Életútjának emléke és tanulságai hol a szándékos, hol a kényszerű felejtés áldozataivá váltak. A felejtés így nem is 1945 vagy a kommunista hatalomátvétel után kezdődött, hanem közvetlenül a halálát követően, amikor fiatalabb pályatársa, Ravasz László vált a magyar református egyház egyedülálló tekintélyű szellemi vezetőjévé. Egyházon belüli ellenfelei, akik életében nem tudták megfosztani őt a pozícióitól, halálát követően próbálták meg semlegesíteni az örökségét. Ez a szellemi hagyomány azonban újra és újra gondolkodásra, számvetésre hívja nem csupán egyházának tagjait, hanem a magyar szellemi élet képviselőit is.

Baltazár Dezső 1871-ben Hajdúböszörményben született szegény értelmiségi család sokadik gyermekeként. A szűkebb hajdúsági pátriájában, majd a Debreceni Református Kollégiumban kapott indíttatás egész pályáján markáns nyomokat hagyott. Teológiai tanulmányait követően Tisza Kálmán fia mellett nevelősködött, és e réven folytathatott a fővárosban jogi tanulmányokat, majd pedig Heidelbergben és Berlinben hallgathatott egyházjogot. Hazatérve rövid kultuszminisztériumi kitérő után előbb hajdúszoboszlói, majd pedig hajdúböszörményi lelkipásztor és esperes lett a harmincas évei elején. Az ígéretesen indult pályát 1911-ben koronázta meg azzal, hogy a legnagyobb egyházkerület, a tiszántúli megválasztotta püspökének. 1918-tól a református egyház zsinatának és konventjének lelkészi elnöke volt egészen 1936-ban bekövetkezett haláláig. Negyedszázados püspöksége a XX. századi magyar történelem egyik legviharosabb időszakára esett, a változatos politikai küzdelmek közepette Baltazár megkísérelt nagyon is XIX. századi protestáns szellemiséget képviselni és érvényre juttatni.

A nemzeti szabadelvűség

A tiszántúli tömbreformátus közösség számára a politika a türelmi rendelet óta, de különösen a XIX. század végi kultúrharc után főként felekezeti küzdelmekről szólt. Baltazár az 1890-es években kezdte meg közéleti pályáját, és szinte megtestesítette az egyre inkább válságba kerülő magyar nemzeti liberalizmussal politikai szövetségre lépő, az egyházpolitikai torzsalkodásokat bátran vállaló protestáns karaktert, melyet a csendes falusi parókiák lakói mellett számos politizáló arisztokrata is képviselt. A ma már anakronisztikusnak tűnő felekezeti villongásokat protestáns oldalról a megroppant felekezeti önazonosság, a kulturális eljelentéktelenedéstől, illetve a kitérésektől, az egyke okozta önpusztítástól való rettegés fűtötte. A különféle ébredési és belmissziós mozgalmaktól eltérően, melyek a protestáns egyházak belső megújulását, a hívek és közösségek megerősítését szorgalmazták, Baltazár

az ébredező politikai katolicizmusban látta meg azt a kívülről érkező fenyegetést, amelyre megfelelő választ kell adni.

Egyházpolitikai tevékenységének vargabetűi abból a realista felismerésből eredtek, hogy az antiklerikális egységfront nem állhat csupán a protestáns egyházakból, éppen ezért pályája során mindvégig alkalmas szövetséges után kutatott. Így jutott el többek között Mezőfi Vilmos alföldi, 48-as szociáldemokrata pártjához, mellyel rövid ideig sikeresen együttműködött. De támogatókat talált az állammal szembeni jogi egyenjogúságot kívánó zsidó közösségekben is, majd ez az egyházpolitikai szövetség alapozta meg későbbi filoszemita elköteleződését.

