Maga a geopolitika szó nem más, mint eufemizmus a birodalompolitikára, a hagyományos imperializmusra, és nekünk azért is vészterhes, mert Európa egyáltalán nem áll jól a mostani globális hatalmi versengésre való felkészülésben. Európa – az USA-tól eltérően – nem élvez óceáni védelmet, a világtörténelem leginkább konfliktusos összefüggő földterületének, Eurázsiának kicsi nyugati nyúlványát képezi, amely az elmúlt nyolcvan évben az amerikai biztonsági védőernyő alatt élt. Az első világháború előtti ötszáz évben többé-kevésbé Európa uralta a földkerekséget, de történelmi távlatokban India és Kína hosszabb ideig volt a világgazdaság motorja. A demográfiai arányokról kár is beszélni. A régi kontinens mostani fő előnyei (a humán tőke és a technológia) nem behozhatatlan előnyök.

Kollektív öngyilkossági kísérlet után

A szélsőséges nacionalista és EU-szkeptikus erők mindenütt tapasztalható választási előretörése, illetve a régi, jobb sorsra érdemes pártok egy részének radikalizálódása is csak tovább bonyolítja a helyzetet. Az európai egységesülés, az uniós projekt eddigi sikere mögött azonban részben az állt, hogy – a világháborús borzalmakon okulva – az 1945 utáni évtizedekben alapvetően olyan centrista pártok álltak legtöbb helyen a kormányrúdnál, amelyek az ösztönös emberi és nemzeti önzést megzabolázni próbáló eszmerendszereken, a kereszténységen és a humanizmuson nevelkedtek. Ezekből bontakozott ki az európai kereszténydemokrácia, szociáldemokrácia és liberalizmus. Mára azonban ezek a politikai erők egyre inkább defenzívába szorulnak.

1989-ben még jónak tűnt a „globális Nyugat” részét képező Európa helyzete. A lengyel származású amerikai politológus és nemzetbiztonsági tanácsadó, Zbigniew Brzeziński ezt a következőképpen látta Stratégiai vízió – Amerika és a globális hatalom válsága (2012) című könyvében: „Az 1990-es években azonban egy szempillantásnyi időre úgy tűnt, hogy a Nyugat, dacára Európa huszadik század első felében elkövetett két kollektív öngyilkossági kísérletének, képes egy történelmi léptékű megújulásra… A nemzetközi élet vezető hatalma, a politikailag motivált és gazdaságilag dinamikus partnerrel, az Európai Unióval együtt úgy tűnt, hogy nem csupán a Nyugat globális elsőbbségét képes feléleszteni, hanem egyben önmagának konstruktív globális szerepet is kiosztani. Húsz évvel később azonban kevesen hiszik azt, hogy az Európai Unió a közeljövőben politikailag számottevő globális partnerré válhat, miközben Amerika globális vezető helyzete több mint ingatag.”

Elszabadult romboló erők

Ebben a rövid időszakban a győztes Nyugaton egyfajta eufória, olykor triumfalizmus lett úrrá, ami megnehezítette a vesztes, de mégiscsak európai gyökerű és kultúrájú Oroszország méltó integrálódását az új európai civilizációs rendbe és a globális biztonsági konstrukcióba. A nyugati kapitalizmus romboló erői, amelyektől a Szovjetunió és a bolsevik „forradalmi kisajátítás” (államosítás) rémétől táplált nagyobb osztozkodási hajlam (azaz szociálpolitika) megóvta a jóléti demokráciákat, ekkor elszabadultak.

Immár az európai Nyugatnak nem valamely erkölcsileg magasabb rendű, humánusabb, politikailag jobb és demokratikusabb világhoz kell alkalmazkodnia, hanem éppen fordítva, az egyre inkább versengő, tekintélyelvű és gazdasági-szociálisan igazságtalan világhoz. Az európainál humánusabb és szociálisabb, demokratikus és jóléti modell ugyanis egyelőre sehol nem született meg. A világ újbóli tömbösödése pedig megint előrevetíti az 1914 előtti imperialista világ dilemmáit, majd vétkeit.

