A két emigráns politikai gondolkodó, Kolnai Aurél (1900–1973) filozófus és Menczer Béla (1902–1983) újságíró, műkedvelő történész levelezését a Ludovika Kiadó tervezi megjelentetni (szerkesztő: Balázs Zoltán és Tóth Miklós Bálint). Kolnai munkássága ismert idehaza, Menczeré alig. Levelében az utóbbi az akkor már egyre baloldalibbá váló liberális ideológiai érzékenység fontos fogalma kapcsán rámutat arra, hogy a kivételes teljesítmények elismerésének, azaz a kiváltságoknak igenis van létjogosultsága az igazságos társadalmi berendezkedésben. Menczer Béláról szóló írásunkat lásd lapunk 91. számában.

MENCZER BÉLA KOLNAI AURÉLNAK

1955. ÁPRILIS 19.

Kedves Aurél,

Én is a pedantéria gyanújába esem, amikor megírom, hogy egyetértek az elmondottakkal, de mégis vállalom e gyanút, mert még sok mindent lehetne hozzátenni a montréali Kis Újság hasábjain közzétett igen bölcs leveledhez, s még pedig oly dolgokat is, amelyekre talán nem is gondoltál, miután inkább történelmi és társadalomtani axiómákban kifejezhető dolgokról van szó, nem elvont és szigorúan metafizikai igazságokról.

A legfőbb pont az, hogy a XX-ik század hülyeségi versenyében, amelyre oly sok pályázó akad, az első díjat, feltétlenül és minden kétséget háttérbe szorítva, az underprivileged szó és fogalom a zsenialitás határáig idióta feltalálójának kell kiosztani. A magam szerény 52 éves praxisában ehhez fogható baromsággal még nem találkoztam. Alighanem Te se. A feltaláló egyszerűen nem tudja azt, hogy mi a privilégium? Vajon tudja-e, hogy mi a Lysoform [fertőtlenítőszer]? Tán csak azért nem tudja, mert ama másfél avagy kétmilliárd boldogtalanok egyike, akik zengzetes és oly kifejező magyar idiómánkat nem értik, s így nem tudják, hogy privilégium a kiváltság fogalmának latin fordítása. Vannak kiváltságos és kiváltság nélküli emberek. De mi a fenét jelentsen ez összefüggésben az under? Nem eléggé azok? S ha például nem akarnak azok lenni?

Kiváltság kitüntetés, kivétel stb. nem jog vagy igény, hanem valami különös méltányossági, teológiai síkon Kegyelmi Tény. A szó világosan kifejezi azt, hogy valami többségből vagy átlagból való kiválásról szól az ének. Tapasztalatilag rendszerint kivételes szolgálatok jutalmazása a kiváltság. Az orvost nem tüntetik ki azért, mert pulzusokat számol, szívveréseket hallgat, lélegzetet rekordál, s a végén aszpirint vagy hashajtót ír fel, s a patikust sem azért, mert a felírt hashajtót előállítja, és bizonyos összeg ellenében a betegnek átengedi, ellenben ha ezen felül valami orvostudományi felfedezést is tesz vagy kötelességét kivételesen nehéz és veszélyes körülmények között teljesíti, oly körülmények között, amelyek a kötelesség alól voltaképpen felmentenék, akkor kijár neki a Szent Lukács-rend vagy az akadémiai tagság, vagy – ha ez a szokásosabb – a Kir. első osztályú véredény.

A hadosztályparancsnok telefonál a 985. magassági ponton fekvő lövészárokba: „Őrnagy úr, nem tudom az ön zászlóalját felváltatni, és anyagi utánpótlásom sincs. Amennyiben a gyalogsági állást tarthatatlannak ítéli, vonuljon vissza, és csatlakozzék a harmadik vegyes dandár tartalékához, ahol új parancsokat fog kapni. Ha azonban a helyszíni körülményeket úgy ítéli meg, hogy a további ellenállással vagy esetleges ellentámadással ártani tud az ellenségnek, Önre bízom a döntést!” A zászlóaljparancsnok erre összes géppuskáit a végkimerülésig kattogtatja, szuronyrohamot vezényel, s külön tiszti járőr élén befurakodva az ellenséges tüzérségi állásba ott még néhány sikeres robbantást végez, és végül sebesülten visszavonul.

Ezért Mária Terézia Rend járna, de ha csak vaskoronát kap, akkor underprivileged.

