Edmund Husserl utolsó tanítványainak egyike, a XX. század alighanem legjelentősebb cseh filozófusa, Jan Patočka főleg a csehszlovákiai totalitárius rendszerrel szembeni ellenzéki magatartása miatt vált ismertté. A filozófia azonban habozás nélkül keres ihletforrást a „prágai Szókratész” műveiben, kivált az Európát mint lélekgondozást értelmező műveiben. Szellemi útjának gyakran figyelmen kívül hagyott vonulata: a vallás, különösen a kereszténység iránti érdeklődése abban a korszakban, melyet Európa utáni kornak nevez.

A kereszténység és az Európa utáni kor

Patočka az Európa és az Európa utáni kor című értekezésének már a címével is zavarba ejt. Nem azt a történeti folyamatot értelmezi, amelyben Európa fokozatosan elveszíti privilegizált helyét a politikában és a kultúrában. Ehelyett Európát nem mint politikai képződményt vagy földrajzi meghatározottságot, hanem mint modust, létmódot fogja fel. Európa nem más, mint az antik értelemben vett lélekgondozás: reflektált létezés, amelyet a kérdések megfogalmazása és a dolgok értelmének keresése jellemez. Európa nem más, mint a kereszténység, amely az antik hagyomány örökösévé és értelmezőjévé lett, s amely a lélekgondozás antik bölcseleti eszményét demokratizálta. S Európa az élet racionális szemléletének feladatát elmélyítő felvilágosodást és a modernitást is jelenti. Nem utolsósorban pedig a folyamatos válságot, illetve a válságok áradatát, melyek a felismerés pillanataiként tudatosítják, hogy Európa nem önmagában, hanem mindig önmagán túl leli fel a célját.

Az Eretnek esszék a történetfilozófiáról című, eredeileg szamizadtként megjelent munka első cseh kiadása 1990-ből

 

Az Európa utáni kor egyben kereszténység utáni kor is. Jóllehet az európai kultúra nem kizárólagosan keresztény, korántsem mondható teljesen nem kereszténynek. A szekularizáció, az identitás- és hagyományvesztés gyakran emlegetett fogalmai csak az igazság egy részét tárják fel. A keresztény civilizáció és világszemlélet elveszítette előjogait. Azért, mert az európaiak többségének az életét már nem a keresztény rítusok keretezik: maga a kereszténység vált múlttá.

Amikor Patočka elsődlegesen nem vallásként töpreng a kereszténységen, hanem Európához hasonlóan bizonyos létmódként, modusként. zzel visszatér az őskeresztények önképéhez, amikor a kereszténység nem vallásként, hanem filozófiaként, azaz a világban létezés útjaként nyilvánult meg: kereszténynek lenni nem más, mint úton lenni.

Patočkától távol áll, hogy a kereszténység ideális struktúráját igyekezzék föllelni valahol a múltban. Közömbös, hogy az antik, a középkori vagy a barokk felfogásmód felé irányítjuk-e a figyelmünket. Olyasmi, mint a kereszténység eredeti, tiszta formája, nem létezik. A kereszténység utáni kor nem tragikus veszteség, hanem kihívás. A kereszténység utáni kereszténység nem a vallás világosan meghatározott formája, hanem inkább folyamat, mozgás, amely a kereszténységen belül mindig végbemegy, amikor ismét fordul a történelem kereke.

A kereszténység utáni kor a dolgok megkülönböztetésének és a kérdések feltevésének az ideje, de semmiképp sem a kereszténység nélküli idő. A poszt- előtag nem az idő lineáris folyásának a mértékegységét, hanem a mindig önmagán túlra mutató, mindig a dermedt stagnálás és a dinamikus történelmi mozgás mezsgyéjén található kereszténység strukturális kódjának felismerését jelöli. S épp ebben rejlik annak az értelme, amit Patočka a kereszténységről mint az emberi lét legnagyobb és eddig túl nem haladott erőfeszítéséről mondott, mely azonban mindig végig nem gondolt maradt.

A cseh bölcselő kérdése nem az, hogy a kereszténységnek van-e helye az Európa utáni korban és társadalomban, hanem ez: a kereszténység mely formája életképes és hitelt érdemlő ebben a társadalomban és korban?

