Igaz, előbb Faust bús magányában ül a szobájában, démonokat idéz, és az öngyilkosságon töri a fejét. Éppen szájához emeli a méreggel teli serleget, amikor megszólal lentről a himnusz: „Krisztus feltámadt! / Fordul örömre mind / A régi bűn szerint / Emberre mért s megint / Rászakadt bánat!”

Több kezdet

Krisztus tehát megváltja Faustot. Mielőtt azonban az öröméneket halljuk, Goethe úgyszólván három bevezetésén esünk át. A baljós Ajánlás a megidézett „kedves árnyak”-at ünnepli, amelyek visszajönnek Faust élete végén. Utána az előjáték színigazgatója cinikusan közli a drámaköltővel: termeljen. Végül pedig a mennyei prológusban az Úr maga szabad kezet ad Mephistophelesnek, hogy kísértésbe vigye a „tagadásra kész szellem”-et.

Akárha sose érnének véget a kezdetek. A dráma első részének afféle mottójaként hangzik el: „Kezdetben volt a Tett!” Ami persze pimasz kiforgatása a János-evangélium első mondatának: „Kezdetben volt az Ige.” Goethe műve akörül forog, hogy Faust nem bírja ezt a kezdetet, ezt a keresztény kezdetet bevenni. (Megtagadni persze nem egyedül tagadja, a szobájában ott van bizonyos Mephistopheles is.) Goethe négyszáz oldalnyi hátborzongató versen csábít minket végig, hogy végül a professzor tévedését helyreigazítsa: „Ami tünékeny, / Csupán hasonuló.”

Bár nem Faust tettimádatáé a végső szó, mégis mihez kezdjünk Tett és Ige – a lélekeladás, a démoni befolyásolás, a káprázat és az üdvösség – alapművével? Aligha tévedünk, ha keretezésünket Christopher Marlowe Doktor Faustus tragikus históriájára vezetjük vissza, amely szerint Faust „egész Németországot, az egész világot” érinti. A német szerzők nem is feledkeztek meg reneszánsz mágusukról. Egyik legkifinomultabb megidézését Thomas Mann alkotta kaliforniai száműzetésében. Doktor Faustusában a hitleri Reich démoni ölelése ugyan hazájából a bűnözés és kétségbeesés rémálmát csinálja, de Marlowe-nak igaza van: a Faust korántsem nemzeti mítosz. Alakja szellemünk, sőt civilizációnk lényegét ragadja meg.

Keresztényellenes akarat

Ironikus módon a keményvonalas nacionalista Oswald Spengler is a Faust nem német, hanem egyetemes volta mellett érvel. Szemében a „fausti lélek” hajtja diadalra – és most romlásba – nemcsak Németországot, hanem a Nyugatot szőröstül-bőröstül. A fausti „életérzés” határozza meg a modernség kibontakozó világtörténetét. A Nyugat alkonyában [1918, magyarul először 1994] azt fejtegeti, hogy a fausti életerő nem más, mint „a végtelenség akarása”. Márpedig ezt a fogalmat Nietzschétől vette át, amiből én azt szűröm le, hogy a fausti Nyugat spengleri eszméje összefügg Nietzsche utolsó művének, Az Antikrisztusnak beteges keresztényellenes akaratával. A hanyatló Nyugat fausti öröksége vajon nem éppen a keresztényellenes akaratban rejlik-e?

A kérdés egyszerűsítő volta aggályos, és Spengler aligha szívelné. Szerinte XX–XXI. századi szellemiségünket leginkább az az üdvözítő végkifejlet fogja jellemezni, amelyet Goethe a Faustban, illetve Wagner a keresztény-romantikus Parsifalban juttat kifejezésre. A fausti keresztényellenesség kérdése azonban visszavezet minket Goethe drámakölteményének furcsa kezdetéhez, ahol Faustot Krisztus halálának és feltámadásának az emléke tántorítja el az öngyilkosságtól.

A valódi keretezés

Maga Spengler is kitér erre, mellékesen „húsvéti jelenetről” beszél. Csakhogy mi van akkor, ha a mű nem egyszerűen tartalmaz egy húsvéti jelenetet, hanem valójában a húsvét keretezi az egészet? És mi van akkor, ha a fausti modernség öröksége nem egyszerűen a náci közjátékot foglalja magában, ahogy Mann is állítja, hanem a Nyugat tartósan keresztényellenes hajlama?

Az Éjszaka című első jelenetben Faust mind az evangéliumokat, főleg a Jánosét idézi és félreidézi. Azt mondja, nincs könyv, melytől szomja „végképp csitulna”. Ez is utal a jánosi szövegre: „Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé” (4,14). Húsvét előestjén Faust szomjazik. Húsvét végzetes vasárnapján pedig, amikor találkozik személyes démonával, Mephistophelesszel, ezen jár az esze. „Lehet az élet patakját remélni / Az élet forrásaiból”, biztatja magát, míg a mása meg nem zavarja. Aztán a megkeseredett professzor éppen azért, mert nem iszik az „élet forrásaiból”, valójában a szamáriai asszonynak kínált „élő víz”-ből – ahogy Martin Greenberg modern angol fordítása a jánosi utalást kiemelendő visszaadja az eredeti „Lebens Quelle” kifejezést –, köt nihilista fogadalmat démonával, és teszi magáévá az ördög őselemét, a tüzet.