Ha csak átlagos szolgálatát és kötelességét teljesítette volna, nem járna érte kitüntetés. Azért sem jár kitüntetés, hogy egy állampolgár egy bűntényről informálja a rendőrséget, mert tudomásának elhallgatása bűnpártolás, esetleg hamis eskü volna, amit a törvény megtorol. Ellenben a csendőr őrmester, akit a betyárbanda megsebesített, és aki golyóval a mellében mégis tovább űzte a betyárokat, elnyeri a nemzetes és vitézlő címet – mint privilégiumot. Namármost ki az az „underprivileged”? Mindenkinek van persze némi privilégiuma. Pl. az, hogy oldalba bökje, fülébe súgja, hogy „szomorú vagyok”. Az autóbusz hullámzó tetején huszonhat másik utas volt. Ezek közül ő pont engem bökött meg, tehát az én privilégiumom az ő szomorúságának bevallását meghallgatni. Mezopotámia királyi követének az a privilégium jár, hogy az egyszerű britek őt „kiválóságodnak” szólítják, a múlt és távoljövő Magyarországában még helyesebben Kegyelmes Uramnak. Miután ő a királyi hatalom képviselője és közvetlen részese, igen helyes és kifejező a „Kegyelmes” cím, miután a királyi hatalom lényege az oly kegyelmi jogok gyakorlása, mint a rangemelés, a címadományozás, a kitüntetés – vagy más esetben a bűnbocsánat és a bűntett következményei alóli felmentés. Egy egyszerű pénzért tett szolgálat kifizetése vagy egy áru árának a megtérítése vásárlás esetén nem kegyelmi tény, hanem kötelezettség. Kegyelem az, ami kivételes; és társadalmi vagy állami szempontból a kegyelem gyakorlása ott helyes, ahol egy kivételes érdem vagy egy kivételes enyhítő körülmény áll fenn. Vagy egy kivételes funkció betöltésére kell alkalmas embert találni.

Az „átlag kiváltságosítása” fából vaskarika. A kivételt vagy a kiváltságot rendszerint valamilyen társadalmi szükségesség indokolja. Háborúban szükség van az átlagnál leleményesebb, ügyesebb és bátrabb katonára. Zavarosabb időkben az átlagnál furfangosabb detektívre, mert az átlagos detektív a ravaszabb és jól szervezett banditákat nem tudja lefülelni stb. Viszont, hála az égnek, nyugodt és csendes időkben elég, ha az átlagos autóbusz-vezető forgatja a kereket, mert súlyosabb baleset az útvonalon már egy évtized óta nem volt, s a Chalk Farm és Croydon között minden az autóbusz elleni rablótámadás valószínűtlen.

Mi szükség van hát a bus-conductor ('buszkalauz') „kiváltságosítására” vagy kiemelésére? Saját jól felfogott érdekében valószínűleg ő kívánja a legkevésbé, hogy szolgálatában valamilyen kivételes helyzet forduljon elő. Sőt, egyik utasa, aki bankpénztáros (vagyis a buszvezetőnél magasabb társadalmi osztály tagja, és esetleg jobban is keres) szintén nem kíván oly kivételes helyzetbe kerülni, mint a pénztára ellen intézett fegyveres rablótámadás vagy az egyetemes infláció, bár az első esetben talán kitüntetést kapna a rablókkal szemben tanúsított bátorságáért; s a másik esetben viszont lehetséges, hogy számos pénzügyminiszter bukása után talán egy egyszerű, derék bankpénztárosnak jutna eszébe a zseniális ötlet, amely a pénzügyeket rendbe hozza, és amelynek szerzőjét Őfelsége bárói rangra emelné.

Aki privilégiumot akar, az lépjen oly pályára, ahol az szerezhető.

A papira, ahol könnyen lehet valaki szent – esetleg úgy, hogy Kínában mártírhalált hal. A tudósira vagy a művészire, ahol az egyéniség kivételes megítélése része a műkritikának, vagy ahol az új felfedezésnek, az új stílusnak stb. mindig van bizonyos fokig némi társadalmi szükségessége. A katonaira vagy a tűzoltóira, amelynek lényege a kivételekre való felkészültség. Ellenben semmi társadalmi szüksége nincs az átlag (common man [’közönséges ember’, Kolnai kifejezése] stb.) „privilegizálásának”, miután mindenkinek természetes joga a kivételes helyzetek lehető kerülése, sőt az azoktól való jogos félelem. A privilégiumot mindig és kizárólag valamilyen veszedelem, vagy szenvedés, vagy állandó gyengeség indokolja, kezdve a legelterjedtebb privilégiumon, a nőkén, a civilizált társadalomban. Semmi privilégiumra nem tarthat igényt az erős, boldog, megelégedett common man „post-historia” (l. B[ela] M[enczer]: La Situación histórica del tiempo actual [’A jelenkor történelmi helyzete’], Madrid, 1952) és a „post-civilisation of democracy" [’a demokrácia posztcivilizációja’]  (l. Aurel Kolnai) eme hőse. Ami a Common Man ideáljában helyes és jogos, az éppen a kivételes helyzetek elkerülésére való jog elismerése.

Persze az még külön agylágyulás, hogy oly privilégiumokat, amilyenre semmi szükség nincs, és amelyekre az átlag egyáltalán nem áhítozik, oly embereknek adjunk, akik az arra való képességet semmivel sem bizonyítják be, még néhány iskolai feladat elégséges osztályzatot érdemlő elvégzésével sem. Mert a kiválást, kitüntetést stb. három dolog indokolja:

1) annak társadalmi haszna; 2) annak vágya ill. akarása annál, aki kiváltságok stb. kedvéért hajlandó kivételes szolgálatok tételére; 3) a képesség egy kiváltságot jelentő állás (pl. a titkos tanácsosság és a m. kir. udvari kancellárság) betöltésére.