A megrendült lét tapasztalata

A kereszténység Patočka szemében a par excellence vallás. A világban él, és abszolút komolyan veszi a történelmet. Ebből fakadóan nem tehet mást, mint hogy újra és újra az emberi tapasztalat, a világban létezés felé fordul, hogy minden egyes történelmi pillanatban megtalálja a maga autentikus formáját. Patočka az Európa utáni kor kontextusában mindenekelőtt a megrendülés tapasztalatáról beszél. Mit jelent megrendültnek lenni? A filozófus reflexiójának kontextusa utal egyfelől A XX. század háborúi és a XX. század mint háború című, Paul Ricœur szerint egyenesen sokkoló esszéjére, másfelől Patočkának a modern tudományos-technikai társadalmat érintő kritikájára is, mely a társadalom absztrakt erők objektív mechanizmusának puszta alkotórészévé teszi az emberi létet; harmadrészt pedig vonatkozik a történelemben csak az osztályharc és a haladás absztrakt folyamatait látó marxista történelemfelfogás kritikájára. . Így a „megrendült lét” a válság szionimájaként jelenik meg: dezorientáltak vagyunk a világban, szorongunk, aggodalmaskodunk, félünk. Patočka azonban mélyebb és sürgetőbb gondolatnak akar hangot adni. A megrendült lét tapasztalata s az, hogy valaki megrendült: nem abból ered elsődlegesen, hogy találkoztunk valamivel, ami kívülről jön. A megrendülés belső tapasztalat, minden embernek a sajátja. Hogyha Patočka Martin Heidegger által is inspirált szótárát le akarjuk fordítani, azt mondhatjuk, hogy a megrendült lét tapasztalata az önnön végességünkkel való konfrontáció. A háborúk, a totalitárius rendszerek vagy a világjárványok ennek az alapvető emberi tapasztalatnak a szélsőséges megnyilvánulásai. De nem a megrendülés okozói, mert a valódi ok az ember bensőjében rejlik, az emberi végességgel szembesülő egyénnek az élet értelméért vívott küzdelmében.

A megrendülés tehát egyetemes tapasztalat, amelyen az egyén az emberek közösségének egészével osztozhat. Persze senki sem lehet „megrendült” helyettem. Mindig egyedi helyzetben megélt, konkrét tapasztalatról van szó, amely bizonyos fokig átvihetetlen. A megrendült lét tapasztalata mélyén mégis van valami, ami lehetővé teszi a megosztását: nem dolog, nem a tapasztalat objektuma, hanem egzisztenciális felhívás. A megrendült léttel szerzett saját tapasztalatom megváltoztathatatlan egyedisége mindenki egyetemesen megosztott tapasztalata is egyben. Vagyis: a megrendült lét tapasztalata a világban létezés univerzális grammatikája, amely mindig új szavakat keres, hogy kifejezze magát.

Megrendülni tehát annyi, mint másokkal együtt megrendülni. Patočka a megrendültek szolidaritásáról beszél, vagyis arról, hogy a megrendült lét egyéni tapasztalat és a a személyközi kapcsolatokban jut kifejezésre.

A megrendültek szolidaritása

A szolidaritás eredetileg az egészért viselt politikai felelősségre utal, amelyből az egyén is részt vállal. Általában konkrét társadalmi-politikai közösség ügye: a törzsé, etnikai vagy vallási csoporté, a nemzeté, államé, politikai unióé. Ebben az értelemben a szolidaritás valami közösnek a meglétét feltételezi – a solidumét, a szilárd alapét, amelyen osztozunk, s amely létrehozza például a római polgárok, a keresztény testvények vagy az európaiak egységét. Baj akkor van vele, ha kizárólagossá válik. Abban nincs nehézség, hogy szolidárisak legyünk azokkal, akik olyanok, mint mi. De jaj, amikor másokkal szembesülünk: a szokásos értelemben vett szolidaritás csődöt mond. Végül is mi közük a rómaiaknak a barbárokhoz, a keresztényeknek a pogányokhoz? Az európai egyenlőség keretei közt is érzékeljük, hogy egyesek egyenlőbbek másoknál.

Patočka alternatívát kínál: szolidaritást szoliditás, szolíd társadalmi alap nélkül. Se etnicitás, se testvériség, se körülhatárolt csoporthoz tartozás: a megrendültek szolidaritása mindebből semmit sem hordoz. Nem oszt meg semmit, ami előre adott tartalom, propozíciók együttese volna. Bár a negativitás rejtélyes szókészletét használja, célja pozitív program. Az ő „semmije” nem nihilizmust, nem a posztmodern „anything goes”-t takarja. A megrendültek szolidaritása igenis megoszt valamit: a megrendült lét egyetemes, ám konkrét megnyilvánulásaiban összetéveszthetetlen tapasztalatát.

Az egzisztenciális megrendülés, az ontologikus tapasztalat, az emberi végesség egyetemes grammatikája, a világ problematikus volta, a dolgok értelméért vívott harc – a megrendültek szolidaritása – képezi ennek az alapvető emberi tapasztalatnak a személyközi, társadalmi-politikai dimenzióját és megtestesülését. Másként: a megrendültek szolidaritása azok közösségét jelenti, akik tudják, mi forog kockán a történelemben. – Patočka nem feltételez olyan csoportot, amely belelátna a történelem menetébe vagy titkaiba, illetve új ismeretelméletet, gnózist vagy (ál)vallási misztériumot. Fordítva áll a dolog: a megrendültek szolidaritása „nem pozitív programokat alakít ki, hanem inkább úgy nyilatkozik meg, mint Szókratész daimónja: int és tilt. Mivel képes rá, szellemi tekintélyt, hatalmat teremt”. Minthogy a megrendült lét egyetemes emberi tapasztalatán alapul és mentes az előre adott tartalmaktól, képes közösséget életre hívni: történelmi közösséget, azokét, akik osztják ezt a tapasztalatot.

