Az angolszász morálfilozófia talán legnagyobb generációjának volt egyik utolsó tagja, amelybe olyanok tartoztak, mint Elizabeth Anscombe, Philippa Foot, Iris Murdoch, John Rawls és Bernard Williams. A húszas évek nagy nemzedéke ez, amelynek a világháború elemi tapasztalat, s utána a kihívás: miként lehet újjáépíteni a szemmel láthatóan romokban heverő civilizációt? Sokan, mint MacIntyre, a radikális baloldali kritika felől indulnak, de idővel hátat fordítanak neki, mint ő is tette. Mások a kantiánus etika revitalizálásában látják a megoldást, mint Rawls; ismét mások – mint Williams – szkeptikusok maradnak. Mindez együttvéve rendkívül gazdag és pezsgő etikai diskurzust indított el.

 Háttérbe szorított alapkérdés

A magyar filozófiai életben közismert okok miatt a háború után megakadt a korábban már megindult szellemi integrálódás a nyugati gondolkodás élvonalába, legalábbis az újbaloldali reneszánsz megérkezéséig. Ez azonban inkább társadalomkritikus volt, etikai horizontját az elidegenedés, a kizsákmányolás, a társadalmi osztályok közötti viszonyok elemzése alakította. A morális dilemmák mélyebb megértését leginkább irodalmi-művészeti alkotások segíthették, a filozófia alig. A rendszerváltás legegységesebb etikai paradigmája az emberi jogi érvelés volt, amelyhez a hátteret John Rawls és Ronald Dworkin inkább politikai ihletésű etikai gondolkodása adta. De ez a paradigma is meglehetősen háttérbe szorította az etika alapkérdéseit – a metaszintet: miért legyünk egyáltalán erkölcsösek? és az etika voltaképpeni tárgyát: mi a jó? a helyes? az érték? az erény? a rossz?

 Sem az újbaloldali, sem a liberális paradigma

MacIntyre nevével először a nemrég elhunyt Tamás Gáspár Miklós egyik korai (1985-ös) esszéjében találkoztam, amely már a címében is rejtélyesen érdekes: A nemzeti érzés erkölcsi lényege. Ez akár háború előtti szélsőjobbhoz köthető dolgozatra is utalhatott volna, de persze nem erről volt szó, hanem annak fölismeréséről, hogy sem az újbaloldali, sem a liberális paradigma alapfogalmai nem alkalmasak a politikai és társadalmi valóság teljes körű leírására. Az esszében számtalan, magyar nyelven talán először idézett szerző szerepel, és a legelső hivatkozás éppen MacIntyre akkor négy éve megjelent, s alkalmasint legidézettebb könyve, az After Virtue.

 Hozzájárulni a tökéletesedésünkhöz

A könyv címe miatt MacIntyre-t ma is leginkább úgy ismerik, mint a modern erényetika egyik megalapítóját. Ez azonban nagyrészt félreértés, habár termékeny. Őt tulajdonképpen sem a metaetika, sem a már jelzett irányzatviták nem érdekelték, hanem valami jóval nagyobb. Ettől függetlenül a könyv mégis az erény fogalmának új megközelítése miatt lett nevezetes – a cím szándékosan kétértelmű: az after (’után’) egyszerre jelenti valaminek az elmúltát és az eljöttét, valaminek a keresését (magyarul 1999-ben Az erény nyomában címmel jelent meg). Ezért röviden az erényetikáról mint irányzatról is megemlékezem. Ez nem a „helyes”, nem is a „jó”, s még csak nem is a „normativitás” fogalmának metafizikai tisztázása és megalapozása, hanem az erkölcsi cselekvés elemzése révén igyekszik eljutni a helyes, a jó, a norma megértéséhez. Az erkölcsi cselekvés egyszerűen annyit jelent, mint tudatában lenni annak, hogy amit teszünk, annak erkölcsi jelentősége van, akár jó, akár rossz.

Ha valaki ezt az írást azért olvassa – azaz valamit tesz –, hogy elüsse vele az idejét, akkor ennek vagy nincs vagy csekély az erkölcsi jelentősége. Ha azért, mert többet szeretne tudni MacIntyre gondolkodásáról, életművéről, akkor lehet, hogy a kíváncsiság motiválja. De mire vagy miért kíváncsi? Ha erre is kíváncsi, akkor már erkölcsi dimenziók is megnyílhatnak előtte, mert nem mindegy, hogy kíváncsiskodni szeretünk-e (ez erkölcsi hiba), vagy tudjuk, hogy ami érdekel, az fontos számunkra, s még azt is meg is tudjuk mondani, hogy miért. S ha netán azért, mert műveltebbek, tájékozottabbak, netán bölcsebbek akarunk lenni, akkor remélhetőleg valami erkölcsi jót keresünk. Ebben az esetben kíváncsiságunk erény. Fontos, hogy nem önmagában a jót keressük. Ez, ha nem is hiábavalóság, rendszerint reménytelenül absztrakt próbálkozás, ráadásul vészterhes is, mivel leegyszerűsítheti és így tirannizálhatja az erkölcsi gondolkodást, amennyiben a jót valami mással, s főleg valami kizárólagossal azonosítjuk (például azzal, hogy a „haza/család/nemzet/igazság/egészség/élet” mindenekfölött jó). De ugyanennyire fontos, hogy képesek legyünk az erény jó voltát igazolni, amihez az ad támpontot, hogy különbséget tudunk tenni kíváncsiság és kíváncsiskodás, erény és bűn között. Végső soron az teszi az erényként értett kíváncsiságot valóban erénnyé, azaz erkölcsileg jóvá, kívánatossá, hogy hozzájárul a tökéletesedésünkhöz. Ez gyökerében arisztotelészi gondolat, amelyet a skolasztika is magáévá tett: az ember célja a boldogság (jó élet, eudaimonia), az erényetikában: az „emberi kibontakozás”.