Eltérő legitimációs feltételek

Kérdés, vajon mi a jelenlegi Európa öndefiníciós mozgástere? A modern államtudományi szakirodalom gyakran emlegeti a civilizációs állam fogalmát. A téma aktualitását mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ma olyan államok határozzák meg magukat civilizációs államként, mint India, Kína, Oroszország és Törökország. A kérdéskör egyik legavatottabb magyarországi kutatója, Egedy Gergely a Nemzet kontra civilizáció? című tanulmányában (Polgári Szemle, 2021, 4–6.) írja: „Sajátos történelmi fejlemény, hogy miközben a Nyugat kivételességének a gondolatát egyre többen kérdőjelezik meg, a fentebb említett államok önmagukat sajátos, egyedi civilizációként határozzák meg… Mire utalunk e fogalommal? Azon államokra, amelyek nem egy nemzetre, hanem saját civilizációs örökségükre alapozzák legitimitásukat. Ismeretes, hogy Nyugaton az állam legitimációjának nélkülözhetetlen feltétele a demokratikus működés, a civilizációs állam esetében viszont a demokrácia megléte vagy hiánya nem sokat számít: az államtól a civilizáció őrzését várják el, és ennek sikere önmagában biztosítja az állampolgári lojalitást. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a kultúra itt egyértelműen fontosabb a politikánál; ezek az államok a történelmet használják fel saját legitimálásukra. Több ázsiai szerző szerint is a civilizációs állam megkülönböztető vonása, hogy nemcsak politikai hatalommal, hanem rendkívüli morális tekintéllyel is rendelkezik, ebben tér el a nyugati államtípustól.”

Nemzetállami eszközök

A civilizációs állam ellenpólusaként az európai eredetű polgári (és/vagy) nemzetállam jelenik meg, amely a XIX. század folyamán egyre népszerűbbé vált az öreg kontinensen, később pedig a felszabaduló gyarmatvilágban is követendő példa lett. Mindez annak ellenére történt, hogy a nemzetállam eszméje és valósága jóval fiatalabb, mint a civilizációs államként is felfogható régi birodalmak gondolata és gyakorlata. A mostani civilizációs államoknak ráadásul van egy fontos sajátosságuk a korábbi birodalmakhoz képest. Többségük ugyanis az elmúlt évtizedekben komoly etnikai jellegű homogenizálást hajt végre, amiben sokat segítettek éppen a modern európai nemzetállami eszközök (közoktatás, média, tudatos identitásépítés stb.).

Vagy föderáció, vagy szétesés

Egyáltalán nem holmi „zöldmezős” vállalkozásként kell elképzelni az európai civilizációs államot, hiszen alapvető infrastruktúrája rendelkezésre áll, az EU-nak köszönhetően az elmúlt három évtizedben komoly intézményesülés és egységesülés ment végbe. Mindennapi életünket meghatározó fontos szabályok jelentős hányada születik közös, uniós szinten. Ezek viszont még mindig nem jelentenek európai szuperállamot, legfeljebb államszövetséget. Ez egyszerre jó és rossz hír. A konföderáció rendszerint csak az első lépcsőfokot jelenti az összetett állammá válás útján, mert ez a modell tartósan nem szokott működőképes lenni. Emiatt belátható időn belül vagy korántsem ördögtől való föderációvá alakul át, vagy megszűnik.

Ösztönző önmarcangolások

Az európai civilizáció egyik legfőbb sajátos vonását az elképzelt (ideális) és a valós (reális) világ ütközése teszi. Nem mintha ez a belső feszültség teljesen idegen lenne a többi civilizációtól, de Európában a keresztény örökség dominanciája miatt ez különösen szembetűnő. Az európaiak nagyon másként képzelik el az ideális állapotokat, és látják a reális valóságot. Európa – A római modell (1994) című művében Rémi Brague francia katolikus eszmetörténész további kettősségeket is látott az európai kultúrában: „Nem egyetlen, hanem két elem jelenléte képezi Európa egységét. Kultúrája két egymásra vissza nem vezethető elemre épül. Ezek pedig egyrészt a zsidó, majd keresztény hagyomány, másrészt pedig az antik pogányság hagyománya. E két irányzat névvel történő jelölésére javasoljuk Athént és Jeruzsálemet… Történtek próbálkozások e két elem sajátos tartalmának elkülönítésére… A feszültség így fájdalmas hasadássá vált az európai kultúra egységén belül… Csakhogy benső feszültségünk dinamizmusa által mindkét elem együtt tartja fenn Európát.” Ezek a feszültségek és kettősségek néha önmarcangolóvá teszik az európai civilizációt, ugyanakkor ösztönzőleg is hatnak rá.

