Az óceán nagyszerűsége, végtelenre nyíló horizontja mindig is lenyűgözte elődeinket, akik ezáltal szembesültek saját kozmoszon belüli kicsinységükkel, jelentéktelenségükkel. A vízpart életérzése vagy a hajóutak fordulatossága emlékeztette őket arra, hogy a világ nagyobb és összetettebb, mint amilyennek hétköznapi szemmel látszik.1 Az óceán emberi megtapasztalásából kiinduló, idő és tér kitágulásával kapcsolatos transzcendentális élmények egyik első közismert tanúja Plutarkhosz, aki szerint az óceán „a túlvilágba vezető út kiindulópontja”.2 Vajon hogyan körvonalazható ennek az önmagánál távolabbra mutató élménynek a dinamikája?

Részlet a Magyar Szemle írásából:

Az óceánélmény transzcendentális dinamizmusa mindenekelőtt az őselemmel való érzékszervi találkozásokból ered. A kortárs empirikus mentálhigiénés kutatás a természethez való közvetlen kapcsolódással (nature connectedness) összefüggésben megállapítja, hogy abban egy körkörös, önmagát erősítő, pozitív hatásrendszer lép működésbe: „A természeti környezetben [például vízközelben] tartózkodó személyeknél alacsony frekvenciájú agyhullámok és alacsonyabb agyi aktivitás detektálható az agy homloklebenyében, ami egyfajta jóleső kipihentséget eredményez […], igazoltan javítva ezáltal a koncentrációs, gondolkodási képességeinket.”3 A sós víz illatának, ízének és halk morajlásának érzékelése elmélkedő állapotba segíti az emberi elmét, amely így érzékenyebbé válik a szellemi hatásokra.

Csontváry Kosztka Tivadar metafizikus képi világában a Tengerparti sétalovaglás című olajfestmény például az óceánélmény transzcendentális vonatkozásának megragadására tett értékes művészi kísérletnek tekinthető. Az alkotás a művész Mediterráneumot felfedező több éves tanulmányi kirándulása nyomán, 1909-ben született, valós és fiktív tengerparti tájelemek szintéziseként. A festmény – Csontváry spirituális művészetére jellemző módon – mintegy ablakot nyit a néző előtt a vízélmény „logoszára”, konkrétabban egy végtelen óceáni horizontba futó tengeröbölre, jobb szélen apró kis vitorlás hajóval, az öböl előterében pedig a vízi és szárazföldi világ határán megtorpanó, szemlélődő lovas csoporttal. Miközben a festő friss földközi-tengeri vízélményeiről vall, a kép perifériáján – a tőle megszokott módon – csaknem a teljes színspektrumot felvonultatja. A középső képmezőben a kék legkülönbözőbb árnyalatai tobzódnak, kifejezve az őselem hullámzó dinamikáját, benne a fény játékát, a víztömeg szüntelen változásban megmutatkozó, önmagán túlmutató, mélyebb értelemben is „áttetsző” természetét varázsolva a vászonra. Az élénk színek, a dinamikus textúrák, valamint az ábrázolás kiemelt mozzanatai transzcendens utalások hordozói lehetnek, amelyek a megvilágosodás és spirituális ébredés szimbolizmusába illeszkednek.4 Csontváry azt az egyszerre horizontális és vertikális óceánélményt ragadta meg a festészet nyelvén, amit nem sokkal utána az irodalmi Nobel-díjas Romain Rolland „óceáni érzésként” írt le.5 A francia író szerint ez a kifejezés az „örökkévalóság sejtelmét”, a „határtalanság”, „korlát nélküliség” pillanatnyi élményét hivatott megidézni. Rolland szerint valaki az óceáni érzés révén a vallással kerül kapcsolatba akkor is, ha egyébként nincs semmi köze a szervezett, intézményesedett vallásossághoz. Természetesen sem a festészetben, sem a szépirodalomban nem egyedülálló a két említett művész transzcendentális óceánélmény megragadására tett kísérlete.6 A vallástörténet is világosan tanúskodik az óceánélmények transzcendentális dinamizmusáról, amennyiben a régiek a nagy vizeket sokszor istenek lakóhelyeivel kötötték össze, ha nem éppen magukat a vizeket istenítették. Az óceáni istenek sokféle formában és név alatt jelennek meg a világ különböző kultúráiban.7 A görög mitológiában Ókeanosz, a világot körülölelő folyó istene, a tengerek és óceánok megszemélyesítője. Hésziodosz Theogoniájában Ókeanosz az ég (Ouranosz) és a föld (Gaia) gyermeke, és a Titánok nemzedékéhez tartozik. Felesége, Téthüsz, akivel a folyók és patakok szellemeit, az okeanidákat nemzette. A görög mitológia másik tengeri istene, Poszeidón, a nagy vizek és földrengések ura, akinek hatalmában állt a tengerek nyugalmának és viharainak irányítása. A babiloni teremtéstörténetben a férfi Apszu és a női Tiamat, képviselik az ősvizeket. Tiamatot a fiatalabb istenek, élükön Mardukkal, legyőzik, testéből pedig megteremtik az eget és a földet. A sumer hagyomány szerint Nammu, a tenger istennője hozza létre a menny és a föld hegyét, amelyet később Enlil, a levegő istene választ szét. Az egyiptomi mitológiában Nun, az ősóceán istene, amelyből minden élet ered, szintén jelentős szerepet játszik. Nun a világot körülölelő vizeket képviseli, és az ő vizeiből emelkedik ki minden hajnalban a nap. A Nílus, amely az egyiptomi élet és vallás központi szereplője, szintén kapcsolatban áll Nun vizeivel. Az indiai mitológiában Varuna az óceán istene, aki az égi rend és a világegyetem igazságának őrzője. A Rigvéda szerint Varuna az égi vizek ura, aki a világ rendjét és az emberi igazságot vigyázza. A hindu mitológiában a tenger a halhatatlanság italának, az amritának a forrása is. A kínai mitológiában a négy világtenger mindegyikét egy-egy sárkánykirály uralja. A japán mitológiában Watatsumi, a tenger istene, fontos szerepet játszik a történetekben, amelyek a tengeri utazásokról és a tengerrel való kapcsolatról szólnak. Az óceánhoz köthető istenek és mítoszok azt mutatják, hogy az emberiség mindig is félelemteljes tisztelettel és áhítatos csodálattal tekintett a végtelen vizekre. Ezek a korai mitológiák már rámutattak az óceánélmény szakrális dimenziójára, valamint a szépség, jóság, igazság (mint három klasszikus „transzcendentálé”) regisztereiben kifejtett hatástörténetük révén mind a mai napig formálják kultúráinkat és művészetünknek.

