A történész szakma egyelőre számos olyan intézménytörténettel adós az 1945–1990 közötti időszakból, amelyből jobban megismerhető lenne a kommunista pártállam működése. Ez az elmaradás az időbeli közelséggel, a korabeli bürokrácia tekervényes rendszeréből származó iratok roppant tömegével magyarázható, továbbá azzal, hogy a dokumentumok közvetlenül a rendszerváltozás után még nem álltak rendelkezésre, közülük sok nemrég került olyan rendezettségi állapotba, hogy kutatható legyen. Simon István történész, korábban az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának, jelenleg a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának munkatársa arra vállalkozott, hogy feltárja a Belügyminisztérium állambiztonsági vizsgálati osztályának történetét. Ezzel a Kádár-rendszerben kulcs-
szerepet betöltő szervezeti egységről hiánypótló munkát tett le az asztalra.

Műve a laikusok számára is világossá és könnyen érthetővé teszi a Belügyminisztérium állambiztonsági vizsgálati osztálya működésének lényegét, ami nagy vonzereje a kiadványnak, hiszen az „ügynökkérdés” a mai napig lezáratlan, és változatlanul foglalkoztatja a közvéleményt.

Ugyanakkor nem azért íródott, hogy nagy „leleplezéseket” hajtson végre, mert nem a hálózat – köznyelvi szóval – ügynök tagjaival foglalkozik, akik egyébként is az állambiztonsági szolgálatok képzeletbeli piramisának legalján helyezkedtek el, hanem a Belügyminisztérium ezen osztályának vezető beosztású tisztjeivel, azaz az igazi felelősök egy részével, akiket ebben az esetben vizsgálati tiszteknek neveztek (szemben azokkal az operatív tisztekkel, akik a III. Főcsoportfőnökségen dolgoztak). E tekintetben a szerző nagyon akkurátus módon külön táblázatban sorolja fel a Belügyminisztérium III/1. Osztályának 1962 és 1989 között tevékenykedő vezetőit.

Mi több, valamennyi vezető beosztású tisztviselőről részletes életrajzokat vázol fel a Karrierutak című fejezetben, tanulságosan bemutatva, hogyan emelkedtek a ranglétrán a kommunista elköteleződésű és sokszor szinte funkcionális analfabéta apparatcsikok egy-egy párt(fő)iskola elvégzése után. A pályafutásokból az is kiderül, hogy az idő előrehaladtával – hiszen aki valamelyest kitűnt, szakiskolát végzett, például az 50-es években még Dzerzsinszkijről nevezett Operatív Iskolát vagy Tiszti Iskolát, illetve Moszkvában az 1980-as évek végéig a KGB Dzerzsinszkij Állambiztonsági Főiskoláját – már nem volt annyira tragikus a műveltségi színvonala ezeknek a vizsgálótiszteknek, ami persze mindig jóval elmaradt az elvárható szinttől. Arra is fény derül azonban, hogy közülük néhányan még teljesen abszurd módon – egy ideig érettségi nélkül nyert felsőoktatási felvétellel –, a megkönnyített pályán sem tudták teljesíteni a jogtudományi egyetem követelményeit.

A Belügyminisztérium III/1., azaz állambiztonsági vizsgálati osztálya vezetői állományát Simon István egy másik fejezetben abból a szempontból is bemutatja, hogy az 1956 utáni megtorlás halálos ítélettel zárult eljárásaiban közülük kik vettek részt, ami értelemszerűen súlyos jogi és erkölcsi kérdéseket is felvet személyüket illetően. Megrendítő olvasni az 1956 utáni megtorlás halálos ítélettel zárult eljárásaiban részt vevő III/1-es kihallgatótiszteket és a halálra ítélteket felsoroló táblázatot – az elítéltek neve mellett zárójelben szereplő „kivégezve” szót.

A rideg betűk és számok mögött emberi sorstragédiák húzódnak meg – aligha lehet erkölcsi ítélet nélkül elmenni mellette.