 Mindig visszakérdez az egészre

Az olvasó fölfigyelhet még arra is, hogy kíváncsisága kielégítéséhez, vagyis az erény gyakorlásához két dologra elengedhetetlenül szükség van. Az egyik – esetünkben –, hogy legyen mit olvasnia. Ehhez pedig szerzőre, szerkesztőre, lapra, sőt, egész intellektuális és nyelvi közösségre van szükség. Intellektuális kíváncsiság sem létezik önmagában, csakis másokkal való interakciókban. Ebből a felismerésből indul ki az erényetika társadalomfilozófiája, a közösségelvűség, amelytől mint politikai ideológiától MacIntyre egyébként idegenkedett.

A másik dolog, ami majdnem triviális, mégis kulcsfontosságú: az erény csak gyakorlás útján sajátítható el, gyakorolni pedig csak társadalmilag beágyazott módon lehet. A kíváncsiság kielégítésének ilyen gyakorlatai közé tartozik a csöndes olvasás is, aminek módját annak idején elsajátíttatták velünk. Persze mindig ott van az a veszély – s erről MacIntyre sajnos keveset ír –, hogy nemcsak az erények, hanem az erkölcsi hibák is szokássá válhatnak, beépülhetnek a viselkedésünkbe, társadalmi gyakorlatokká válhatnak, amelyeket a közösség természetesnek tart, holott nem azok. Gondoljunk a kínzás, a rabszolgaság, a gyermekkori kasztrálás, a cselédek úri házakban elterjedt szexuális kihasználása (a fiatalúr „beavatása”), a besúgás, a hálapénz intézményeire. Az erényetika kritikusai jellemzően ezt szokták szóvá tenni, teljes joggal. A dekalogikus etika, vagyis az explicit erkölcsi tilalmak és a feltétlen kötelességek igenis szükségesek az erények mellett, nem is szólva arról, hogy néha – talán nem is ritkán – olyan erkölcsi dilemmákba kerülünk, amelyek megoldásához lelkiismereti mérlegelés és döntés szükséges, a rutin és a habitus nem elég. Természetesen a lelkiismeret is edzhető, MacIntyre nagyon alaposan elemzi a görög fronézis fogalmát, ami hasonló a lelkiismeretességhez, ha nem azonos is vele. Az edzett, vagyis rendszeresen vizsgált, átgondolt, alaposan megfontolt lelkiismeret voltaképpen minden erényes cselekedet előfeltétele. Képesnek kell lennünk jónak tartott szokásaink, tulajdonságaink felülvizsgálatára is, ha azok erkölcsi minőségét kétely éri. Az erényetika tehát újra és újra „kivezet” önmagából, mindig visszakérdez az egészre. A legsúlyosabb visszaélés, ha úgy fogjuk fel, mint ami tagadja vagy elutasítja például a kanti etikának azt a sürgető követelését, hogy mindig képesek legyünk tetteink erkölcsi indokolására.

 Ha istenkísértés is

S ezen a ponton térek vissza a már említett „nagyobbra”. Az After Virtue ugyanis elsősorban hatalmas eszmetörténeti vállalkozás. De nem olyan, amelyből hajdanvolt filozófusok gondolataival és erkölcsi közösségek gyakorlataival ismerkedünk meg. MacIntyre célja, hogy választ keressen a szintén említett civilizációs széthullás problémáira. Kiinduló tézise, hogy a felvilágosodás roppant kísérlete, hogy végérvényes, észszerű erkölcsi alapzatot teremtsen meg, megbukott, s azóta etikai gondolatrendszerek romjai és maradványai vesznek körbe minket, amelyek között nincs érdemi párbeszéd. A filozófia örök ellensége a szkepticizmus, amelynek etikai megfelelője az emotivizmus, vagyis a jó és a helyes kategóriáinak azonosítása, mondjuk így: lájkolhatósággal (tetszéssel), győzelmet aratott. Ám ez nem végső győzelem. A morálfilozófia története, amelyet történetként elmondani önmagában is veszélyes, hiszen ugyanezt a relativizmust látszik indokolni (minden korszak a saját etikai, sőt, erénykódexét követi), végső soron valamilyen igazságot tartalmaz. Ezt keresi MacIntyre, de ebben a könyvben még nem találja meg. Ha istenkísértés is a hegeli, marxi, majd nietzschei elképzelésből kiindulni, amely tehát a történelemben keresi az igazságot, MacIntyre – az egykori marxista– belevág. Két újabb könyv következett, amelyekben a szerző újra elindul a történelem útján, de egyre tisztábban látva a választ.