A korszak felfogásához híven a politikai megoldásokban bízó püspök maga is politikai tevékenységbe kezdett. Kudarcai is a pillanatnyi politikai játszmák talán hibás felméréséből eredtek. Mezőfivel fenntartott kapcsolata miatt ellenfelei élete végéig a „szocialista” jelzővel illették. Függetlenségi gyökerei ellenére 1913-ban az egyházának szilárdabb anyagi támogatást ígérő Tisza István Munkapártjának támogatásával lépett fel és bukott meg a nyírbátori mandátumért vívott időközi választási küzdelemben. Az első sorban állt a világháborút támogató keresztény egyházi vezetők között is, versengés folyt ugyanis a hátországban: a nemzeti elköteleződés és áldozathozatal egyre nagyobb tétjeit tették meg egyházon belül és kívül egyaránt. Az őszirózsás forradalommal nem azonosult, ezért egyházon belüli ellenzéke, majd később a proletárdiktatúra mint reakcióst üldözte, az utóbbi statárium elé állította, az egyháza védelmében tett, talán elhibázott nyilatkozatai és főképp azok tendenciózus értelmezése miatt mégis szinte kollaboránsként könyvelte el őt a történelmi emlékezet. Sokáig támadták amiatt, hogy a megszállt Tiszántúl magyar elitjével egyetemben Nagykárolyban egyeztetett az esetleges román–magyar perszonálunióról a román uralkodó minisztereivel 1919 májusában a románokat és a szerbeket remélvén egymással szembefordíthatni. Ami azonban mások esetében bocsánatos bűn volt, Baltazár számára letörölhetetlen bélyeggé vált, pedig számos alkalommal nyíltan szögezte le azt megelőzően és később is: „Az államforma nem dogmám.”

Szemben a szocialista korszakban kialakított és azóta sem teljesen revideált képpel, miszerint a református egyház mindig az uralmon lévő politikai rendszer kritikátlan kiszolgálójaként funkcionált,

Baltazár másfél évtized alatt több alkalommal is fellépett a politikai rendszer túlkapásaival szemben.

Erősen kritizálta mind Bethlen István első éveiben, mind pedig Gömbös Gyula kormányzása alatt a politikai szabadságjogok és az önkormányzatiság korlátozását, az ellenzéki politizálás lehetőségeinek radikális szűkítését. Ugyan végül mindkét protestáns miniszterelnökkel kiegyezett, de ez sokkal inkább a realitások felismeréseként, mintsem elvi közeledésként fogható fel. Következetes rendszerellenességével folyamatosan kereste a fogást a szerinte antidemokratikus hatalmon. Így vett részt az 1920-as évek elején a baloldali polgári pártok és a szociáldemokraták társulásának, a Polgárok és Munkások Szövetségének életre hívásában, majd pedig az 1930-as években a formálódó kisgazdamozgalomban kereste a helyét. Az előbbiben nem sikerült a liberális demokrata és októbrista résztvevők kibékítése, az utóbbi esetben pedig a pártvezetés utasította el a közeledését. A külpolitikai téren is aktív püspök az 1920-as években kétszer is elutazott az Egyesült Államokba, ahol a református egyházi célok támogatását igyekezett elérni, miközben a Bethlen-kormánnyal szemben fejtett ki erős kritikát. Az évtized végén pedig Lord Rothermere Bethlen Istvánnal kapcsolatos fenntartásait kívánta belpolitikai célokra felhasználni, majd pedig Párizsban és Londonban keresett szövetségeseket protestáns és baloldali politikusok körében.

Közvetlen politikai tevékenységét Baltazár minden alkalommal a magyar kálvinizmus védelmével, illetve felsőházi tagságából eredő kötelezettségeivel próbálta igazolni. Ám egyházon belülről és kívülről egyaránt megrótták őt, mondván, személyes közéleti ambíciói a püspöki palást beszennyezésével járnak. Kalandos politikai pályáját nehéz egységes ívű, töretlen vonalként ábrázolni, ám a motivációk szintjén megragadható a következetesség: a püspök mélyen meg volt győződve arról, hogy csupán a szellemi szabadság, a demokratikus szabadságjogok fenntartása és kiterjesztése, illetve az állam minden bevett felekezettel szembeni arányos és igazságos támogatása lehet egyedüli alapja a magyar protestantizmus megmaradásának és fejlődésének.

Ehhez képest másodlagosnak tartotta a szövetségesek kilétét, a felhasznált eszközöket és az érdekérvényesítés útját.

