Szándékosan mondom az alcímben „könyveknek” Dávidházi Péter nagyszerű kötetét.  Több könyvről van itt szó ugyanis. Egyrészt a tucatnyi tanulmány többsége külön-külön is önálló könyvet tehetne ki. A hatalmas anyag félezer sűrűn szedett oldalba zsúfolása, ki tudja, miféle kényszer eredménye? Ha a kiadó tisztes tipográfiával tördeli a számos versidézetet, nyilván terjedelmesebb, de a szemünknek kellemesebb olvasmány lett volna a könyv. S ha tágasabb lenne a nyomdai tükör, többet lehetne lapszélre jegyzetelni (volna mit). Ha arra gondolok, hogy percemberkék hangzatosságainak kinyomtatásához akár egy őserdőt is ki kell vágni, akkor még inkább fájlalom a mostani megoldást, holott, persze, nem ezen múlik a dolog.

Fordítsuk azonban előnyünkre a helyzetet! Sok könyvet olvasunk itt egybekötve, és bizony fontos egybekötések vannak itt. Sőt, roppant sűrűségbe visz a tudós vállalkozása, hogy utánajárjon az ihletnek. Hol vannak azok a bibliai minták, amelyek szinte kibogozhatatlanul áthatják a magyar nemzet­tudatot formáló irodalmi alkotásokat? Ez nem filológiai kérdés (persze az is), annál szerteágazóbb. Ha egykor Arany János azért aggá­lyoskodott egy sírverse kapcsán, hogy ne­talán nehezen értik majd meg a bibliai utalásai miatt, akkor mennyivel inkább kell azon töprengenünk, hogy

értjük-e a Himnuszt, a Szózatot, a Nemzeti Dalt, a Jónás könyvét, az Esti kérdést, a Halotti beszédet, az Egy mondat a zsarnokságról címűt és a többit.

Értjük-e még? Vagy, kérdezem e könyv olvasása nyomán: értjük-e már? Értjük-e (még/már) a mintákat, például a Himnuszt vagy a Szózatot, amikor énekeljük, vagy amióta énekeljük? Értjük-e például Jónás sorsát (és Babitsét, a magyarokét és a magyar zsidókét, itt, a mai menekülőhajón, a modern cet gyomrában, New Nivében, ahogy egy kisiskolás olvasta Ninivét)? És érthetjük-e úgy, ahogyan Babits megverselte, illetve nem verselte meg? És például miért van az Esti kérdésben a fűszál sorsának éppen annyi köze a Jónást leckéztető töklevélhez, mint Ézsiás próféta bizonyságához: bizony fű a nép? És például Arany János miért úgy fordította Hamlet szavait, ahogy fordította? És például tudjuk-e, hogy szent rítusba von Petőfi szava (amit már óvodásként, jóval katonakötelezettségi korom előtt elharsogtam): „esküszünk...”? És például kik a mi „őseink” a Himnuszban, akiket Isten felhozott a Kárpátok szent bércére? Én értettem-e, amikor gyermekként a szülő­falumban megannyiszor megálltam az első világháborús hősi halottak emléktáblája előtt (mármint a reformátusoké előtt, mert a katolikusoknak külön állítottak), és olvastam rajta a katolikus Vörösmarty sorait kissé pontatlanul, csupa nagybetűvel, folyó sorban, ekként: „AZ NEM LEHET HOGY ANNYI SZÍV HIÁBA ONTA VÉRT! S KESERVBEN ANNYI HŰ KEBEL SZAKADT MEG A HONÉRT!”? Szóval: például! Csakhogy Dávidházi könyvében egyik példa sem esetleges, mert a bibliai minta (exemplum? – typos?) akár forma, akár paradigma, akár analógia is lehet. S kell máris kutatni tovább: ha a Bibliából vette (vagy kapta) egykor a költő a mintát (olykor eleve áttételekkel), az a minta vajon a Bibliában is olyan minta-e, amivé lett például a zsoltáros metaforája Szent Ágoston és Notker Teutonicus közvetítésével Thienemann Tivadar versében? (Páratlan bravúr itt ez a nyomozás!) És hogyan szövi át a nemzettudatot például az, ahogyan Vörösmarty küzd a gondviselés látszólag közömbös (valójában legkevésbé sem közönyös) törvényeivel? És mi a hatástörténete ezeknek a mintáknak, hogyan alakították a költő vallásosságát vagy éppenséggel a politikai cselekvést, sőt, a nemzeti önértelmezést? Roppant kérdések ezek, főleg, ha hihetünk a vallástudósnak, aki szerint a nemzet nem törzs és nem birodalom, hanem az a különleges harmadik (tertiumquid), amelyre a zsidó nép az első történelmi példa. És bár a törzs és a birodalom időről időre ki akarta iktatni ezt a különös hatalmat, mégis „a nemzet hatalmassága minden szekularizáció ellenére még mindig szent” – mondja Gerardus van der Leeuw.