Felvetődik azonban a kérdés, hogy az, ami a modernitást megelőzően természetesnek tűnt, amit az óceáni érzés logoszaként vagy szakrális mozzanataként írtunk le, vajon közvetlenebbül is eléri-e kortársainkat? Beszélhetünk-e ma az óceánélményből kibontakozó transzcendentális tapasztalásról? Egy ausztrál filozófus, Damon Young meséli el a Psychology Today hasábjain, hogy a nyári kánikulában hogyan élte át az óceán nyújtotta lelki élményt:

„Jóleső borzongás fogott el, ahogy belevetettem magam a vízbe. Azonnal feloldódott számomra az épített környezet egyhangúsága, de még a nap és égbolt helyett is csak a tenger hullámai maradtak. Ahogy úszni kezdtem, éreztem, hogy a szárazföld eltávolodik alólam, és a víz teljesen körülölel. Az óceán fenséges hatalmassága és a víz simogatása, csendje egyszerre nyújtott egyfajta békét és izgalmat. Úszás közben átéreztem a tenger őserejét és titokzatosságát. A hullámok ritmusa és kiszámíthatatlansága egyszerre töltött el csodálattal és tisztelettel. Az élmény emlékeztetett a helyemre, hogy milyen törékeny anyagdarabka is vagyok ebben a geológiai időléptékhez szokott közegben. Mégis, amikor az ember átérzi, hogy része a félelmetes és gyönyörű vízi világnak, az a kiemelkedés szellemi élményét hozza magával. Az úszó egyrészt borzongást él át, másrészt furcsa hálát is: a lehetőségért, hogy mindennek részese lehet. Az óceán fensége és az úszás eksztatikus élménye együttesen hívják elő az ember természethez fűződő kapcsolódásának mélyebb, transzcendens mozzanatait: az óceáni érzést.”8

Young tapasztalatait könnyen összekapcsolhatjuk a saját úszásélményeinkkel, amelyekben az emberi tudat és a vízi világ rendje közötti találkozás úgy valósul meg, hogy azt a személyes identitás határainak meghaladásaként és egy mélyebb, egyetemes léttel való egyesülésként élhetjük meg. Jan Andrzej Kłoczowski A misztikus ember útjai című klasszikus művében az óceáni érzést a misztikus tapasztalat egyik formájaként értelmezi: „az ember úgy érzi, szinte tapinthatóan vesz részt valami óriási és elképzelhetetlen vagy megnevezhetetlen valóságban. Itt különbözőképpen helyezik el a hangsúlyokat: egyesek úgy fogják fel ezt a rendkívüli élményt, hogy részt vesznek valamiben, ami nagyobb és hatalmasabb náluk, úgy érzik, beleömlenek »e valóság óceánjába«. Mások számára ez az énjük felfedezéséhez kapcsolódik, végre megtalálják sok keresés után tengermély, kifürkészhetetlen identitásukat.”9 Az óceán hatalmas és öntörvényű víztömege olyan spirituális dimenziókat nyit meg, amelyekben az ember saját létén túlmutató valóságot érzékel. Young élménye így nem marad meg a természeti tapasztalás keretei között, hanem a misztikus érzékelés egy formája lesz.