A víz él tovább

A jánosi utalások jelzik Faust kétségbeesését, és az utolsó versszakokból is kihallatszanak. A túlvilágon félig-meddig töredelmes Faust lelkéért az egyik angyali közbenjáró, Mulier Samaritana, vagyis szamáriai asszony – Goethe zárójelben még meg is jegyzi: „János 4,5–42”, nehogy elkerülje a figyelmünket az utalás –, így emel szót: „A Vödörre, mely érinté / Egyszer Megváltónk szent száját; / Ama tiszta, bő Forrásra, / Mely azóta onnan ömlik, / S tágas, fényes medret ásva, / Az egész világon átözönlik…” Nem Mephistopheles tüze, hanem Jézus vize él tovább Faust halála után.

Amikor antihőse meghal, Goethe ismét János evangéliumát, Jézus utolsó szavát idézi: „Beteljesedett” (némely fordítások a bibliai utalást elhomályosítják, pedig Goethe a lutheri „Es ist vollbracht” kifejezést használja [amelyet a Jékely–Kálnoky-féle fordítás Károlit idézve az „elvégeztetett”, Márton László itt idézett változata a „véget ért” fordulattal ad vissza]). Ám mi teljesedik be, mi ér véget? Faust hátborzongató drámája húsvéti elbeszélést nyer, de hogyan?

Kiátkozás és üldözés

Mondhatnánk, hogy szövegrontással, hiszen, a „kezdetben volt az Ige” kánoni mondatból „kezdetben volt a Tett”-et csinál. Vagy tagadással, hiszen Mephistopheles, a cinikus lélekvezető ezt mondja és tanúsítja: „Az a szellem vagyok, aki folyton tagad.” Csakhogy mindez nem elég. Goethe művét valójában a kiátkozás és az üldözés strukturálja. Faust évtizedekkel Nietzschét megelőzve már az „Antikrisztus” partizánja lett.

A „régi divat szerinti” hit megtagadása részét képezi a folyamatnak. Így megy ez, ha az ördöggel köt valaki frigyet. Faust tehát belemegy, és átkot mond: „Átkozott édes szerelem! / Átkozott hit, reménye üdvnek! / Legátkozottabb türelem!” Itt persze Pál apostol az átok tárgya, mert volt olyan merész, hogy azt írja: „Megmarad a hit, remény, szeretet” (1Kor 13,13). A Faust éppen azért a tragikus modernség mítosza, mert a keresztény hit, remény és szeretet kiátkozása vezérli.

Faust halála előtt következik el az üldözés. Goethe antihőse látomásos ingatlanfejlesztésbe kezd, de felsül vele, és végül utolsó birtokában, a sírban köt ki. Előtte azonban a parton, ahol meg akarja valósítani vízióját, él kunyhójában egy „jámbor”, „derék, segítőkész pár” kápolnájuk közelében. Ám nem hajlandók eladni neki földjüket. Ráéreznek vállalkozása valójában kegyetlen, primitív voltára. „Véres emberáldozat volt”, mondja az asszony férjének, „istentelen az a férfi”. Faustnak pedig rögeszméjévé válnak, mert hajthatatlanságuk, merő létük keresztülhúzza nagy tervét. „Hársillat és harang szava / Nekem ravatal, halottas szoba”, vágja rá az ingatlanfejlesztő az idillre, amely kimutatja a pár ragaszkodását a régi Istenhez, akit ő megtagadott, hogy csak a maga akaratában higgyen.

Harangszó vezeti be az elején az ujjongó himnuszt, amikor Faust a szájához emeli a serleget. Harangszó hallik, ahogyan közeleg a végkifejlet. Faust elnémítja, Mephistopheles az embereivel felgyújtja a kápolnát és a kunyhót, a pár bennég. Goethe színpadán az utolsó keresztények vértanúhalált halnak. Faust félig-meddig megbánja bűnét, így emlékezik vissza: „Természettel férfiként ölre menni: / Úgy érdemes volna embernek lenni. / Az voltam, mielőtt lábam tévútra hágott, / S elátkoztam magamat, a világot. / Most már a levegő annyira tele rémmel”. Most, amikor a levegő annyi rémmel van tele, a húsvéti harangszó nemcsak emlékeztet, kérdez is: mire vállalkozunk, kivel-mivel paktálunk?

 

A szerző filozófus, eszmetörténész, a Floridai Egyetem oktatója

Nyitókép: Marlowe Faustusának címoldala az 1777-es londoni kiadásból (közkincs, Wikimédia)