A fiatal radikális

A sokkal inkább műkedvelő történészként, semmint akadémiai emberként jellemezhető Menczer Béla 1902-ben Budapesten született. Fiatalkorát – és ezzel összefüggésben politikai ébredését – az első világháború jelentette kaotikus viszonyok alapvetően meghatározták: a társadalmi rend minden szinten jelentkező felbomlásában a hagyományos berendezkedés kudarcát és a mindinkább teret nyerő új politikai eszméken alapuló irányváltás szükségességét látta. Politikai szocializációja szempontjából döntő volt a Társadalomtudományi Társaság és a Galilei Kör hatása, aminek eredményeképp Menczer ekkortájt leginkább a radikális és szociáldemokrata nézetekkel szimpatizált, ugyanakkor mindvégig távol tartva magát a kommunizmus gondolatától. A Tanácsköztársaság bukása után ellenzéki beállítottságúként számontartott fiatalembert tizennyolc hónapos börtönbüntetésre ítélték politikai jellegű előadások szervezéséért, amelyből tízet le is töltött. Szabadulása után Párizsba emigrált, s ott Károlyi Mihály személyi titkáraként tevékenykedve széles kapcsolatrendszert épített ki magyar emigránsokkal és vezető nyugati politikusokkal egyaránt. Később Berlinben, majd ismét Párizsban lakott, ám végül a kontinentális Európán kívül, Londonban találta meg otthonát, s kisebb-nagyobb megszakításokkal a brit fővárosban élt élete végéig.

A francia ellenállásban

A második világháború idején a francia ellenállási mozgalmat erőteljesen támogatta, ennek jeleként de Gaulle hadseregébe belépve három évet szolgált Afrikában. A maláriafertőzésen áteső s a betegséget jelentősen megszenvedő Menczer életének és gondolkodásának fordulópontját jelentette, amikoris az öreg kontinenstől távol katolikus hitre tért. Döntése nem pusztán vallási aktusként, hanem egy hosszan tartó szellemi folyamat eredményeként is felfogható.

Menczer életében nagyobb törés nélkül, mondhatni, organikus módon ment végbe a konzervatív világlátáshoz és a (politikai) katolicizmushoz való közeledés. Sokakkal – például Arthur Koestlerrel – ellentétben nem szakításszerűen fordított hátat az ifjúkori gondolkodásának sarokköveit képező ideológiáknak, hanem fokozatosan ébredt rá, hogy e jól megragadható s végleges megoldást kínáló, ugyanakkor a társadalmi problémák komplexitására látványosan érzéketlen radikális irányzatok mennyire alkalmatlanok arra, hogy választ adjanak azokra a kérdésekre, amelyek minden korban a politikai valóság szerves részét képezik.

A történelem nem foglalható végleges rendszerekbe

A kiterjedt életművet örökül hagyó Menczer munkásságában központi helyet kapott annak hangsúlyozása, hogy a kereszténység mekkora szerepet játszott a stabil erkölcsi fundamentumokon álló, ugyanakkor tagolt és plurális európai civilizáció kialakulásában és fennmaradásában. Ahogy az általa szerkesztett, XVIII–XIX. századi katolikus politikai gondolkodók – többek közt Bonald vikomt, Balzac, Metternich és Donoso Cortés – írásait tartalmazó kötet bevezetőjében írja, a tekintély és a szabadság gyakran egymással szemben értelmezett, ugyanakkor szorosan összekapcsolódó kettőssége alapjaiban meghatározta az európai történelem sajátos ívét. Mindez a teremtés és az utolsó ítélet formálta keresztény történeti tudatban gyökerezik, amiből egyidejűleg következik a rend szükségének felismerése és az ahhoz való emberi viszonyulás önkéntessége, a szabad választás lehetősége.

Történelemszemléletében is megmutatkozó konzervatív látásmódjának ismertetőjegye az erkölcsi kérdések komolyan vétele, a gonosszal való folyamatos szembenézés kikerülhetetlensége és az ideológiaellenesség. A Szabad Európának adott egyik interjújában a következőképpen fogalmazott: „A történelem nem foglalható végleges rendszerekbe. A történelem a végtelen helyzetváltoztatások sorozata. A bölcselet nem rendszerekre és »izmusokra« törekszik, hanem a tapasztalatok helyes értékelésére, az adott helyzetekben a helyes döntésekre. Olyan helyzet még soha nem volt (és nem is lesz), amelyben a jobb és a rosszabb között dönteni nem kellett, amelyben nem hárultak az egyénekre és a népekre új felelősségek.

