A családi háttér
Vető Miklós tehetős családban született, amelynek tagjai izraelita felekezetű magyar öntudattal éltek. Közülük többen belső elhívást követve tértek a krisztushitre. Ahogyan ő maga is: beszámolója szerint 1954 februárjának harmadik csütörtökén, Budapesten sétálva ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy vasárnap misére menjen, és attól kezdve egyetlen napja sem telt el misehallgatás nélkül. Elkötelezettsége csak erősödött az emigrációban, különösen Simone Weil, a német, francia és angol misztikusok, a kálvinista Jonathan Edwards tanulmányozása nyomán, majd megnyilvánult a karizmatikus mozgalmakhoz való csatlakozásában is.
Szegedi egyetemistaként 1956 októberében társaival együtt megalapította a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségét, amelynek október 20-án megszövegezett pontjai alapján kezdődtek a budapesti tüntetések. Vető nem harcolt, de egy megőrzésre átvett pisztolyt a lakásán tartott. Amikor ennek várható következményeire figyelmeztették, 1957 februárjában Jugoszlávia felé elhagyta az országot, májusban Párizsba érkezett. Ősszel már a Sorbonne filozófia szakos hallgatója volt.
Tanulmányai során megismerte a francia egyetemi rendszert, és belátta, ebben a közegben nehezen kaphat tanári állást. Mivel otthon maradt nevelőszüleinek támogatása is ráhárult, úgy döntött, Angliában írja meg doktorátusát, hogy ennek segítségével az USA-ban találjon állást. Dolgozatát az ismert író- és filozófusnő, Iris Murdoch fogadta be. Miután a fokozatot megszerezte, francia feleségével, Odile-lal Amerikába költöztek. Másfél évtizeden át tanított a Marquette, majd a Yale Egyetemen. Ezt követően afrikai kitérővel visszatért Franciaországba. A Poitiers-i Egyetemről vonult nyugdíjba 2006-ban.
Az 1970-es évektől kezdve többször hazalátogatott, bekapcsolódott a magyar szellemi életbe. 2008-ban a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották; 2018-ban megkapta a Magyar Érdemrend Középkeresztje kitüntetést, 2020-ban a Szent István Társulat posztumusz Stephanus-díját. Többször tanított hazai egyetemeken. Francia, angol és több más nyelven közreadott munkásságát Ausztráliától Németországig széles körben elismerték.
Az érdeklődés
Lelkiségének alapját, a vallási igazság és valóság szenvedélyes keresését Vető a családi környezetéből örökölte. Egyetemi évei alatt a filozófia és a vallás kérdései foglalkoztatták, de ennél is mélyebben ragadta meg a hívás, amely a budapesti templomba vezette. A Sorbonne-on történelmet, filozófiát, antropológiát hallgatott; lelkesedéssel olvasta Teilhard de Chardin könyveit – ő ismertette meg ezeket az akkor ugyancsak Párizsban élő Rezek Románnal, a kiváló költővel, Teilhard későbbi fordítójával. Járt Etienne Gilsonnál és Gabriel Marcelnél; részt vett a párizsi vallási-filozófiai életben.
A Yale-en töltött évei során a „kálvinista Augustinusszal”, Jonathan Edwards-zal foglalkozott, a róla szóló monográfiáját franciául 1987-ben, angolul 2018-ban, magyarul 2019-ben jelentette meg (lásd Szabados Ádám írását lapunk 9. oldalán). 1971-ben franciául adta közre Simone Weil vallásos metafizikájáról szóló oxfordi disszertációját, amely magyarul is megjelent. Sorra publikálta Schellingről, Fichtéről, Kantról szóló tanulmányait; s közben fáradhatatlanul recenzeált német, francia, olasz és magyar filozófiai műveket. Mindig gondosan figyelte a szakirodalmat, a megjelent munkákat kommentálta, azokat továbbgondolva alakította saját felfogását.
