A friss Magyar Szemléből ajánljuk

A lineáris, mennyiségi időfogalom a 17–18. század fordulóján már kialakulóban volt, technológiai alapját az ingaóra és a cikloidális mechanizmus jelentette (Galilei, Huygens, Harrison találmányai révén). Az óra innentől nem csupán szimbóluma, hanem kiváltója is lett egy új időtudatnak, amely az események közötti viszonyítás helyett abszolút időpontokat tett lehetővé.

Magyarországon a toronyórák használata már a 14. század végén megjelent (pl. Besztercebánya, Kassa, Pozsony), de az időhöz való viszony még sokáig a természeti ciklusokhoz és eseményekhez kötődött. A bűnperek tanúvallomásaiban gyakoriak a homályos időmeghatározások („olyan száz év körüli lehetett”), amelyek inkább a tekintély hangsúlyozását szolgálták, semmint valós életkori megjelölést. A pontos naptári datálás a 17. századtól vált fokozatosan általánossá, a hónap és nap szerinti keltezés fokozatosan kiszorította az egyházi ünnepekhez kötődő időmeghatározást. A kalendáriumhasználat terjedésével az archaikus, ciklikus időfelfogást felváltotta a modern, lineáris szemlélet.

A 18. század végére az óraidő ismerete a társadalom szinte minden rétegében elterjedt. A főnemeseknél zsebórák és udvari órásmesterek jelentek meg, míg a köznép a templomtornyok óráiról tájékozódott. A hadmozdulatok pontos időhöz kötése (Kemény János esete 1644-ben) már a kronometrikus szemlélet korai példájának tekinthető. A főúri életforma „francia módi” szerint fokozatosan elszakadt a természet ritmusától, s egyre inkább mesterséges napi rendhez igazodott.

Fontos szerepet játszottak a csillagászati obszervatóriumok az állami időszabványok bevezetésében. Bécs már Mária Terézia idején rendelkezett ilyennel (1755), Budán pedig 1830-ban indult meg a hivatalos időjelzés a Gellért-hegyi csillagdából. Ettől kezdve Budán és Pesten minden toronyóra és zsebóra járását a középdéli harangjel igazította össze.

Nem sokkal később, a 19. század második felében a vasút megjelenésével az időszabályozás új szintre lépett. A menetrendek megkövetelték a pontos, egységes időt. Ez vezetett el a nemzetközi időzónák kialakulásához: 1884-ben az USA kezdeményezésére megtartott washingtoni világidő-konferencia meghatározta a greenwichi 0. hosszúsági kört mint alapmeridiánt. Magyarországon Baross Gábor 1890-es rendeletével vezették be a közép-európai zónaidőt. Ettől kezdve a fiumei időhöz legközelebbi zónaidő volt érvényes, ami Budapesten 16 perces eltérést jelentett a helyi időhöz képest.

Az iparosodás korában az időmérés társadalmi jelentősége megsokszorozódott: az óra nemcsak eszköz, hanem státuszszimbólum is lett. A pontos idő mérése lehetővé tette a munkafolyamatok szigorú ütemezését, a munkafegyelem ellenőrzését és az egyéni időhasználat nyomon követését. A kapitalizmus időfegyelme és a „munkaadó ideje” leváltotta a „saját időt”. A mechanikus időszemlélet kiterjesztése kihatott a nyelvhasználatra is: az összetett múlt idők lassan eltűntek, helyüket egyszerű, lineáris szerkezetek vették át.

A század végére az elektromos órák és a multiplex időszinkronizáló rendszerek (pl. Liverpool vasútállomás 1899-ben) példái azt mutatják, hogy az idő mérésének és szabályozásának technikai feltételei is forradalmi módon változtak meg. A nyári időszámítás gondolatát már a nagy háború előtt tárgyalták gazdasági megfontolásból, és Budapest 1914 nyarán már több mint száz köztéri elektromos órával rendelkezett.

Vásárhelyi Lajos tanulmánya átfogó képet ad az idő mérésének és társadalmi használatának újkori történetéről, hangsúlyozva a technológiai újítások, állami beavatkozások és kulturális szokásváltozások szoros összefüggéseit.

A tanulmányt a Magyar Szemle 2025/3-4. számában olvashatják

Nyitókép forrása: Wikipédia