A protestáns filoszemitizmus

Számos politikai vállalkozása nyomán Baltazárt nemegyszer érte a köpönyegforgatás vádja, amelyet talán legmarkánsabb szellemi öröksége, a mély gyökerekkel bíró protestáns filoszemitizmus képviselete cáfol a legbeszédesebben. Közéleti pályája során a püspök a személyes kapcsolatok, a Stern Samuval, Szabolcsi Miksával és Lajossal, illetve Patai Józseffel ápolt barátság révén egyre inkább elköteleződött a támogatásra, az antiszemitizmussal szembeni védelemre szoruló hazai zsidóság mellett. 1917-ben az elsők között ítélte el Ágoston Péter zsidókérdést feszegető kötetét, az antiszemitizmus forrásaként a torzult történelmi örökségen kívül leginkább az irigységet jelölve meg. Felfogását, mely a XIX. századi, a zsidó vallás egyenjogúsítását elősegítő szabadelvűségből táplálkozott, így foglalta össze: „A zsidóság vallás; a zsidóság vallásfelekezet. Nem kell közöttük az összetartásnak más magyarázatát a valláson kívül keresni.” Később a numerus clausus ellen is számos alkalommal felszólalt, a törvényt a fajvédőket felháborítva egyszerűen így aposztrofálta: „a versenyt nem bíró erők degeneráltságának eme szegénységi bizonyítványa”. Az általa felügyelt oktatási intézményekben megpróbálta helyi szinten a rendelkezés élét tompítani, emiatt még saját beosztottjaival és a diákokkal is konfliktusa támadt. Viszont még az 1920-as években sem tartotta egyoldalúnak ezt a kapcsolatot. Több alkalommal szólította fel a fővárosi liberális, gyakran zsidó származású bankárokat, gyárosokat, hogy támogassák közéleti akcióit. Hálájuk a karitatív szolgálatok dotálásán túl Baltazár lapalapítási kísérletének és egyéb – leginkább kudarcos – pénzügyi akcióinak támogatásában is megnyilvánult.

A nemzetiszocialisták hatalomátvételét követően kibontakozó németországi Kirchenkampf (’egyházharc’) idején a magyar protestáns nyilvánosság szinte egyöntetűen az autonómiájáért küzdő, az állammal szemben ellenálló Hitvalló Egyház oldalára állt. Mindezen túl Baltazár azon kevesek közé tartozott, akik egyházi fórumokon, nyilvános előadásokban és újságcikkekben is felszólaltak az erősödő fajgyűlölettel és zsidóellenességgel szemben. Szerinte ugyanis a fajgyűlölet végső soron magát a kereszténységet fogja legalapvetőbb értékeinek felszámolásán keresztül elpusztítani. A kommunizmus veszélye iránt sokkal érzékenyebb hazai közvélemény számára hangsúlyozta egyik, 1935-ben tartott előadásában a kérdés fontosságát: „A faji önzés visszataszítósága discreditálja a kereszténység világmegváltásába vetett hitet, mert az elméleti szeretettel szemben a gyakorlat pogányságát vallja. Ami Oroszországban van, az merő istentelenség, ami Németországban történik, az keresztény pogányság.” Ennek megfelelően püspökként a Tiszántúlon szárba szökkenő, majd az egyházon belül is megjelenő nyilaskeresztes agitációnak kemény kézzel vetett gátat. A korban kirívó módon nem csupán cáfolni kívánta az antiszemita vádakat, hanem élete utolsó éveiben a zsidó kultúrával szembeni pozitív érzelmeinek egyre személyesebb formában adott hangot.

„A zsidóság mint lelkiség a valláson kívül a más minőségű tartalmi gazdagság óriási készletével is rendelkezik. A zsidóság világnézet”

– nyilatkozta 1933-ban. Dédelgetett vágya, hogy eljusson a Szentföldre már nem teljesülhetett. Halálával a zsidóság egyik utolsó, közéleti súllyal bíró „nagy barátja” távozott.

Elhunytával ez a sajátos liberális hang, illetve ellenzéki magatartás jobbára kiszorult az egyházi fősodorból. 1945 után a Ravasz Lászlót bíráló politikai oldal megkísérelt Baltazár „haladó” gondolataiból kiindulva szellemi alternatívát megfogalmazni. Az őrségváltást követően azonban a személye már minden egyéni szín és saját érdem nélkül került bele a Horthy-korszak egyházi életét a maga teljességében elítélő történelmi kánonba. Baltazár Dezső életútja, mely a magyar protestantizmus évszázados történelmi tapasztalatainak sajátos szintézisét képviseli, erényeivel és gyengeségeivel, tévedéseivel és értékálló eredményeivel együtt képezi a magyar eszmetörténet és a református egyháztörténet fontos fejezetét.

A szerző történész, református lelkipásztor