A partiumi születésű Borsi-Kálmán Béla 1976-ban lett utódom az Országos Széchényi Könyvtárban, mint történész szakreferens. Történetírói munkásságával azóta kiérdemelte az MTA doktora címet, miközben külpolitikai elemzései (1990 után Bukarestben, majd Párizsban vállalt diplomáciai szolgálatot) komoly figyelmet keltettek előbb felettesei, majd a nagyközönség körében. A kétezres évek elején megjelent elemzéseit újabbakkal egészítette, és Lendületben: Négy írás a geopolitika tárgyköréből címmel a L’Harmattannál jelentette meg 2025-ben. Frankofonként elsősorban a francia politikai gondolkodás inspirálja, azon belül is a De Gaulle-i iskola, amelyben jelen van a gloire iránti nosztalgia, az Egyesült Államok politikájával szembeni fenntartások és olyan „keleti” politika, amely az egykori kisantantot Magyarországgal, sőt akár Szovjetoroszországgal együtt bevonná ambiciózus játszmáiba.

Nyomasztó-e a túlhatalom?

1990-ben a Nyugat nyertesen fejezte be a hidegháborút, és az Egyesült Államok – Csaba Gábor, egykori kitűnő washingtoni diplomatám találó szavaival ez „a jó szándékú behemót” – egyértelműen a világ vezetője, „hiperhatalom” lett. Ezekben az években közelről látva a világpolitikát határozottan állíthatom, hogy az USA nem élt vissza ezzel, az új Orosz Föderációt nem megalázta, hanem partnerséget kötött vele, 1997-től a NATO–orosz alapszerződéssel, 2002-től a NATO–Oroszország Tanáccsal intézményesítette és sokrétűvé tette a vele való együttműködést, és csak ezután fogadta be a biztonságuk garanciáját a NATO-ban látó közép-európaiakat a demokráciák atlanti közösségébe. Alig tíz évet élt az idősebb Bush elnök által 1990-ben meghirdetett új világrend, a New York-i ikertornyok elleni terrorista merénylettel ez végzetesen megrendült. A válasz, Afganisztán, majd Irak megtámadása, kiváltotta az Amerikával versenyben álló Kína és az amerikai hegemóniát elutasító Franciaország éles bírálatát. Ebből a bírálatból kijutott az iraki háborút támogató „nyolcaknak”, így Magyarországnak is. Ez a helyzet indította a párizsi magyar nagykövetség tanácsosát, Borsi-Kálmán Bélát annak a két „geopolitikai” elemzésnek a megírására, amelyet jelen kötetében újra megjelentetett. Michel Foucher Európa – köztársaság: Történelmek és geográfiák között című, 1999-ben magyarul is megjelent könyve kapcsán olyan francia koncepcióval ismerkedhet meg az olvasó, amely az „Európai Egyesült Államok” (szerintem csak vágyálmokban létező) tervével szemben olyan kibővült Európai Uniót akar látni, amely megerősíti Franciaország szerepét, kizárja a német hegemóniát, és a többpólusú világ egyik oszlopaként megszünteti „a nyomasztó amerikai túlhatalmat”.

A világcsendőr sikerei

A 2003-ban megjelent tanulmány újraközlése most Ismétléskényszer? címmel a szerző bátorságáról (vagy önkritikájáról) tanúskodik. Az akkor még tartó iraki háború után a szerinte lehetségesnek vélt forgatókönyvek egyike sem valósult meg: Szaddam Huszein Irakja nem volt képes komoly ellenállást kifejteni az Egyesült Államokkal szemben; győzelme után az USA mint afféle világcsendőr nem kényszerítette rá rendszerét a Közel-Kelet arab államaira, és nem szerezte meg a teljes ellenőrzést azok olajkincse fölött; nem sikerült Törökországot „európaizálva” „világi iszlám köztársaság”-ként bevinnie az EU-ba; Kína szibériai törekvéseire és az iszlám által jelentett veszélyekre hivatkozva nem sikerült Oroszországot lebeszélnie Ukrajna visszaszerzéséről, nem történt meg az ENSZ megerősítése a Biztonsági Tanács összetételének megváltoztatásával, Japánban nem keletkezett Amerikával szemben semmiféle „revansvágy”, nem indult meg kurd felkelés saját állam létrehozására, India nem rendezte Kasmír kérdésében Pakisztánnal fennálló konfliktusát, végül az Egyesült Államok nem rendült meg belülről a „neokonzervatív” csapat baklövései és/vagy a baloldali militáns körök térnyerése nyomán (legalábbis nem az ifjabbik Bush kormányzása idején). Az újraközlés legnagyobb értékének annak bő ötvenoldalas bibliográfiáját tartom. Fejtő Ferencnek Borsi-Kálmán 2003-as kötetéhez írt – a mostani kötetben is közölt – előszava a szerző méltatása mellett nem volt pesszimista: bízott az ENSZ Biztonsági Tanácsának átalakíthatóságában, az arab–izraeli konfliktus Amerika beavatkozásával történő rendezhetőségében és az Egyesült Államok „legendás megújulási képességében”. Noha ezek eddig nem valósultak meg, továbbra is napirenden vannak, mert szükség van rájuk.

