Mindkét nagyhatalom saját felsőbbrendűségét igyekezett demonstrálni a másikat megelőző űrkutatási eredményeinek bemutatásával a hetvenes évek elejéig. A nyugati kapitalista rendszer utolérésének bűvöletében élő Nyikita Hruscsov pártfőtitkár ezzel kívánta bemutatni a szovjet technika fejlettségét, míg John F. Kennedy amerikai elnök 1961-ben az ember Holdra szállását célul kitűző program bejelentésekor

a szabadság és a zsarnokság között világszerte folyó harcról beszélt.

Általános technológiai fölényük mellett az amerikaiak egy speciális „agyelszívással”, Wernher von Braunnak, a német rakétafejlesztés vezetőjének fogságba ejtésével és szolgálatukba állításával jelentős helyzeti előnyből indultak, a szovjetek azonban egy tehetséges repülőmérnök és kiváló szervező, Szergej Koroljov vezetésével mégis olyan sikeres űrprogramot valósítottak meg, aminek eredményeképpen rendre „orrhosszal” megelőzték amerikai riválisukat.

Első ízben a szovjeteknek sikerült Föld körüli pályára állítaniuk ember alkotta űreszközt, a Szputnyik–1 műholdat 1957. október 4-én, s embert is elsőként juttattak a világűrbe 1961. április 12-én Jurij Gagarin személyében, aki a Vosztok–1 fedélzetén tett meg egy fordulatot a Föld körül. Az első űrsétát Alekszej Leonov valósította meg 1965. március 18-án, három hónappal megelőzve Edward White-ot. 1966. február 3-án a szovjet Luna–9 szállt le elsőként sértetlenül a Hold, majd 1970. augusztus 17-én a Venyera–7 a Vénusz felszínére.

Ugyanakkor az amerikaiak sem maradtak számottevő sikerek híján: az ő nevükhöz fűződik az első kommunikációs műhold, a SCORE pályára állítása 1958. december 18-án, és az amerikai Mariner–4 készített elsőként képeket a Naprendszer egy másik bolygójáról, a Marsról 1964. november 28-án. S bár marsi leszállást a szovjeteknek sikerült elsőként végrehajtaniuk, a vörös bolygó felszínének részletesebb felmérését az amerikai Viking–1 és Viking–2 végezte el, igaz, már az űrverseny lezárultát követően. A leglátványosabb eredményt mindamellett az amerikaiaknak sikerült elérniük, amikor

Neil Armstrong 1969. július 21-én a Hold felszínére lépett, amit még több hasonló expedíció követett;

összesen tizenkét amerikai űrhajós járt a Holdon. Ezt a rendkívül összetett és költséges mutatványt azóta sem sikerült más országnak végrehajtania.

Buzz Aldrin, aki másodikként lépett a Hold felszínére (forrás: nasa.gov)

 

Fel is hagytak a szovjetek az ilyen irányú próbálkozással, helyette erőfeszítéseiket az állandó személyzettel működő űrállomások fejlesztésére összpontosították, ezen a téren ismét az élre törve. 1971 áprilisában helyezték üzembe a Szaljut–1-et, amely rendkívül sikeres korszak kezdete lett a tudományos kutatások terén is. Az amerikaiak négyszer akkora űrállomás, a Skylab kifejlesztésével próbáltak visszavágni, majd erőforrásaikat a többször használható űrrepülőgépek (Space Shuttle) kifejlesztésére csoportosították át.

Az űrsiklók az űrállomásokkal való kapcsolattartásban és a Nemzetközi Űrállomás felépítésében játszottak fontos szerepet, emellett űrtávcsövek és bolygókutató szondák felbocsátásában

is hasznosították őket. Az űrkutatás két legnagyobb tragédiája, a Challenger, majd a Columbia űrrepülőgép összesen tizennégy ember halálát okozó felrobbanása azonban végül e program lezárásához vezetett.