Simone Weil mint köztársasági katona a spanyol pogárháborúban, 1936-ban
Az önálló gondolkodó
Önálló gondolati íve fokozatosan rajzolódott ki. Ahogyan önéletrajzában fogalmaz, kezdettől fogva a vallás mibenléte, az Istennel való kapcsolat filozófiai, spirituális és misztikai kutatása kötötte le. Csak néhány név azon kortársai közül, akikkel a legtöbbet foglalkozott: Gabriel Marcel, Teilhard de Chardin, Vladimir Jankélévitch, Alexis Philonenko, Ivánka Endre, Xavier Tilliette, Gánóczy Sándor, Jean-Yves Lacoste. A legjelentősebb XX. századi gondolkodónak Emmanuel Lévinast tartotta. Az Istennel való kapcsolat kérdéskörének összefoglalását Az Istenről című munkájában kezdte meg, de halála miatt már nem fejezhette be. Önálló cikkekben értekezett az Istennek és a rossznak, a rossz lehetetlenségének a problémáiról. A rossz gyökere szerinte az akarat, amely szabadon választhatja a nem jót. Az akarat a szeretet hordozója is; a szeretetteljes akarat: „önmagunk meghaladása a másik felé, a másikért”. A szeretetet a személy maga váltja ki, nem pedig egyes tulajdonságai, például szépsége, okossága vagy bátorsága. A szeretet lényege a személyes kapcsolat, a másik benső lényegének, egyszeriségének felfogása.
A vallási-misztikai érdeklődést Vetőnél kiegészítette a filozófiatörténeti. Szerteágazó vizsgálódásainak legjelesebb teljesítménye a Kanttól Schellingig: a német idealizmus két útja, amely franciául 1998–2000-ben, németül 2019-ben jelent meg. Történeti elemzésekre épülő, önálló felfogását a legteljesebben a 2012-ben franciául, majd 2018-ben angolul is kiadott A metafizika kiterjesztése című művében fejtette ki.
Másság, hasonlóság, újdonság
Isten totaliter aliter (teljesen más) voltát Vető munkái ismételten elemzik. A másságot hangsúlyozó gondolkodás erős hatást gyakorolt a XX. században: nemcsak Barth Károly révén, aki Isten és a teremtmény hasonlóságát „ördögtől való” gondolatnak tartotta, hanem különösen a francia filozófiában. A francia gondolkodásban ugyanis a lét, létezés (être) fokozatosan az egyedit, a végest, az esetlegest jelentette. Ehhez képest Isten végtelenségének valami egészen „más”-nak kell lennie. Így vélekedik például Jean-Luc Marion, Vető közeli munkatársa, a kortárs francia filozófia kimagasló alakja.
E felfogás élesen eltér a hasonlósági vagy analogikus gondolkodástól, melynek legismertebb összefoglalását Eric Przywara svájci teológus nyújtotta 1932-ben Analogia entis (Létanalógia) című munkájában. Eszerint Istenben a hasonlóság és különbözőség végtelen hullámzása ismerhető fel, és ezért a teremtmény, a véges egyszerre hasonlít Istenre, ugyanakkor végtelenül különbözik is tőle. A hasonlóság és különbözőség „ősritmusa” Isten létének lényegi vonása.
Vető részben a barthiánus gondolkodás vonalán halad. Részben azonban egészen újszerű gondolatot fejt ki. Eszerint Isten lényegében új. Nem „van”, „volt” vagy „lesz”, ahogyan évszázadok hagyománya állította, hanem mindig és végtelenül új. Az újdonság fogalmát jól ismerjük saját természeti, eszmei tapasztalatunkból, hiszen átszövi mindennapjainkat. Gyakran látunk új dolgokat, ébredünk rá új gondolatra, ismerünk meg új embereket, hozunk létre új alkotásokat. Mindebben az újdonság változó jelentésű. Ám valamennyi mögött meghúzódik az újdonság alaptapasztalata. Mármost Vető szerint Isten végtelenül és teljesen új, ez adja felfoghatatlanságát és felfoghatóságát. Mivel mi magunk is ebből az újdonságból keletkezünk, ismerjük az újdonság eszméjét, így felismerhetjük Isten végtelen újdonságát is. Vető mindezt különösen az emberi személyre nézve fejti ki. Minden ember új és ismételhetetlen: ez adja lényegét. Ezáltal az isteni végtelen újdonságát mutatja fel. Ezen túlmenően: a természet, a történelem, a gondolkodás minden ízét áthatja az újszerűség, ami az isteni újdonságban gyökerezik, és valamiképpen azt fejezi ki.
„Íme, mindent újjá teszek” – áll a Jelenések könyvében (21,5). Érthetjük úgy ezt a sort, hogy a valóság lényegileg a régire vissza nem vezethető újdonság. A régit mindig is a lehetséges és tényleges újdonság összefüggésében fogjuk fel. Ekképpen Vető újdonságfilozófiája megválaszolja a teremtő és a teremtmény másságának és hasonlóságának ősi kérdését: Isten végtelen újdonsága a teremtett világ véges újdonságában fejeződik ki. Az isteni lényege: újdonság. Az istennel való kapcsolat: teljes körű megújulás.