A legyőzhetetlen orosz imperializmus

Aktuálisabb téma Gecse Géza az Orosz nagyhatalmi politika 1905–2021 című, a modern kori orosz imperializmus történetéről írt könyvének a rendkívül elismerő hangú bemutatása. Gecse ürügyén Borsi-Kálmán azon „alig titkolt amerikai geostratégiai axiómá”-ról ír, amely szerint „minden eszközzel meg kell akadályozni egy orosz–német (német–orosz) történelmi kiegyezést, mert a német ipari potenciál, technikai tudás és szorgalom a kimeríthetetlen szibériai nyersanyagforrásokkal” és az orosz hadsereggel kombinálva Kínánál is veszélyesebb versenytárs lehetne. Ha a Molotov–Ribbentrop-paktum után ezt bárki el tudta képzelni, az új német kancellár, Friedrich Merz színrelépése ezt szerencsére kizárja, ahogy egyébként a német atlantista hagyomány is. Borsi-Kálmán az orosz–ukrán háborúról egy bizonyos „Big Serge” nevet használó bloggert idéz, aki tudni véli, hogy 2022-ben Putyin csak korlátozott céllal (a Krím és Kelet-Ukrajna bekebelezése) indította el háborúját, de mivel erre „az ukrán állam úgy döntött…, hogy élet-halál harcot folytat”, az orosz elnök válasza az lett, hogy „Ukrajnát mint stratégiai veszélyforrást” megsemmisíti, „olyan szemétteleppé fogja átalakítani, amely soha nem lesz képes egy revansháborút megvívni”. Szerzőnk láthatóan egyetért John Mersheimer amerikai politológussal és a jelenlegi magyar kormányhoz közel álló újságcikkek szerzőivel, hogy hiábavaló – és ezért értelmetlen – Amerika és az EU részéről szembe-
szállni Ukrajna, az orosz hatalom „mitikus tere” fölötti teljes ellenőrzésre törekvő orosz politikával, mert a totális háborúra átállt Oroszországot nem lehet legyőzni, illetve ha ez a veszély fenyegetné, akkor Putyin vagy utódai nem fognak habozni bevetni az atomfegyvert. (Senki sem tudja eldönteni, hogy ez valódi fenyegetés vagy blöff, de ha az oroszok megtennék, azzal maguk is megsemmisülnének, ezért ez valószínűtlen.)

Az Utóhang című esszében Borsi-Kálmán Béla arra keresi a választ, hogy Ukrajnát elintézve Oroszország visszaszerezhetné-e korábbi befolyási övezetét, birodalmát? Három forgatókönyvet vázol fel: „az angolszász univerzum… s benne a végképp amerikai járszalagra került Európai Unió végigviszi tervét, s feldarabolja »az orosz világot«”, vagy megvalósul Putyin és ideológusai nagyorosz programja, elnyeli kis nyugati szomszédjait. A kívánatos, de kevéssé valószínű harmadik lehetőség „a közép- és délkelet-európai térség kis- és közepes államainak/nemzeteinek/népeinek valamiféle »Duna-konföderációs« jellegű, de annál rugalmasabb, gazdaságilag megalapozottabb és politikailag kiegyensúlyozott társulása, akár Örmény-
országot és Grúziát is beleértve”. Ez a Franciaországban élő román Dan Culcer szerint „a Lajtától az Elbruszig, a birodalompártiak (imperialisták) nélkül” terjedne. Ez az utópia szépen hangzik, de szükségtelen, mert az 1990-ben remélt új atlantizmus, a „Vancouvertől Vlagyivosztokig” terjedő demokráciák és ezen belül a kibővült Európai Unió tenné lehetővé a kívánatos cél, a független nemzetek közös keretének a megvalósulását. Ez nem „pax Americana” lenne, hanem „pax Democratica”. Ehhez Oroszországot nem szétverni kellene, hanem imperialista ambíciói feladására kényszeríteni. Ha ez utópia, akkor be kell rendezkedni ugyan nem az atomhalálra, de egy új hidegháborúra. Valószínű, hogy a négy autokrácia, a „gonoszok tengelye” előbb-utóbb ki fogja kényszeríteni, hogy az Egyesült Államok (Trumppal vagy utána) csatlakozzon a „tettre készek koalíciójá”-hoz.