Egyszóval utánajárhat-e a tudós az ihletnek?

Igen, sőt teheti ezt úgy is, hogy az olvasót, az irodalomtudóst, a fordítót, a prédikátort és (horribile dictu!) a politikust is megihleti, további olvasásra (sőt, a szómagyarázatai nyomán merész spekulációkra), de mindenképpen mélységek megfontolására készteti. Vegyünk egy példát, talán a legkevésbé megfoghatót, egy hiányt vagy kihagyást. Ez mutatja leginkább Dávidházi tudós igyekezetének az érvényességét és összetett, egyedi módszerének az erejét. A tudós „És sorsot vetének” címmel elemzi Babits Jónás könyvét. [302–326. o.] Aki eddig eljutott a könyv olvasásában, ugyanazt találja itt, mint addig is: módszeres rávezetést a versre, a korra és a költő személyes sorsára, továbbá fogadtatástörténeti megjegyzéseket és irodalomtörténeti tájékozódást, szó­fejtést és teológiát. Aztán közhelyfoszlatást. Itt a közhely az, hogy Babits egyetlen lényegbevágó részletben tért volna el a bibliai történettől. Babits költeményében a niniveiek nem térnek meg Jónás prédikálására, holott a bibliai elbeszélés szerint megtértek. Ez azonban nem eltérés, hanem kihagyás. Ha pedig kihagyás, máris találunk másikat is. Mindjárt a legelején. Miután vihar tör a hajóra, amelyen Jónás menekül a prófétai mandátum elől, a hajósok sorsot vetnek, vajon kinek a bűne miatt érte őket az ítéletidő. A sors Jónásra esik. [Jónás 1,7] Nos,  ez a részlet hiányzik Babits verséből. Vajon miért? És mit jelent ez a költemény egésze szempontjából? És máris roppant kérdések sűrűsödnek. Vegyük ide a Geleji kánonok előírását a XVII. századi református prédikátorok számára, és tegyük fel ebből a kérdéseket. A kánonok ezt mondják: a prédikátorok „az igehirdetés anyagát vagy lókusát a próféták, az apostolok és az evangélisták kanonikus írásaiból vegyék fel...; ezt lássák el a textushoz... igazított, rövid bevezetővel; ... magyarázzák meg, rámutatván valódi  értelmére...; ha a szavak kapcsán kétség támad, oldják fel, az ellenkező magyarázatokat cáfolják meg; és így, miután a textus minden egyes részét világosan és érthetően megmagyarázták, fogalmazzák meg azt az általános igazságot, vagyis tanítást, amely a textus lényegéből mintegy önként kifejlik; aztán a tételt, ha kétség volna felőle, erősítsék meg a Szentírásból, a hallgatók hasznához igazítva tanításul, vagyis vigasztalásul és megjobbításul; ha pedig a lókus vitára adna okot, és a vitából hamis tantétel származna, ezt cáfolják meg; végül alkalmazzák a helyi, idői, személyi körülményekre és az egyház állapotára és helyzetére, valamint az ország fennforgó eseményeire; majd zárják be a fejezetek rövid és tömör összefoglalásával, kegyes elkötelezéssel és dicsőítéssel.”

Röviden tehát: mit jelent az, ha a prédikátor nem magyarázza meg a textusa minden egyes részét?

