Az események és folyamatok értelmezése körül – legalábbis a magyar közvéleményben – alapvetően egyetértés uralkodik. A korszak története forrásokban is kellőképpen gazdag ahhoz, hogy ne adjon tág teret az önjelölt, félig vagy tán egészen bolond, erős magyar nyelvtudással rendelkező, a Kosáry Domokos által összefoglaló néven „intellektuális alvilágnak” nevezett csoporthoz tartozó sarlatánok alternatív koncepcióinak.

Vannak persze ilyen elképzelések, de ritkán keltenek különösebb visszhangot, s jobbára megmaradnak az alternatív történetírás fórumain. Az utóbbi évtizedekből két ilyet érdemes kiemelni.

Az egyik Kéri Edit Ki volt Görgei? című kétkötetes műve, amelyben a színésznő-publicista szerző azt fejtegeti, hogy az igazi Görgey/i Artúr 1839-ben meghalt májbajban, s a Habsburgok a helyére becsempésztek egy Johann Blaha nevű, balkézről származó Habsburg-fiút, hogyha majd kitör a magyar szabadságharc, legyen, aki elárulja.

A másik az immáron majd négy évtizede kísértő barguzini Petőfi-történet, amely szerint Petőfi Sándor nem halt hősi halált a segesvár-fehéregyházai ütközetben, hanem sebesülten fogságba esett, s az oroszok (számos más magyar hadifogollyal együtt) magukkal vitték, s Szibériába deportálták. Itt már a történész – irodalomtörténész – régész – antropológus szakma is kénytelen volt reagálni, főleg, miután a Morvai Ferenc vállalkozó által szervezett expedíció Burjátföldön megtalálni vélte Petőfi csontvázát. Hiába nem támasztja alá semmifajta bizonyíték Petőfi és más magyar hadifoglyok kihurcolását; hiába derült ki a „bizonyítékokról”, hogy jó esetben teljesen irrelevánsak, rosszabb esetben kimondott hamisítványok; hiába azonosították az antropológusok és a laboratóriumi vizsgálatok nőként a kiásott csontvázat – a közvélemény egy része mindmáig meg van győződve arról, hogy a kommunisták és zsidók által uralt Magyar Tudományos Akadémia, a nemzetrontó liberálisok és kommunisták, illetve ezek közös halmaza próbálja meg elrejteni a magyar nép elől a történeti igazságot ebben az ügyben (is).

Más dimenziót képviselnek az olyan esetek, amikor nem történész humán értelmiségiek, véleményvezérek és publicisták fogalmaznak meg logikusnak ható, de kellőképpen alá nem támasztott, általános érvényűnek szánt magyarázatokat. Ezek közül szintén kettőt érdemes szóvá tenni.

Az első a legutóbbi időben nagy népszerűségre szert tett szabadkőműves világ-összeesküvés koncepciója, amely szerint a szabadkőművesek szervezték meg az 1848–1849-es forradalmakat, s ugrasztották bele szegény magyarokat az eleve reménytelen küzdelembe.
A rossz szellem ez esetben is természetesen Kossuth (aki 1852-ben Cincinnatiben valóban belépett egy szabadkőműves páholyba).

A szabadkőművesektől már csak egy ugrásra vannak a zsidók, köztük is a zsidó bankárok. Az elmúlt években közírók és politikusok hangoztatta elképzelés szerint az osztrák kormányzatnak a Batthyány-kormány elleni fellépését alapvetően az okozta, hogy a Kossuth által kezdeményezett önálló bankjegykibocsátás sértette az Osztrák Nemzeti Bankot működtető Rothschild-ház monopóliumát, ebből kifolyólag ők finanszírozták Josip Jellačić horvát bán szeptemberi intervencióját, sőt, magát az orosz beavatkozást is.

Az elsőre logikusnak tűnő koncepció azonban felforgatja az okok és okozatok viszonyát. Az osztrák–magyar konfliktusnak ugyanis a pénzügyi kérdés csak az egyik összetevője volt. Az addig egyeduralkodó birodalmi vezetés érdekeit önmagában is sértette a birodalmon belüli magyar önállóság. A birodalom nemzetközi stabilitását veszélyeztette az, hogy a magyarok nem voltak hajlandók részt vállalni az osztrák államadósságból, mondván, az adósságot a magyar fél megkérdezése nélkül csinálták, s hogy annak összegéből a magyar korona országai semmilyen juttatást nem kaptak, sőt... Ezért aztán az osztrák politikusok, tekintet nélkül arra, hogy korábban a rendszer ellenzékéhez vagy annak uralkodó csoportjához tartoztak-e, igyekeztek minden lehetséges eszközzel nyomást gyakorolni a magyar kormányzatra, amibe 1848 szeptemberétől immáron a katonai beavatkozás is beletartozott.

