Az „elsődleges, egységes” magyar nyelvről

Még 2008-ban jelent meg egy tanulmány arról, hogy mikor, milyen helyzetekben használják székelyföldi középiskolások a saját nyelvjárásukat, és mikor a (magyar) köznyelvet. Az írás szerzője, Lukács Csilla abból indul ki, hogy „kisebbségi beszélőközösségekben az anyanyelv jövője múlhat a nyelvhasználók nyelvi tudatosságán, nyelvi/nyelvjárási attitűdjén, hiszen sok esetben a nyelvjárás az egyetlen biztosan birtokolt anyanyelvi változat. Ilyen körülmények között a nyelvjárás megbélyegzése az anyanyelv stigmatizálását jelenti, amelynek előbb vagy utóbb – az anyanyelvmegtartás szempontjából – egyértelműen negatív következményei lesznek.”

Az eredményei lesújtóak: a nyelvjárás elsősorban családi környezetbe és baráti körbe szorult vissza, hivatalos(abb) helyeken (például az iskolában, hivatalokban) egyre inkább kerülik.

A szerző megállapítja, hogy a diákok nyelvhasználatát, „saját nyelvjárási nyelvváltozatuk használati helyénvalóságát nagyfokú bizonytalanság, szorongás, óvatosság övezi. Éppen ezért a pedagógusoknak, különösen a magyartanároknak erősíteniük kellene a tanulók nyelvjárási tudatosságát”.
Ma, 2025-ben elmondhatjuk, hogy falra hányt borsó volt e tizenhét évvel ezelőtti figyelmeztetés, az iskolákban és hivatalokban továbbra is megbélyegzik a nyelvjárási beszélőket, akiknek száma emiatt vészesen fogy. (Sajnos nemcsak Székelyföldön van így, hanem a magyar nyelvterület egészén – tisztelet a kivételeknek.)

Sokat gondolkodtam azon, honnan jöhet a társadalom nagy szegmensében kimutatható, sokszor tudatalatti ellenérzés a tájszólásokkal szemben.
A legfőbb ok a tanult ember felsőbbrendűségi tudata az úgymond tanulatlannal szemben: szerinte a tanultság egyet jelent a köznyelv használatával. Ezen felfogás eluralkodásáért egyértelműen az iskola okolható, amely

tűzzel-vassal irtotta/irtja azokat a nyelvi jelenségeket, amelyek eltérnek a „normától”.

E piszkos munkát elvégző, sok esetben magukat „nagy magyarnak” tartó tanárok észre sem veszik, hogy ezáltal megzavarják a szülő és gyermek normális kapcsolatát (a gyermek magasabb rendűnek képzeli magát), és megszüntetik a kapcsolatot a nyelvben is tovább élő hagyománnyal. Nem egyéb ez, mint „a múltat végleg eltörölni” elvének gyakorlatba ültetése.

A nyelvtörténészek is ludasok voltak a nyelvjárásellenes hangulat kialakulásában.

Sokan közülük úgy gondolták, hogy létezett valamikor egy egységes magyar nyelv, amelyhez képest a nyelvjárások csak vadhajtások. Például az 1967–1992 között kiadott A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára a magyar népnév kapcsán elmondja, az a madzsar formából alakult, és „a *dzs > gy változás kora közelebbről nem határozható meg”. Ám, könyörgöm, honnan tudják, hogy létezett elsődleges forma, volt elsődleges, egységes magyar nyelv? Vajon nem az volt, hogy akárhol is éltünk, Szibéria végtelen tundráin vagy Transzoxánia kies völgyeiben és sivatagos alföldjén, minden faluban másképpen beszéltek már Bábel óta?

Nézzük például e táblázatot (a tájszótárak alapján összeállítva):

Ha az ny, dzs, gy, j hangok ezen váltakozását látjuk, akkor azonnal megrendül a hitünk a „szabályos hangfejlődésekben”,

és feltesszük a kérdést, hogy vajon a különféle nyelvváltozatok nem léteztek-e egymás mellett már a kezdetektől.

Biztató, hogy a mostanság tető alá hozott Új etimológiai szótár lemond a madzsar forma elsődlegességének tételezéséről – talán mégis változik valami a mélyben. Így horribile dictu akár az is kiderülhet (valamikor, majd, ha fagy), hogy Czeglédi Katalinnak van igaza, miszerint a maga során eredetileg szintén sokformájú, ma mony alakban élő szavunk (’tojás’, ’pete’, ’pénisz’) lenne a magyar alapja (’egy petéből, egy péniszből származók’ értelemben).
Kár, hogy közben a páciensek (a nyelvjárások) sajnálatosan elhunytak…