Hogyan érinti ez a textus lényegét, amelyből mintegy önként kifejlene az általános igazság? Teljes lesz-e ekként a vigasztalás és megjobbítás? Nem sikkad-e el a hamis tantételek cáfolata? És alkalmazható-e egy hiányos minta a helyi, az időbeli, a személyi körülményekre és az ország állapotára? Segíti-e vagy akadályozza-e a kihagyás a kegyes elkötelezést és istendicsőítést? Nem azt akarom ezzel sugallani, hogy a prédikálásnak és a költészetnek egyazon a normája, távol legyen. De ha a nyomába akarunk eredni a kihagyásnak egy olyan nagy hatású irodalmi mű esetében, amely nemcsak a történet, hanem a nyelvi megoldások tekintetében – szándékoltan is! – szinte hézagtalanul lefedi az eredetit (pontosabban annak bevett fordítását), akkor ezek a kérdések munkamódszerül is szolgálnak. Tehát Babits nem verseli meg azt, hogy a hajón sorsot vetettek, és a sors Jónásra esett (vagy vetült – ha már számonkérjük a bibliafordítókon a következetes szóhasználatot). Dávid­házi hosszú, másfél ezer éves ívet rajzol Szent Jeromos kommentárjától egészen a XIX–XX. század racionalizmusáig, és jelzi, miképpen szűkül a sors, a csoda, a megmagyarázhatatlan, a feltétlen, kiszámíthatatlan helye a racionalizált gondviseléstan terepén és a korabeli költészeti felfogásában is. S leginkább jelzi, hogy Babits ellentmondásosabb viszonyban állt az eleve elrendelés és a szabad akarat problémájával, mint a bibliai elbeszélés. De ekkor már e pazar nyomozás hatására a jámbor olvasó elkalandozik. Okkal, hiszen a „sorsról” már olvasott itt a Szózat elemzésénél. Vajon, a sors tekintetében miért nem annyira katolikus Babits, mint volt Vörösmarty? A reformátusoknak ugyan nincs annyi baja a sorssal, például egyházi tisztségviselő választásakor mindmáig törvényes eljárás (szavazategyenlőség esetén) a sorshúzás. Vagy inkább az Újszövetség szemlélete tölti ki a hiányt? Az Apostolok Cselekedetei 27. részében olvashatunk egy anti-Jónás-történetet, Pál apostol útját Rómába. Pál nem szökik el, hanem Rómába akar menni. Nem önként száll a hajóra, hanem felteszik rá (rabként). Pál nem alszik el a viharban, hanem ő buzdít kitartásra, és látomást is kap: miatta és csakis miatta nemhogy elsüllyedne a hajó, hanem mindenki életben marad. A hajó, fedélzetén Pállal, zátonyra fut egy sziget partjainál (Jónás beérte volna, ha kiteszik egy szigetre). Ott a tábortűz mellett az apostol kezére tekeredik egy kígyó, mire a barbárok azt mondják: „Nyilván gyilkos ez az ember, kit nem hagya élni a bosszúállás, noha a tengerből megszabadult.” [ApCsel 28,4] Róma pedig Ninive vagy Ninive Róma, ahova Pál/Jónás viszi a megtérés üzenetét. De ezek már az olvasó kitérői. Mégsem tilosak talán.

Dávidházi Péter könyvét olvasni ugyanis azt jelenti, hogy több könyvet olvasunk egyszerre: magyar sorstörténeteket, költők és írók, ihletettek és ihletők életét, a műveiket begyökereztető szellemi viszonyokat, kulturális elágazásokat, aztán irodalomtörténeti és történelmi vitákat, egymásra préselt bibliamagyarázati elveket, az egész európai kultúrát átjáró hatástörténeteket, régi és mai kánon­vitákat, de mindenekelőtt a Könyvek Könyvét, a Bibliát, úgy, ahogy Dávidházi Péter késztet rá bennünket, imponáló, szerteágazó alapossággal. Vagy inkább gondossággal.

Luther szava szerint: ahol gondosabban (figyelmesebben) kell szólni, ott felette szükséges a grammatika.

Márpedig a teológiában gondosan kell szólni. (Ubicautius est loquendum, ibimaxime opus est grammatica. In theologiacautius est loquendum.) A körültekintő elemzés ugyanis megóv a könnyelmű ítélkezésektől (például Kölcsey Himnuszának és Vörösmarty Szózatának felületes szembeállításától, miszerint a Himnusz vallási szöveg volna, a Szózat pedig szekuláris vagy éppenséggel: pogány orákulum), amelyre aztán balítéletek és hanyagságok is épülnek – ingatag alapra széna-szalma-pozdorja. A tudós szerző ennél udvariasabb. Összegyűjti és elénk tárja bizonyítékait, s közben kánont alkot abból, ami érvényes. Tekintettel arra, ami jőni fog.

Lásd ehhez Dávidházi Péter „Az nem lehet, hogy annyi szív” - A Szózat bibliai logikája és szerepmintája című akadémiai székfoglaló előadását itt.


Nyitókép: Id. Markó Károly: A tanítványok elhívása. 1851–52. Kovács Gábor-gyűjtemény