Páratlan intézmények

A közös jogi örökségről sem szabad megfeledkezni. Az ókori Róma nemcsak jogot hagyott az utókorra, hanem a hatalommegosztásra irányuló és a vezetők felelősségre vonásával számoló köztársasági hagyományt is. Az európai civilizációs örökséget alkotja továbbá az emberi jogok tana is, amely sok szempontból ebben a formában egyedülálló a világon. Hasonló a helyzet a konstitucionalizmussal (azaz az alkotmányos demokráciával), amely mögött ott húzódik a nagyra nőtt abszolutista állam túlkapásaival szembeni félelem, illetve a hatalom keletkezésére vonatkozó kora újkori szerződéses elméletek. Innen azután egyenes út vezetett a joguralom (Rule of Law) vagy a jogállam (Rechtsstaat) és a demokrácia eszméjéhez.

Végül meg kell említeni a szociális vagy népjóléti állam gondolatát, amelyben megtestesülnek az európai munkásmozgalom évtizedes küzdelmeinek eredményei. A szociális kiegyenlítődés és esélyteremtés gondolata az előbbiekhez hasonlóan szintén az európai civilizáció megkülönböztető jegyei közé tartozik, és sok tekintetben egyben tartja az európai államokat, nemzeteket, akár még az amerikai modellel szemben is.

Leselkedő veszélyek

Lehet, hogy az emberi jogok, a demokrácia, a jogállam és a szociális szolidaritás, illetve a kohézió gondolata nem szimpatikus az Európán kívüli világ oligarcháinak, latifundistáinak, nagy cégeinek és különböző diktátorjelöltjeinek, de a szélesebb tömegek esetében az európai fogyasztási kultúrával együtt mégiscsak ezek alkotják azt a vonzerőt, amely miatt sokan máig felnéznek Európára és az azt megtestesítő EU-ra. A nagyvilágban Európa még mindig a „gazdag ember” hírében áll, csak éppen nem igazán tudja megvédeni magát. Ez nagyon rossz hír, különösen ha rádöbbenünk, hogy ez a gazdagság már nem is olyan egyértelmű. Gazdagnak látszani és közben védekezésképtelennek lenni, többet költeni adósságszolgálatra, mint honvédelemre ugyanis az egyik legrosszabb és legveszélyesebb biztonságpolitikai kombináció.

A régi humanista Európára tehát számtalan veszély leselkedik. Ilyen időről időre visszatérő saját „sötét lelke”, azaz a mértéktelen egyéni és nemzeti önzés, a túlfűtött nacionalizmus, illetve az imperializmus, az olyan jelenségekről, mint a nácizmus és sztálinizmus, nem is beszélve. De idetartozik a „szuverenista kiskirályok” tradíciója is. Az erőszakos „integrátorokat” pedig jó szándék nem hajtotta: Napóleon, II. Vilmos és Hitler egyaránt lángba borították a földrészt. Az ő kíméletlen egységesítésüket viszont nem lehet egy lapon emlegetni az 1945 utáni önkéntes és demokratikus integrációs folyamatokkal.

Civilizációnkba vetett hit

Szerencsére azonban más opciókat is tartogat az európai civilizációs örökség. Akarva-akaratlanul is az egész mostani fejlődés, a globális átrendeződés arra predesztinálja az „öreg kontinenst”, hogy kezdje meg építeni saját európai szintű civilizációs államát. Ez nem jelent feltétlenül egyet a nemzetek teljes meghaladásával, hiszen a nemzet mint fontos állam- és társadalomszervező elv az európai civilizációs örökség részét képezi. A kérdés csak az, hogy milyen súlyt kívánnak adni neki. Az európai civilizációs állam legfőbb működési elve csak a mértékletesség, az önmegtartóztatás és a visszafogottság lehet. Egyrészt ezt követeli meg a demokrácia, illetve a jogállamiság elve, másrészt ezt teszi lehetővé Európa kulturális, mentális és politikai sokszínűsége. Az egész európai projekt túlélése feltételezi a realizmust is, ahogyan a saját civilizációnkba vetett hitet is, mert anélkül semmilyen kreativitás és realizmus sem fog rajtunk segíteni.

 

A szerző történész, alkotmányjogász, az NKE tanára

Nyitókép: Halászás zavarok vizeken, avagy Európa helyzete a német–francia háború után – Fred Rose karikatúrája, 1899, Cornell Egyetemi Könyvtár