A megrendültek kereszténysége

S hogyan függ össze mindez a kereszténységgel? Patočka, mint említettük, nem ezt kérdezi: vajon a kereszténységnek van-e helye az Európa utáni korban, hanem azt, hogy ebben a korban milyen kereszténység érdemel bizalmat. Milyen kereszténység ad választ az Európa utáni kor emberének léthelyzetére, és a keresztény közösség milyen formája életképes a kereszténység vége után?

A kereszténység utáni kor érvénytelenítette a szuverén kereszténység nagy narratíváját, hiszen az elveszítette politikai hatalmát, erkölcsi nyomatékát és kulturális befolyását. A belső struktúrák ilyetén megrendülése azonban feltárja az egyén és a keresztény közösség belső életének igazi lényegét: a megrendült létezést. Patočka a kereszténység azon formájáról szól elismerően, amelyik tudatosítja, hogy az emberi tapasztalaton kívül nem rendelkezünk mással.

Az egzisztenciálisan felfogott kereszténységet tehát nem téveszthetjük össze a világi kereszténységgel, amelyik kanonizálni szeretné valamelyik történelmi alakváltozatát, vagy vissza akarna térni valamelyik, aranykornak vélt korábbi történelmi formájához. A megrendült lét tapasztalata folytán a kereszténység magáévá teszi a történelmet és a világban való létezést, Patočka szavaival: „a lélek szakadékszerű mélységében” megszabadul a világias elszürküléstől.

A megrendítettek szolidaritásaként felfogott kereszténység egzisztenciálisan magáévá teszi a történelmet; megismétli az antik lélekgondozást, de a szókratészi filozófussá, vagy mai szóval: az értelmiségivé válás kényszere nélkül. Nietzschének bizonyos fokig igaza volt: a kereszténység a népnek szánt platonizmus. Patočka révén azonban ezt átértelmezhetjük: a kereszténység mindenkinek lehetővé teszi a megrendült lét tapasztalatának bensővé tételét és a megosztását.

Legismertebb művének – Eretnek esszék a történetfilozófiáról – címében Patočka az eretnek melléknevet használta. S a kereszténység, amelyhez eljutott, bizonyos értelemben valóban eretnek, habár minden eretnekség magába foglalja az igazság egy részét. Patočka mindig óvatos volt a kereszténységgel kapcsolatos eszmefuttatásaiban. Talán a szerénysége, az intellektuális alázata indította őt burkolt utalások és allegóriák alkalmazására. Vagy talán annak tudata, hogy az emberi lét ama végig nem gondolt erőfeszítését, amelynek a kereszténységet tartotta, nem is lehet végiggondolni. Akárhogy is, Patočka gondolatai ma is érvényesnek hatnak, ha kellő bátorsággal közelítünk hozzájuk, gondolatainkkal túllépünk a szöveg határain, s új fejezettel egészítjük ki a cseh filozófus legprovokatívabb eretnekségét – mert ahogy ő apológiamentesen gondolkodik a kereszténységről, az valóban eretnekség.

Ily módon bizonyos értelemben a megrendült kereszténységtől a megrendültek kereszténységéig jutunk. Az Európa utáni és a kereszténység utáni világ sokkját annak reményévé változtatjuk, hogy a kereszténységnek nem csupán helye van a jelenkori Európában, hanem Patočkával együtt bátorkodunk azt mondani, hogy ma sem más, mint „a legnagyobb és meg nem haladott, ám végig nem gondolt erőfeszítés, amely képessé teszi az embert a hanyatlás elleni küzdelemre”

A szerző cseh filozófus, a Bécsi Egyetem kutatója.

G. Kovács László fordítása

Lásd még Patočkától magyarul: A jelenkor értelme (Kalligram, 1999) és Mi a cseh? (Kalligram, 1996)

 

Patočka már röviddel az 1948. évi kommunista hatalomátvétel után a rendszer számára nemkívánatos személyek sorát gyarapította, s munkahelyéről, a prágai Károly Egyetemről távoznia kellett. A hatvanas évek szabadabb légkörében nyugati országokban is tarthatott előadásokat, 1968-ban pedig ismét katedrát kapott. A diktatúrát helyreállító „normalizációs” rezsim magától értetődően mind a tanítás, mind a nyilvános tevékenység lehetőségétől ismét megfosztotta. Jelentős szerepet játszott a Charta 77 néven híressé vált polgárjogi mozgalom létrejöttében, ő volt az első három szóvivő egyike. Az állambiztonsági rendőrség már 1977 januárjában számos hosszú kihallgatásnak vetette alá, március elején pedig olyan gyötrelmes vallatás következett, melynek következtében infarktust kapott, és hamarosan meg is halt. Temetése vérlázítóan megalázó körülmények között zajlott: a résztvevőket igazoltatták, a temető közelében motorkerékpárok száguldoztak, felette rendőrségi helikopter röpködött. Az önmagához egész életében hű, meg nem alkuvó filozófustól az önkényuralom még holtában is tartott, és igyekezett bosszút állni rajta. (A fordító jegyzete)