A Szeptember végén íróját a maga történetiségében segíti a kötet megérteni. Azt a szellemiséget mutatja be ugyanis, amelyben Petőfi az aszódi evangélikus gimnáziumban nevelkedett az 1830-as évek második felében. Ugyanakkor nem egyszerűen a tudós tanár szorgos kutatói erőfeszítései nyomán, hanem az érdeklődő diákok aktív közreműködésével született a mű. Ahogyan az előszóban is olvashatjuk: a tanórákon túli kutatómunka eredményeként dolgozták fel Petőfi és gimnáziuma helyi emlékezetét, az iskolatörténeti múzeum anyagát.
Mintha a szó legjobb értelmében megállt volna az idő. E Galga-völgyi kisváros a költő leghosszabb iskolai tanulmányainak helyszíne volt. Ahogy az Úti levelekben pontokba szedve fogalmazott: „1. Itt kezdtem verseket csinálni. 2. Itt voltam először szerelmes. 3. Itt akartam először színésszé lenni.” Bizonyára ismerős ez a felsorolás a régi irodalomórákról, s egyben soha el nem avuló program egy érdeklődő fiatal szív számára. Ám az indulás sohasem könnyű, és Petőfi sem légüres térben élt. Amikor Aszódra érkezett, az 1727-ben alapított – vagyis immár hamarosan háromszáz éves – iskolába, ahogy akkoriban nevezték, latina scholába, egy nagyszerű tanáregyéniség, Koren István vette pártfogásába. A kettejük kapcsolatát tárgyaló tanulmányból kiderül, hogy nem csupán a klasszikus görög és római szerzőket, valamint az iskola nagyszerű könyvtárát ismertette meg Petrovits Alexanderrel (így szerepelt az ifjú az iskolai anyakönyvben), hanem jóval többet tett: „Felismerte a magyar nyelvben és stílusgyakorlatokban kimagasló eredményeket felmutató, az átlagosnál erősebb önkifejezési vággyal rendelkező Petőfiben a tehetséget. A bizalom megnyilvánulása volt, hogy rábízta a tanévzáró búcsúversének megírását és elmondását.”
Hogy milyen szépen fonódnak egybe a történelem szálai, arról tanúskodik egy másik Koren-tanítvány, Sárkány Sámuel életútja, akiről a kötet jeles diákokat bemutató részében olvashatunk. A hajdani evangélikus püspök nem csupán a költő osztálytársa és barátja lett, hanem később ő eskette „István öcsémet”, vagyis Petőfi Istvánt 1863-ban, majd emlékezetes gyászbeszéddel búcsúztatta Kossuth Lajost 1894-ben. Bizonyos értelemben nyugvópontra került, békévé oldódott az az ellentét, amely 1848-ban a Nemzeti dal írója és a „magyarok Mózese” között feszült.
A kötetben három, jól tagolt fejezetben ismerhetjük meg az aszódi gimnázium jeles tanárait, diákjait és az igazgatók életútját. E rövid portrék mellett Péterfi Gábor izgalmas forrásokat is válogatott, azon tanárok önéletírásait, akik menekültként érkeztek Aszódra, és otthonra találtak a gimnáziumban. Roppant tanulságos, s talán nem beszélünk róla eleget, hogy a történelmi Magyarország felbomlása után milyen fontosak voltak a felekezeti hálózatok, hiszen Selmecbánya és Besztercebánya lutheránus iskoláinak tanárai és tanulói könnyebben tudtak beilleszkedni, ismerős környezetben kezdhettek új életet. A tanulságos életutakat olvasva két példát szeretnék kiemelni, amelyek az aszódi alma mater tápláló erejéről tanúskodnak. Az egyik legszebb magyar film, az 1971-ben bemutatott Szindbád két öregdiák közös munkájának eredményeként készült el: Sára Sándor fényképezte, Huszárik Zoltán rendezte e nagyszerű alkotást. S ha már Petőfivel kezdtem, akkor érdemes vele zárni: kultuszának tudatos építését Csengey Gusztáv, az iskola tanára és igazgatója kezdte el, aki nem mellesleg magyarra fordította a május elején sok helyen felcsendülő Ballag már a vén diák kezdetű dalt.
Büszke lehet az iskola, amelynek múltjáról ilyen színvonalas kötet emlékezik meg, s adja azt tovább a jelenben a jövőnek.
Péterfi Gábor: Visszatekintés az Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnázium történetére, Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnázium és Kollégium, Aszód, 2024, 89 oldal
A szerző történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főosztályvezetője
Lásd korábbi írásunkat az iskoláról itt.