Körültekintően tárgyalja a szerző az 1963-ban meghirdetett új és kisebb finomításokkal a rendszerváltoztatásig érvényben maradt büntetőpolitikai
doktrínát, mely, mint írja: „Kádár János utasítására kifejezetten belső használatra készült útmutató a rendőrök, ügyészek, bírák fejében kívánt rendet tenni, kijelölve további tevékenységük irányait.” Ezután Simon bemutatja a szervezeti keretek előzményeit, visszanyúlva egészen az Államvédelmi Osztály VIII. alosztályáig, a könnyebb áttekinthetőség kedvéért táblázatokkal illusztrálva a szervezetátalakítási folyamatot, majd a BM III/1. Osztály szervezeti változásairól és a területi állambiztonsági vizsgálati szervekről szól. Ezután következik a kötet „szíve”, a Működési rend című fejezet, amelyből egyebek mellett megtudhatjuk, hogy alapvetően három jól elkülöníthető feladata volt az állambiztonsági vizsgálati osztálynak: egyrészt nyomozó hatóságként vizsgálatot folytatott „a Magyar Népköztártsaság állami, társadalmi és gazdasági rendje ellen irányuló” bűncselekményekben; másrészt megszervezte és irányította a büntetés-végrehajtási intézményekben az elítéltek közötti „operatív felderítést”, magyarán szólva kiépítette és működtette a besúgó- (rabnyelven vamzer-) hálózatot a börtönökben; harmadrészt pedig őrizte a fenti bűncselekményekkel gyanúsított, előzetes letartóztatásban lévő személyeket.

A kötet egyértelművé teszi, hogy az állambiztonsági vizsgálati osztály nyílt nyomozást folytatott, miután felhasználta a belügyi hálózattartó csoportfőnökségek és területi szerveik által titkos módszerekkel – ügynökjelentésekkel, levélfelbontásokkal, lakás-, illetve telefonlehallgatásokkal – összegyűjtött, valamint tettenéréssel vagy feljelentéssel ismertté vált terhelő adatokat. Az osztályhoz tartoztak az állam elleni bűncselekmények, úgymint az összeesküvés, lázadás, kártevés, rombolás, merénylet, izgatás, hazaárulás, ellenség támogatása és kémkedés, illetve ezek esetén a feljelentési kötelezettség elmulasztása. Politikai jellegű bűntettnek minősültek, és így szintén ők folytatták le a vizsgálatot egyebek mellett állam- és szolgálatititok-sértés, törvényi vagy hatósági rendelkezés elleni izgatás, közösség megsértése, rémhírterjesztés, egyesülési joggal való visszaélés, illetve a hazatérés megtagadása (ha valaki legálisan hagyta el az országot, de külföldön maradt) és embercsempészet esetén is, de nyomozhattak a vám- és devizagazdálkodást érintő bűntettek egy részében is. „Az osztály bizalmi pozícióját jelzi – ahogy Simon írja –, hogy az itt szolgáló állományra hárult a vezető beosztásban lévő állami és pártfunkcionáriusok napvilágra került, elsősorban anyagi visszaéléseinek felgöngyölítése is, de ezen túlmenően főcsoportfőnöki engedéllyel bármilyen folyamatban lévő ügyet magához vonhatott.”

Az Ügyek és „ügyfelek” című fejezet taglalja, hogyan váltotta aprópénzre a vizsgálati osztály a Büntető Törvénykönyv vonatkozó passzusait, továbbá a különböző parancsnoki utasításokat és politikai bizottsági határozatokat. A szerző impozáns grafikonokon foglalja össze a büntetőeljárás alá vont személyek számának alakulását 1962 és 1989 között. A kötet témájában további kutatási lehetőségek rejlenek a vizsgálati osztály még élő tizenöt vezető beosztású tisztjének meginterjúvolásában, de ők nehezen nyílnak meg, ha egyáltalán szóba állnak az utókor számára fontos feladatot végző történészekkel. Mindezzel együtt viszont bizonyos, hogy Simon István tollából egy olyan kötet látott napvilágot, amely a korabeli Belügyminisztérium állambiztonsági vizsgálati osztályának működését hitelesen, a szervezet által keletkeztetett iratok alapján mutatja be. Könyvéből kirajzolódik a Kádár-rendszer számos fonáksága, s az is, ahogyan éles helyzetekben, olykor történelmi sorsfordító pillanatokban e felelős pozícióban lévő emberek hogyan döntöttek. Simon műve az emberi sorsokat is láttatva, az erkölcsi normákat figyelembe véve fogalmazza meg mondanivalóját, így azt – kifejezetten szakmai, mégis olvasmányosságra törekvő nyelvezetével – minden érdeklődő haszonnal forgathatja.◼

 

A szerző történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának munkatársa