Már nem az űrverseny, hanem a nemzetközi együttműködés jegyében jött létre az űrállomások újabb nemzedéke, a szovjet Mir (Béke), majd a Nemzetközi Űrállomás, amit a hidegháborús szembenállás enyhülése tett lehetővé. A szovjet–amerikai kapcsolatok a hetvenes évek elején javulásnak indultak, ami a fegyverzetkorlátozásról szóló egyezmények (SALT–I, SALT–II) mellett a történelem első nemzetközi űrrepülése, az amerikai–szovjet Apollo–Szojuz programban mutatkozott meg. Az erről szóló megállapodás Henry Kissinger, Nixon elnök nemzetbiztonsági tanácsadója (később külügyminisztere) szorgalmazására 1972-ben jött létre

A program fő technikai célja közösen tervezett, a NASA által épített, légzsilipként és átszállófolyosóként szolgáló dokkolómodul kipróbálása volt, demonstrálva, hogy két – ráadásul különböző országokban készült, eltérő paraméterekkel jellemezhető – űrhajó képes összekapcsolódni a Föld körüli pályán. Először egy Szojuz állt pályára Bajkonurból, majd pár órával később egy Apollo űrhajó is útnak indult a floridai Kennedy Űrközpontból. Az amerikai legénységet Thomas P. Stafford, Vance D. Brand és Deke Slayton alkotta, a Szovjetuniót pedig Alekszej Leonov és Valerij Kubaszov képviselték. (Később a Kubaszov által irányított Szojuz–36-on járt a világűrben az első magyar űrhajós, Farkas Bertalan.)

A nagy találkozás résztvevői az űrhajók makettjével (forrás: nasa.gov)

 

A tényleges találkozást hároméves intenzív közös munka előzte meg, amelynek során mindkét félnek meg kellett ismernie a másik űrhajójának működését, együtt kifejleszteni az összekapcsolás technikáit és eszközeit, földi tesztek során begyakorolni azok használatát. Az együttműködés alapfeltétele volt, hogy a szovjetek feladják titkolózásukat mind műszaki, mind kommunikációs szempontból.

Főként a rádió és az újságok számoltak be a korábbi szovjet űrküldetésekről, de csak akkor, ha azok sikeresen elindultak vagy befejeződtek. Az amerikai és szovjet médiacsapatnak emiatt hosszas tárgyalásokon kellett összeegyeztetni (legalább ebben az ügyben) az amerikai és a szovjet tájékoztatási politikát. Ennek eredményeképpen először történt meg, hogy televízió közvetítette a világ számára egy szovjet űrhajó fellövését, s Leonov és Stafford kézfogásakor a szovjet állampolgárok első alkalommal láthattak élő tévéfelvételt az űrben tartózkodó kozmonautákról.

Thomas P. Stafford és Alekszej Leonov parancsnokok a súlytalanság állapotában (forrás. nasa.gov)

 

A nyelvi különbségek áthidalása érdekében az Apollo legénysége intenzív orosz nyelvtanfolyamon vett részt, míg Leonov és Valerij Kubaszov egy-egy személyes angoltanárt kaptak a felkészüléshez. Stafford parancsnok július 4-én, az amerikai nemzeti ünnep estéjén a Moszkva melletti űrhajóskiképző létesítményben kamatoztatta is újonnan megszerzett orosz nyelvtudását. Amikor az ünnep tiszteletére kollégáival géppuskahangra emlékeztető tűzijátékot rendeztek, ékes orosz nyelven nyugtatta meg a gyanakvó helyi rendőrt: Добрый вечер. Как дела? Ето день нашей революции! (Jó estét. Hogy van? Forradalmunk napja van!)

Olyannyira egy hullámhosszra került a két csapat a közös munka eredményeként, hogy Konsztantyin Busujev, a projekt szovjet igazgatója szerint az

egyetlen jelentős véleménykülönbség köztük az volt, hogy amerikai kollégája, Glynn Lunney feketén issza a kávét, ő meg tejszínnel.

Erre alapozva amerikai és orosz (majd más nemzetbeli) űrhajósok rendszeresen dolgoznak együtt a Mir űrsiklóprogramban, majd a Nemzetközi Űrállomáson, amely a súlyos nemzetközi konfliktusok ellenére máig működik és fogad űrhajósokat a világ minden tájáról, köztük napjainkban Kapu Tibort, a második magyar űrhajóst.

 

Nyitókép: Fantáziarajz az Apollo 18 és a Szojuz 19 űrhajó kapcsolódásáról (forrás: nasa.gov)