 Kiút a zsákutcából

A történelemre szükség van, hogy az intellektuális kizárólagosság hibájába ne essünk. A felvilágosodás „projektuma” pontosan ezt tette. Ráadásul két ellentétes irányban is: amikor az értelem (Kant) és a szenvedély (Hume) kizárólagos szerepét állította, önmagával is feloldhatatlan ellentétbe került. Nietzsche teljes joggal utasította el mindkettőt, csakhogy az ő „genealogikus” filozófiája is a semmibe vezetett. Mindezek következtében állt elő az a romhalmaz, amely az After Virtue kiinduló tézise. A kulcsmozzanat annak föl- és beismerése, mégpedig mindkét paradigma részéről, hogy zsákutcába jutottak. Ha pedig így történt, akkor két teendőjük van. Az első, hogy ne adják fel az igazság keresését. Ezt a felvilágosodás örököseinek könnyebb megtenniük. A második, hogy a kiút kereséséhez tanulmányozzák komolyan saját múltjukat: ezt a genealógusoknak könnyebb megtenniük. Ha ez a kettő sikerül, akkor lehet kiút a zsákutcából. Ez a kiút egyszerre erkölcsi, mivel elsősorban le kell mondanunk az intellektuális gőgről, és filozófiai, mivel nem kell, sőt, nem is szabad lemondanunk az igazság kereséséről.

 Két hagyomány, amely túl tudott lépni önmagán

A skót-amerikai filozófus szerint ez nem puszta spekuláció. Javaslata szerint érdemes alaposan megfontolni a skolasztika hatalmas vállalkozását, amely az arisztotelészi és az ágostoni etika integrálását végezte el. Ez nem hozott tartós gyakorlati sikert, mégsem kudarc, hiszen megmutatta, hogy két zsákutcába kerülő hagyomány miként tudja a másik segítségével meghaladni saját korlátait. Már csak ezért sem szabad MacIntyre-t arisztoteliánusnak tartani: az ókori filozófus etikája is beleütközött a kereszténység alaptapasztalatába, abba, hogy az erkölcsi jó elérése nem csupán erénygyakorlatok, hanem akarati választás, többé vagy kevésbé heroikus döntések függvénye is. „A vámosok és az utcanők megelőznek titeket Isten országában” (Mt 21,31) – ennek a jézusi kijelentésnek az arisztotelészi világban nincs értelme. Az utcanőnek ugyanis semmi esélye a tökéletes életre. Ám megfordítva, az ágostoni akaratetika is zsákutcába vezet, hiszen az akaratot semmiben sem tudja lehorgonyozni, kizárólag Isten rendelésében – amivel végső soron meg is tagadja. A két titáni gondolkodó érvelése persze jóval árnyaltabb és hajlékonyabb, de mindketten valamilyen bezáruló hagyomány igazodási pontjává váltak.

 Platóni útkeresés tökéletesített formája

MacIntyre Aquinói Szent Tamás, s általában a skolasztika teljesítményében pillantja meg a helyes, ma is kívánatos módszert, amelyben mindkét hagyomány túl tudott lépni önmagán. Ezért nem szabad a tomizmust rendszerré merevíteni, s ezzel hozzáigazítani a felvilágosodás racionalizmusának mércéihez. Az aquinói zseni azt mutatja meg, hogy miként lehet az igazságot annak birtokában tovább keresni, minden forrás iránt nyitottan. A Summa nem enciklopédia, hanem módszer, a platóni útkeresés tökéletesített formája, amely értelmünket teljes mértékben leköti (elég, ha beleolvasunk: hihetetlen szellemi élményben lesz részünk), ugyanakkor valami természetfölötti bizalom és hit, s az ebből fakadó merészség és nyitottság mozgatja újabb és újabb questiók, azaz kérdések felé. A Summa ugyanis csak kérdéseket és válaszokat tartalmaz, olyan út lépcsőfokaiként, amely végső soron Istenhez vezet, akiben minden őszinte és bátor hagyomány megtalálja a végső igazságot.

Az erények elmélete tehát, ha nem ürügy is, de kísérlet arra, hogy a morális igazság iránti vágyunkat és lelkesedésünket beillessze egy nagyobb perspektívába, a nyugati filozófia és teológia csodálatos vállalkozásába, amelyben az értelem és a hit csakis egymást támogatva fogható föl.

 

A szerző filozófus, a Corvinus Egyetem tanára

Nyitókép: Ifj. Frans Francken: Az emberiség örök kérdése: erény vagy bűn (1633), Museum of Fine Arts Boston, Wikimedia