Amikor kifejezetten civilizációnk kereszténységtől átjárt kulturális mátrixában szeretnénk leírni az óceánélmény transzcendentális mozzanatait, akkor hagyományosan ahhoz a természetmisztikához fordulunk, amellyel kapcsolatban – Roger D. Sorrell szerint – megkerülhetetlen Assisi Szent Ferenc 13. századi alakja és öröksége.10 Miközben az amerikai szerző (máig érvényes módon) felhívja a figyelmet a kutatás ezen irányának meglepő elhanyagoltságára, arra is rámutat, hogy éppen a természetmisztika fejlődését ösztönző hatásban találjuk meg Ferenc legeredetibb és legkarakterisztikusabb hozzájárulását a nyugati eszmetörténethez.11 Bár Sorrell ezt a tézisét egy nagyobb ívű elemzéssel, a Naphimnusz egészének vizsgálatával, történeti és irodalmi kontextusba helyezésével igazolja, mi itt csak a „víz húgunkra” (sor Aqua) tett utalás vonatkozásában kapcsolódunk az átfogóbb gondolatmenethez.

Felmerül a kérdés, hogy az itáliai szentnek volt-e olyan tengerélménye, amely – az előző három közelítéssel egy sorban – rámutathat az óceáni érzés transzcendentális dinamizmusára? Öt éve emlékezett meg a világ annak 800. évfordulójáról, hogy 1219-ben, egy egyéni békemisszió keretében Ferenc oda-vissza áthajózott a Földközi-tengeren, hogy prédikáljon az egyiptomi Damietta alatt állomásozó, önmagukból kivetkőzött keresztes hadaknak. Bár az életrajzírók csak szűkszavúan említik a hajóút viharos részleteit, maga a történelmi esemény megfelelően dokumentált.12 A tengerélmény pedig markánsan visszatükröződik Ferenc természetkapcsolatának fejlődésében, valamint a nagy út után íródott műveinek nyelvi világában.13 A személyes tapasztalatok korabeli értelmezési kereteként Sorrell rámutat egyrészt a zsoltárok és más bibliai szövegek természeti szimbolizmusára (ezen belül a víz mint őselem jelentőségére),14 másrészt a Természet Könyve-hagyomány 13. századi népszerűségére, amely szerint a teremtett világ részeiben és egészében a Teremtőre visszamutató isteni önközlést hordoz. Személyes óceánélménye révén Ferenc mélyebben megtapasztalhatta saját kicsinységét és törékenységét, ugyanakkor közelebb kerülhetett a transzcendens Istenhez.15

A teljes írás a Magyar Szemle 2024/7-8. számában olvasható.

1 Vö. John Mack: The Sea. A Cultural History. London, 2011, Reaktion Books.

2 Gaetano Cafiero et al.: A tenger. Budapest, 2003, Geographia, 672.

3 Ökológiai Kutatóközpont: Természet és lelki egészség. Vácrátót–Budapest, 2021, ELKH, 21.

4 Referenciaként ld. például Passuth Krisztina művészettörténész írásait Csontváryról.

5 Rollandot a baráti levelezésükből idézi Sigmund Freud: Esszek. Budapest, 1982, Gondolat, 329–330.

6 Az óceán „logoszának” festői megragadására vonatkozó két további kísérlet például: Claude Monet „Impression, Sunrise” (1872), Winslow Homer „The Gulf Stream” (1899).

7 David Konstan: Oceans. In Encyclopedia of Religion. X. Szerk. Lindsay Jones. Detroit, 2005, Macmillan, 6805−6808.

8 Damon Young: Why Swimming Is Sublime. The awesomeness of moving in water. In Psychology Today. (January 20. 2015). https://www.psychologytoday.com/gb/blog/how-think-about-exercise/201501/whyswimming-is-sublime (Kivonatos, tartalmi fordítás – B.Á.)

9 Jan Andrzej Kłoczowski: A misztikus ember útjai. Budapest, 2022, Vigilia, 255.

10 Ld. Roger D. Sorell: St. Francis of Assisi and Nature. Tradition and Innovation in Western Christian Attitudes toward the Environment. Oxford, 2009, Oxford UP.

11 Vö. uo. 79−87. és 138−139.

12 Vö. Csik Tamás: Assisi Szent Ferenc és al-Kámil szultán találkozója 1219-ben. Egy 800 évvel ezelőtti történeti esemény történelmi háttere és a „vallásközi dialógus” lehetősége az V. keresztes hadjárat éveiben. In Acta Pintériana. V. évf. (2019) 143−166. doi:10.29285/actapinteriana.2019.5.143

13 „Az Úr misztériumainak zsolozsmája” (Officium Passionis Domini) című, Ferenctől származó írás például oly sokszor említi csupán magát a „tenger” szót, ahányszor a megelőző írásai együttvéve. Ami pedig Ferenc (vizet is magában foglaló) természetmisztikájának a fejlődését illeti, annak éppen a Sorrell által elemzett, további néhány évvel később keletkezett Naphimnusz hordozza a leghitelesebb lenyomatát.

14 Vö. art. „Tenger”. In Biblikus Teológiai Szótár. Szerk. Xavier Léon-Dufour. Budapest, 2009, Szent István Társulat, 1308–1310.

15 Aki a Biblia szerint kedvére játszadozik akár a pogány mitológiák félelmetes tengeri szörnyetegével, a Leviatánnal is.