Vető Miklós helye a magyar gondolkodásban
Az elmúlt évtizedekben filozófiai értekezésekben vonták kétségbe a magyar filozófia létét. A tartalom és forma efféle ellentmondása, a performális ellentmondás (amelynek fogalmát mások mellett Weissmahr Béla dolgozta ki) aligha válik e szerzők dicsőségére. Meglepően sok, világszerte ismert gondolkodó merített a hazai bölcselet hagyományából (például John Kekes, lásd Országút, 2020. 15. szám). A magyar gondolkodás főiránya ma is jogi természetű, ám rendszerszinten a jogfilozófia a filozófia része. Ezen túlmenően jeles gondolkodók művelték, művelik az esztétikát, politikafilozófiát és államelméletet – nyelvükhöz, magyarságukhoz kötődve.
A hazai vallásbölcseletet sokféle érdeklődés formálta és formálja Kovács Ödöntől kezdve Brandenstein Bélán keresztül Hamvas Béláig és a vallástudomány mai elméleti képviselőiig.
E sokszínűséget meghatározza a teljesség észlelése, a lelki odaadás elemzése. Több ismert példa mellett a nagy megtérő, Gondos-Grünhut László munkája különös nyomatékkal említhető. Nemcsak azért, mert ifjúkorának német egyetemi tanulmányai során a kortárs gondolkodás élvonalához került közel, hanem mert életműve, amelyben az istenszeretet játssza a főszerepet, a történelem viharai során torzó maradt. 1945 után elhallgattatták, 1956-ban elmenekült az országból, majd 1960-ban, ötvenhét évesen elhunyt. Műveiből egy kötet jelent meg Vető Miklós válogatása nyomán, a kéziratokból kiegészítve magyar nyelven; egyéb kéziratai ma is feldolgozásra várnak. Metafizikáját áthatja a megtért lélek odaadó öröme, éleslátása, szeretete, a jó végső győzelmébe vetett megvilágosodása.
Vető ifjúkorában Gondos-Grünhut személyes hatására fordult a jogtudománytól a filozófiához. Érdeklődését csak az emigrációban tudta kibontakoztatni, de amikor az 1980-as évektől idehaza is előadhatott, megtalálta a kapcsolatot e gondolkodás mai képviselőivel. Francia és angol nyelvi közegben mozogva is megmaradt tehát a magyar filozófia vallásbölcseleti vonulatában. Az újdonságra irányuló, a valóságot a vallásban felismerő, a személyes megtérését hangsúlyozó felfogása a magyar tapasztalásban gyökerezik. A magyar filozófia pregnáns képviselője annak minden sajátosságával, egyoldalúságával vagy hibájával együtt. Legnagyobb gondolata, a nouveauté novatrice („megújító újdonság”) ezt a kapcsolatot fejezi ki (lásd Megújító újdonság. Tanulmányok Vető Miklós Gondolkodásáról. Szerkesztette Mezei Balázs, Schmal Dániel, Budapest, Szent István Társulat, 2020).
A „megújító újdonság” vetői eszméjére a magyar filozófiai gondolkodás ugyancsak rányomta a maga pecsétjét. Éppúgy távol áll a vak tradicionalizmustól, a legalista felszínességtől, minta hagyományokat elvető önkényességtől. Az értő, érző és mértéktartó „fontolva haladást”, a körültekintést szorgalmazza, mert a hagyomány csak a hagyomány újra- és továbbgondolásában lehet jelen. A „megújító újdonság” eszméje világossá teszi, hogy a régit is az új, a jelent is a jövő távlatában fogjuk fel. Ha ettől elfordulunk, csupán a vak múltbazárkózás vagy a fejetlen jövőimádat között választhatunk. A magyar gondolkodás akkor nyújtotta a legértékesebb teljesítményeit, amikor a múltból kiindulva a jövőbe, a megújulásra tekintett.
A katolikus filozófus, Vető Miklós önjellemzése ebben az összefüggésben értendő. Nem volt tomista, analitikus, de augusztiniánus vagy fenomenológiai gondolkodó sem. Belátása szerint használta a régiek és az újak írásait, a legnagyobb odaadással a misztikusokat. A remélt megújulásra, a megújító újdonságra figyelemmel alakította a maga képére a keresztény és nem keresztény gondolkodás fejleményeit. Eredeti, gazdag és iránymutató életművet hagyott hátra.
Nyitókép: Vető Miklós egy 2016-os konferencián. Fotó: Mezei-Tóth Andrea.