A popagandaháború meglepő hatása

A könyvhöz Kulin Ferenc által írt előszó, Borsi-Kálmán néhány célzása és lábjegyzete, köztük a hivatkozás Bogár László komolyan nem is vehető írásaira (például erre a Borsi-Kálmán idézte mondatára: „A NATO valójában nem más, mint az amerikai birodalom globális katonai ütőereje európai részlegének »demokráciába csomagolt« formája”), még inkább pedig Major Zoltán utószava (Kinek használ) azt igazolja, hogy a mai Magyarországon az utóbbi években nagyfokú ellenszenv támadt az Amerikai Egyesült Államokkal szemben, ami alighanem a hidegháború idején az egész szovjet blokkra jellemző primitív agitációra megy vissza, de döntő mértékben az Ukrajna-ellenes jelenlegi orosz propagandaháború sokunkat meglepő eredményeként terjedt el.

Kifejezetten népszerű volt a rendszerváltozás előtt az Egyesült Államok („Amerika”) a vasfüggöny mögé kényszerített, vele szemben álló blokk lakossága körében, és ez jellemezte a magyarországi közhangulatot is. Azután hozzánk is eljutott a nyugati újbaloldal dühödt kapitalizmus- és ebből fakadó Amerika-ellenessége, máig is hangos „antiglobalizmusa”. Nem furcsa, hogy a korábban Amerika-ellenes kommunisták utódai (egyesek szerint szervilisen) Amerika-barátok lettek, míg ellenzékük, a régebben Amerikáért lelkendező középosztály egy része pedig irracionálisan Amerika-ellenessé?

Hanyatló demokrácia vagy virágzó diktatúra?

Matolcsy György 2004-ben megjelent Amerikai birodalom című könyve még átmenet volt az elismerés és az elmarasztalás között. Tocqueville-ból kiindulva bemutatta a régi Amerikát, s hogy ezeken az alapokon nagyszerű elvek, értékek és intézmények, majd háborúk, kereskedelem, jól hangzó elvek révén hogyan vált világhatalommá, birodalommá, kiszipolyozva a világot. Szerinte Amerikának szerepe volt az első világháború kitörésében, kiprovokálta Pearl Harbourt, 1943-tól [?] pedig a hidegháborút, s hogy azért hozta össze az európai egységet, majd idézte elő Jugoszlávia felbomlását, nehogy Németország legyen Európa erős embere. Azt azért legalább hozzátette Matolcsy, hogy Amerika háromszor meg is mentette Európát.

Nem tudom, hogy Borsi-Kálmán Bélára hatott-e Matolcsy könyve és az Amerika-ellenes írások, de az előszót író Kulin Ferencre bizonyosan. És ezt viszi végletesen tovább „utószó helyett” Major Zoltán, aki elhiszi, hogy a nyugati demokráciák valóban „szét akarják szedni Oroszországot”. Az 1950-es évek szovjet propagandájára emlékeztet, hogy „ma az USA a gonosz birodalma”, „hiénaimperializmus”, és ugyanúgy szét fog rohadni belülről, mint nem olyan régen a Szovjetunió. Hogy került ez az írás ebbe a kötetbe? Írtam e témáról az Országút hasábjain (9. szám), ugyanott online vitáztam Kulinnal is (2020. augusztus 20.), legújabban pedig Szále Lászlónak A Nyugatnak nem fog bealkonyulni (Élet és Irodalom, 2025. április 17.), illetve László Zsófia Jázminnak Trump nagy lökést ad az erősebb Európához című (Világpolitika és Közgazdaságtan, 2025. május 13.) adott interjúmban érveltem a Nyugatot leíró nézetekkel szemben. A vitát csak a jövő fogja eldönteni, de osztom az erdélyi szerzőpáros, Lakatos Artúr és Kerekes Mária Tímea Az Amerikai Egyesült Államok világhatalmi státusza a XXI. század küszöbén című írásának konklúzióját (Grotius, 2011. február 8.):

„Hanyatlik-e vajon az Amerikai Egyesült Államok? Igen is meg nem is, inkább nem, mint igen. Tény az, hogy a gazdasági válság súlyosan érinti, és az iraki és afganisztáni háború is rámutatott arra, hogy a világ első katonai hatalma korántsem annyira dominál, mint ahogy azt sokan gondolták. Ugyanakkor ez a regresszió eléggé relatív, hiszen bizonyos statisztikai adatok, számok, mutatók terén utol lehet érni és akár el is lehet hagyni az Egyesült Államokat, ugyanakkor nem valószínű, hogy a közeljövőben egy emelkedő új hatalom – legyen az Kína, egy esetleges új, arab integrált közösség vagy akár az Európai Unió – akkora presztízst szerezne a következő évtizedek nemzetközi életében, mint amellyel jelen pillanatban az Egyesült Államok rendelkezik. Az Egyesült Államok még legalább évtizedekig primus inter pares marad a nemzetközi kapcsolatok rendszerében. De távolról sem hegemón.”

Az bizonyos, ahogyan Kissinger is rámutatott: az Egyesült Államok és Európa „a demokrácia világa”, a mai Oroszország pedig a diktatúráé.

A szerző történész, diplomata, korábban külügyminiszter