Természetes, hogy egy katonai akciónak költségei vannak, s hogy ezt az állami bankként funkcionáló Osztrák Nemzeti Bank finanszírozta. De a katonai fellépés nem azért következett be, mert a bankban részvényes Rothschild-ház érdekei sérültek; a bank azért finanszírozta a Magyarország elleni támadást, mert a birodalmi érdek ezt kívánta. Hozzáteendő, hogy a (szintén zsidó) Ullmann Móric és Wodianer Móric Pesti Magyar Kereskedelmi Bankja ugyanazt a szerepet játszotta 1848 Magyarországán, mint az Osztrák Nemzeti Bank Ausztriában – ez a bank bocsátotta ki a magyar Kossuth-bankókat, anélkül, hogy ténylegesen állami (nemzeti) bank lett volna.

A Rothschild-család tagjai egyébként egyáltalán nem voltak eleve forradalomellenesek, például éppen a magyar események megítélésében akadtak közöttük nézetkülönbségek. De hát a tőke már csak olyan, hogy a stabilitást szereti, nem a felfordulást. A Rothschildok szerepvállalását árnyalja az a tény is, hogy a magyar diplomáciai ügynökök (Teleki László gróf és társai) ellátmányát a Wodianer-bankház Párizsba a Rothschild-bankházhoz utalta – amin aztán az ottani osztrák ügyvivő fel is háborodott…

Az orosz intervenció finanszírozásában a Rothschild-ház „csupán” annyi szerepet játszott, hogy – miután az osztrák állam vállalta a beavatkozás önköltségének megtérítését – nyilvánvalóan az Osztrák Nemzeti Bank intézte az ezzel kapcsolatos kifizetéseket. Az előfinanszírozást azonban nem ez a bank bonyolította: az oroszok a londoni Barings Bankháztól vasútépítésre felvett nagy összegű kölcsönt fordították erre a célra.

Más alternatívok már az 1848-as forradalmak spontaneitását is megkérdőjelezik. Egyik képviselőjük szerint az 1848-as forradalmi hullám mesterségesen gerjesztett globális feszültség volt, melynek lényege az volt, hogy a globális tőke behatoljon a térségbe. Mivel látták, hogy a tradicionális társadalmaknál lassabban zajlik a folyamat, ezért romba döntötték őket. Ebben a szemléletben Kossuth és Széchenyi jobb esetben a ba-
lekok, rosszabb esetben pedig a „hasznos hülyék” kategóriájába tartoznak.

Ezekkel a koncepciókkal azért nehéz vitába szállni, mert a tömegtájékoztatásban, a közösségi média felületein, egyéni blogokon, videókban vagy hivatkozások és forrásjegyzék nélküli nyomtatott „publikációkban” jelennek meg. Mivel képviselőik nagy ívű koncepciókat vázolnak fel, és elbeszélésükben szabadon száguldoznak az évszázadok és az országok között, az egyszerű halandó számára sokkal hitelesebbnek tűnnek, mint a részleteken rágódó, a ténybeli hibákon fennakadó, kukacoskodó történészek.

Van egy másik, újabb irányzat, amely a leegyszerűsítő liberalizmusellenes retorika alapján a jelenkori politikai-ideológiai kategóriák visszavetítésével próbálja meg átértelmezni 1848–1849 történetét; a kortárs progresszív liberalizmussal folyó vitában a következetesség elve alapján elveti a klasszikus
liberalizmusnak a jelenkori konzervatív gondolkodást is meghatározó értékeit.

Azaz, a jelenleg konzervatívnak vélt értékrend alapján akarja rehabilitálni vagy felülértékelni az 1848–1849-es konzervatívokat, illetve a jelenlegi liberalizmus-értelmezés alapján próbálja meg csökkenteni az 1848–1849-es liberális elit érdemeit, vagy próbálja megkérdőjelezni a liberális értékrendhez való kötődésüket. Így lesz Kossuth a nemzetrontó-kozmopolita liberalizmus képviselője, s így lesz Széchenyiből vagy Eötvösből reformkonzervatív személyiség. Ez az elbeszélésmód egészen (a szintén konzervatív gondolkodóvá stilizált) Kemény Zsigmondig és (a valóban konzervatív) Szekfű Gyuláig megy vissza.

De tapasztalhatunk hasonló jeleket Táncsics „vörös republikanizmusának” vagy a Saint-Justért rajongó Petőfi radikális egalitárius értékrendjének újraértelmezésében is, hogy ugyanis ezek is csak olyan kommunisták voltak (lettek volna), mint rossz emlékű XX. századi utódaik. E „lopakodó” legitimista-konzervatív megközelítés egyes hívei még az 1848. évi átalakulás, illetve az ennek védelmében vívott önvédelmi harc törvényességét is kétségbe vonják, s odáig is elmennek, hogy az osztrák megtorlást nemcsak érthetőnek, hanem törvényesnek és jogosnak is vélik. Ezek a nézetek egyelőre még szintén csak a fentebb említett fórumokon jelentkeznek, de láthatóan van igény úgymond intellektuális-tudományos alátámasztásukra is. A források ismeretében ez nem lesz könnyű. De hát tudjuk, hogy semmi sem változik olyan gyakran, mint a múlt.

A szerző történész, egyetemi tanár