Ha manapság egy Keleten élő ember a Nyugatra – mai fogalmaink szerint Európára vagy Amerikára – gondol, akkor mi jut eszébe?
Nincsenek elájulva tőlünk. A tájékozottabbak, akik a kultúrában is járatosak, elég jól látják, hogy az úgynevezett nyugati szellem (gondolkodás, társadalmi törekvések) minden területen kizárólag a hatékonyságra, a kitűzött célok gyors elérésére törekszik, még az észszerűség mellőzése árán is.
Nyugaton az egyes ember magára marad, senkitől (sem a tudománytól, sem a művészetektől) nem kap választ sorskérdéseire. Ezért szoronganak sokan,
civilizációs betegségektől szenvednek. Eközben persze Keleten még mindig százmilliók vágynak a nyugati jólétre, úgy gondolják, hogy a technikai fejlettség egyenes arányban áll az életminőséggel. Ők azok, akik kevésbé gondolnak bele a létkérdésekbe.
Változott-e a Nyugat megítélése az elmúlt évszázadok során?
Szerintem nem változott. Csak most már sokkal kevesebben foglalkoznak ezzel. Egyre sűrűsödő ipari civilizációs tennivalóik, a technikai infrastruktúra fenntartása elvonja a figyelmüket a társadalmi és kulturális kérdésekről. Úgy látom, hogy azok, akik hivatalból foglalkoznak Kelet és Nyugat viszonyával (például társadalomtudósaik, politikai vezetőik),
jól látják a Nyugat mai hőseinek (vezetőinek, ideológusainak) expanzív törekvéseit, és igen óvatosan működnek együtt velük.
Ázsia ipari, technikai erősödése azonban kötelező, gazdasági területen tehát elkerülhetetlen a globális együttműködés. Nyilván nem akarnak még egyszer sérülékennyé, védtelenné válni.
Nemrégiben jelent meg Lin-csi apát pesti rokona című kötete, amely egy sorozat lezárása. Miért teremtette újra Lin-csi figuráját, mit akart vele közölni?
A figyelmes, körültekintő gondolkodás, a szemléleti tudás égető fontosságát hirdeti. Életünk központi kérdésévé mára a fennmaradás vált. Nem ígér sok jót az eddigi gyors gyarapodást, sietős technikai fejlődést sürgető nyugati irány, amit a Kelet is követ.
Érdemes lenne a régi Ázsia mérsékeltebb életvezetési gyakorlatát tanulmányozni, ők minden törekvésükkel az elért eredmények megőrzéséért,
az életminőség fenntartásáért munkálkodtak. Például a kínai bölcselet kulcsfogalmai a „közép”, az „észszerűség”, az „elég” és a „kölcsönösség” voltak. A kölcsönösség (más szóval viszonosság) fogalma alig-alig tűnik föl a nyugati gondolkodás történetében. A kínai filozófia már az ókortól ezt állította középpontjába, államelméleteik, társadalmi berendezkedésükről alkotott elképzeléseik mindenekelőtt erre épültek. Jól ismerték az önkorlátozás fogalmát és gyakorlatát is. Ugyanezt a józan szemléletet hirdeti az ezerkétszáz évvel ezelőtt élt lírai lelkű költő és filozófus, Lin-csi apát.
Élnek Lin-csik közöttünk?
Nem nagyon.
Mit tanulhatunk tőlük, a gondolkodó keleti embertől?
A régi ázsiai szemlélet talán legjellemzőbb sajátossága az a logikai alapvetés, amely szerint nem csak egyetlen igazság létezik. Több igazság is létezhet egyidejűleg. Ezt nevezzük többértékű (modális) logikai gondolkodásnak. A legtöbb élethelyzet nemcsak egyetlen helyes vagy helytelen állítást kínál a döntéshozónak, hanem mindig kínál második, harmadik, negyedik, ötödik, sőt akár sokadik állítást is, amely érvényesnek látszik, és helyesnek bizonyulhat a későbbiekben.
Kizárólag a gyors, hatékony eredmények sürgetése veti el azt a logikai gyakorlatot, amely több lehetőséget kínál a gondolkodásnak. Mindig biztonságosabb többféle döntést megfontolni.
Mit csinálnak a keletiek jobban? Máshogy foglalkoznak például a gyerekekkel? Milyen az oktatási rendszerük?
Már Marco Polo a XIII. században észrevette (és megírta), hogy a korabeli Kínában azért olyan ritka a rossz házasság, mert a házasfelek között „igen nagy a kölcsönös jóindulat”. A régi Kínában többek között azt csinálták nagyon jól: figyeltek rá, hogy a társakkal, a természeti világgal, sőt az egész univerzummal minél jobb viszonyt alakítsanak ki. Persze, hogy a gyerekekkel is nagyvonalú volt a kapcsolatuk, de ilyennek látszik most, az ipari civilizációs társadalmi körülmények között is. Megengedők a viszonyok, de
érvényben vannak a tiszteletet, fegyelmezettséget követelő konfuciánus elvárások is.
A tantárgyak pedig nemcsak a tárgyi ismeretek gyarapítását szolgálják, hanem a szemléleti tudás szélesítését, elmélyítését is. Itt is a „kölcsönösség”, a „viszonyközpontúság” fogalma kerül középpontba. Első a jó viszony minden létezővel, vagy, ahogy Marco Polo fogalmaz: az emberi kapcsolatokban a „kölcsönös jóindulat”.
Az önérvényesítéssel szemben az önkorlátozás előnyeire hívják föl a figyelmet. Ebből származik ugyanis az ütközés- és sérülésmentes együttműködés,
és ez az alapja a társadalmi stabilitásnak is.
Ön hosszabb időt töltött tibeti kolostorok könyvtáraiban. Sokan nagyon misztikusnak tartják az ott található írásokat, feljegyzéseket? Valóban olyan sok kincs van a buddhista szerzetesek írásaiban?
Az eddig említett (erkölcsi, kulturális, társadalmi) értékek a legtöbb valamirevaló buddhista szövegben feltűnnek, ráadásul részletesen kifejtve. A buddhizmus igen gyakorlatias, józan vallás. De több is ennél: egyféle „embertudomány”, életfelfogás, a köznapi életvezetés elmélete, mint például a preszókratikus filozófia. Körültekintésre, józanságra tanít.
Nemrégiben egy másik könyve is megjelent Dilettánsok történelme címmel, amelyben azt írja, hogy a történelem nem való mindenkinek, veszélyes terület. Mire gondolt?
Mindenekelőtt az önjelölt történelemcsinálókra és ideológusaikra. Észrevehetnék végre, hogy a történelem nem játszótér, nem is kívánságműsor. A történelem az intelligens értelem legfelsőbb hatósága.
Sokan sürgetik a párbeszédet Kelet és Nyugat között, többek között Ferenc pápa vagy a dalai láma, de mégsem kerülünk közelebb egymáshoz. Mi akadályozza a közös gondolkodást?
Ehhez sajnos az is bőven elég, ha valamelyik oldal nem jut el a beszélgetésünkben is többször emlegetett kölcsönösség vagy viszonosság szabályának felismeréséhez. Vagy mi is mondhatjuk úgy, hogy valamilyen okból nem jellemzi a szereplők viszonyát a „kölcsönös jóindulat”.