A spirituális leszármazás

Előszeretettel alkotott a kötetlen fogalmazásmódot lehetővé tevő esszé műfajában. Kiemelendő közülük az eredetileg angolul íródott, Európa római ősei című munkája. A Kommentár 2013/6-os számában magyarul is megjelent írásában a hol túlidealizált, hol nevetségesnek bélyegzett ősökkel kapcsolatos „ferde gondolatok kiegyenesítésének” kérdése foglalkoztatta, amelynek helyes útját „a spirituális leszármazás igazságainak bemutatásában” vélte felfedezni. Szellemes írásában az angol mentalitás előképét az embertársaira a megvetés és az együttérzés keverékével tekintő Tacitusban, a németekét a lelkesedésben a lelkesedés kedvéért hívő Horatiusban, a franciákét a nagy racionalista misztikus Vergiliusban, az olaszokét pedig a politikát a díszítés lehetőségeként felfogó Ciceróban lelte meg. Az osztrák és kelet-európai – s benne a magyar – géniuszt az egyszerre pazar és melankolikus, méltóságteljes és szkeptikus Marcus Aureliusra vezette vissza: a filozófus császár lehetett volna akár „egy Bécsben élő magyar mágnás, aki jobban beszél franciául, németül és olaszul, mint magyarul”. Tanulságos viszont, hogy az orosz gondolkodásban sokkal inkább görög, semmint római jegyeket talált: ez az a kultúra, amely négy nagy civilizáció (európai, perzsa, indiai és kínai) közt formálódott, ám egyikük habitusát sem tudta érdemben magáévá tenni, megannyi konfliktust előidézve ezzel a történelem során.

A drámaírással is megpróbálkozó Menczer – aki nem mellesleg az Encyclopedia Britannica magyar irodalomról és történelemről szóló bejegyzéseit is írta – műveiben rendszeresen kifejtette azt a nézetét, hogy a szépirodalom és a szépirodalmi észjárás jóval nagyobb szerepet játszott az európai s különösen a magyar politikai gondolkodás alakulásában, mint azt általában feltételeznénk. Kifejezetten kedvelte azokat az írókat és irodalomkritikusokat (például Barbey d’Aurevillyt és Karl Kraust), akik az irodalmi hagyomány talaján állva igyekeztek megragadni a politikai valóság történeti korokon túlmutató komplexitását. Visszatérő gondolata, hogy a konzervatív attitűd számos olyan hazai alkotó – így Mikszáth, Krúdy vagy Ady – munkásságának kimutatható eleme, akiket a magyar irodalomtörténet ritkán szokott a „konzervatív” jelzővel illetni.

Tévedtünk kitűzött céljaink többségében

Talán kijelenthető, hogy Menczer küldetésének tartotta, hogy hozzájáruljon Magyarország Habsburg-kori történelmének, ha újraértékeléséhez nem is, de legalábbis árnyalásához. A pluralizmus eszméjét magában foglaló birodalmi berendezkedést és monarchikus államformát nagyra becsülő szerző gyakorta hangoztatta, hogy meggyőződése szerint minden fogyatékosságával és gyarlóságával együtt a dualista rendszer a benne élő népeknek számottevően nagyobb mozgásteret biztosított, mint azt a magukba forduló utódállamok saját nemzetük sérelmeit (túl)hangsúlyozó történetírói szokták értelmezni. Amint arra a kiadás előtt álló, angol nyelvű önéletírásában (Bread Far From My Cradle, szerk.: Balázs Zoltán) önkritikus módon rámutat, az első világégés után járványszerűen terjedő forradalmi hevület alapjaiban értette félre kora jelenét, amikor a fennálló viszonyok radikális fölforgatásában látta meg a kétségtelenül létező politikai problémák megoldását: „Még ma is úgy érzem, hogy igazunk volt az általunk tagadott dolgok némelyikében, ha nem is többségében, tévedtünk viszont a kitűzött céljaink többségét, ha nem is mindegyikét illetően.”

Terjedelmét és szellemi gazdagságát tekintve is ritkaságszámba megy egy másik konzervatív emigráns gondolkodóval, Kolnai Auréllal folytatott levelezése. A három és fél évtizeden keresztül zajló, szintén megjelenés előtt álló levélváltás-sorozat két olyan szerző intellektuális pályájának dialogikus lenyomata, akik egyetemes műveltséggel, ám a magyar politika- és eszmetörténet iránt halálukig tartó elkötelezettséggel vitatták meg a legkülönbözőbb témájú – filozófiai, társadalmi, irodalmi – kérdéseket.

Elmondható tehát, hogy Menczer életművének megismerése nem csupán azért fontos, mert személyében egy eredeti megközelítésű, széles látókörű gondolkodót fedezhetünk fel, hanem azért is, mert írásai nyomán jobban megérthetjük az élénk nyugati kapcsolatokkal rendelkező magyar konzervativizmus határokon túlnyúló történetét.

Egyik Kolnai Aurélnak írt levelét az említett kötetből online közöljük. Itt olvasható.

 

 A szerző politológus, a Mathias Corvinus Collegium Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának kutatója

 

A szerző nevét a nyomatott változatban (91. szám, 3. és 16. oldal) tévesen adtuk meg. Ezúton is elnézést kérünk a szerzőtől és az olvasóinktól.