Ezzel szemben persze könnyen megeshetik, hogy vannak e téren tévedések, visszaélések, vagy igaztalanságok. Kezdve a rossz tanulón, aki talán tehetséges, csak félénk vagy ideges, vagy korai nemi krízisekben szenved, vagy csak tanárával szemben van kölcsönös ellenszenvi viszonyban; és végezve a tudóson, aki talán lapos és tehetségtelen, csak szorgalmas és főleg csak plagizáló – sokakat ér igaztalan és túlzott büntetés, vagy indokolatlan és túlzott kitüntetés.

Viszont minden élet abszurd és unalmas „fenn és lenn” lehetőségek nélkül, és az iskola, amelyben ilyesmi nincs, semmiben sem hasonlít az emberhez méltó élethez.

Az egész „post-civilization of Democracy” önellentmondó, amikor egyrészt az átlagjogok biztonságát, másrészt a kivételek általános, titkos kiváltságát ígéri – és ebben van centrális hazugsága. A helyes ideák az átlag biztonsága és a kivételes érdem kivételes jogainak elvi elismerése. A fő kérdés persze csak itt kezdődik: mily formában és mily intézményekben leljen a „normális” és „átlagos” oly kifejezést, amely igényeit a jogos területekre redukálja, és a „kivételes” oly elismerést, amely a társadalmi szükségletnek hic et nunc, a jelenben megfelelne. De erről majd július 9. után, ha majd megérkeztél. Általában azt hiszem, hogy az igazi „social promotion” [társadalmi előléptetés] (báróság és azon felül) igen helyesnek bizonyult; ezért követtek el az emberek aránylag legkevesebb gazságot, s ez volt az egyetlen, amelyért sokan hajlandók voltak ingyen és önzetlenül is szolgálni. Már nagyobb bajok forrása volt a pénzzel való jutalmazás, még nagyobbaké persze a jutalomként nyert nyers hatalom (NKVD, Gestapo-befolyás).

Persze az agylágyulás egyik további terméke az is, hogy a régi kultúra a leisurely class [dologtalan osztály] tulajdona volt. Alighanem Goethe elég elfoglalt ember volt, amikor a második Faustot írta, és alighanem a Burgtheater nézői között akadt oly udvari tanácsos is, aki egy Schlegel–Tieck-féle Shakespeare-bemutatót megelőzőleg tizenkét órát ült a kancellárián vagy a k.k. Schatzamt-ban [államkincstár] akták között, vagy oly orvostanár, aki a XIX. század elején is nyolc-tíz órát rendelt. Még az sem lepne meg, ha kiderülne, hogy Richelieu bíborosnak egy Corneille-bemutató napján a harmincéves háború miatt volt némi hosszadalmas levelezése, amely kedvelt szórakozását megzavarta. Sőt, tovább megyek, alighanem Colbert is elmulasztott néha egy Molière-premiert, valami királyilag szabadalmazott hajóstársaság ügyei miatt, amelyek szabad ideje megrövidítésére kényszerítették, arról nem is szólva, hogy a kultúrát produkáló emberek valószínűleg dolgoztak is; nem tudom hány rabszolgája volt M. Tullius Cicerónak, de alighanem beszédeinek diktálása némi munkát jelentett, Samuel Pepys pedig még fel is jegyezte, hogy az Admiralitáson olykor annyi dolga volt, hogy nem tudta Dryden új művét elolvasni. Egyébként mi köze van Newton felfedezésének, Shakespeare nyelvezetének, Mozart muzsikájának ahhoz, hogy mily jövedelmű tanulók vagy felnőttek tanulják, hallgatják vagy olvassák? Ezek értékek, minden társadalomtól függetlenül, vagy nem értékek, barbárok szemében. Newton fizikája igaz vagy nem igaz – hogy gazdag vagy szegény szülők gyerekei tanulják, az kit sem érdeklő szempont. Persze a vagyonos osztály fiai is tanultak valamit. Nelson talán mégis tanult valami asztronómiát, ami a hajózáshoz kellett, és az ifjú Wellingtont is tanították pl. némi földrajzra és térképészetre, hogy tudjon hadat vezetni, s egy-két nehezebb jogi vizsga nélkül talán még Bacon sem lett Lordkancellár. De amint mondod, lesznek még más idők is! Oly iskolák, ahol majd nem lehet a pad alatt gombozni, mert a pad feletti gombozás lesz a főtantárgy mindenki számára – no privilege! jelszóval. A pad felett kell majd mindenkinek egyenlően, kivétel nélkül, főtantárgyként gombozni. Mi lesz velünk, régi jó pad alatti gombozókkal?

            Addig is ölel: [B]

 

Forrás:  A Ludovika Kiadó számára elkészült kézirat; Menczer Béla levelei Kolnai Aurélnak, MTA Kézirattár ( Ms 5891/45-97)

Niytókép: Alex Garcia: Ábrahám tudja, merről fúj szél, Utrecht, 1983.