérmotívuma. A tétel második fele azután az Ige felénk forduló, miáltalunk is látható arcát festi, tudniillik, hogy ő a Szeretet és az Élet Igéje. Ez a hosszan zengő, hihetetlen melegségű kornettszóló – a zeneszerző szándékainak megfelelően – tagoltsága szempontjából a gregorián szekvenciák, jellegét tekintve a hindu ragák, díszítettségét tekintve pedig J. S. Bach orgonakoráljainak zeneiségét idézi.

Meditáció V: Az Isten gyermekei

„Mindazoknak, akik befogadták, az Ige hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek. Isten pedig kibocsátotta szívükbe Fiának Lelkét, aki ezt kiáltja: Abbá, Atyám!”

(János 1,12; Galata 4,6)

Ez a meditáció Messiaen kifejezésével élve a „lélek szerinti születést” ábrázolja, mégpedig megragadó, közvetlen érzékletességgel. Az első szakasz felfutó crescendója és felfelé törő szekvenciája azt a belső átalakulást festi, amelynek a végén tutti-akkordok formájában feltör a kiáltás: Abbá! A szó fordítását – Atyám! – a hozzá tartozó érzelmi magyarázattal együtt, a mű utolsó két sorának fokozatosan elhalkuló akkordjai adják meg.

Meditáció VII: Jézus magára
vállalja a szenvedést

„Krisztus, amikor eljött a világba, így szólt Atyjához:
»Égő- és bűnért való áldozatot nem akartál,
de testet alkottál nekem. Íme, itt vagyok!«”

(Zsidók 10,5–7)

Ez a rendkívül izgalmas bibliai szövegrészlet az Atya és a Fiú párbeszédét rögzíti, amely az inkarnáció, a testet öltés pillanatában vagy azt közvetlenül megelőzően hangzik el. Dialógusszerkezetű a hozzá tartozó zene is. Az első ütem zord akkordfelhívására a második ütemben a pedál nem kevésbé zord „Igen”-je a válasz: Jézus vállalja az áldozatot, Jézus vállalja a szenvedést. A karácsonyban már benne van a nagypéntek, a bölcső mögött már ott magasodik a kereszt. Ennek megfelelően a középrész fokozatosan táguló-szűkülő akkordikus hangközei a keresztre feszítést és annak gyötrelmeit érzékeltetik. Az utolsó sor, a maga tuttiba nyúló akkordsorával, Messiaen fordításában ezt jelenti: „Íme, itt vagyok!”

Meditáció VIII: A bölcsek

„A bölcsek elindultak, a csillag pedig előttük ment.”

(Máté 2,9)

A zene ebben a tételben nyugodt, méltóságteljes haladású karavánt láttat velünk, amely aszimmetrikus ritmusokkal csetlik-botlik az egzotikus, keleties hangzáskép sivatagában. Basszusszólamot nem hallunk, hiszen a karaván vezetői, a bölcsek nem a lábuk elé néznek, hanem az égre: a csillagot figyelik, amely a magas regisztrálású pedáldallam formájában „előttük megy”. Az út hosszú, és a bölcsek kétszer is mintha elbizonytalanodnának, hogy aztán újult erővel induljanak tovább.
A viszonylag terjedelmes meditáció így kicsit a mi életpályánkat is megrajzolja, amelyen talán éppúgy csetlünk-botlunk, mint a bölcsek, de végső összegzésben mégiscsak valamiféle mennyei vezetés nyomvonalát követjük. A tétel vége nem szorul különösebb magyarázatra: a csillag megáll, a bölcsek a célhoz értek, és égre néző tekintetüket a föld felé fordítják. Leborulnak a Gyermek előtt.

Meditáció IX: Velünk az Isten!

„Az Úrvacsorával élő hívek, a Szűz és az egész egyház szavai: »Aki alkotott engem, sátoromba jött, az Ige testté lett, és nálam vett lakozást. Magasztalja lelkem az Urat, és lelkem örvendez Istenben, Üdvözítőmben.«”

(Sirák 24,8; János 1,14; Lukács 1,46–47)

A sorozat fináléjában Messiaen önelemzése négyféle zenei anyagot különböztet meg. A lefelé dübörgő vezértéma és az első téma azt szimbolizálja, amit a Hitvallás így mond: „descendit de caelis” – alászállt az égből. A második, a pianotéma az örökkévaló Szeretet programzenéje, a harmadik téma pedig a mottóban idézett Magnificat örömét fejezi ki, mint a zeneszerző mondja, „madárdal formájában”. A meditáció első felében ezeknek a témáknak a továbbfejlesztését és többféle társítását halljuk, a második rész pedig lendületes és energikus toccata a vezértémának: a testet öltés témájának a dallamára. Velünk az Isten!

A szerző orgonaművész, nyugalmazott egyetemi tanár