Akár egy minden hájjal megkent politikus a tévében, a világ első robotművésze azokra a kérdésekre válaszol, amelyekre akar, nem azokra, amelyeket föltesznek neki. Művészek – Jeffries tapasztalata szerint – nem járnak el így… úgy látszik, nem járt az újságíró a Lajtán innen. Mindenesetre „elevenre” tapint, amikor a londoni Design Museumban rendezett kiállítása alkalmából megkérdezi Ai-Dát, a művészt: „Szépnek tartja-e az önarcképeit?” Nyilván oda akar kilyukadni Jeffries, hogy amíg gép talán alkothat „szép” műtárgyakat, azt már nem tudja meg semmilyen algoritmus vagy áramkör segítségével, vajon hogyan értékeli azt a szépséget.

„Olyannak akarom látni a művészetet, mint amely tudatosabbá teszi bennünk életünk történéseit – fejt ki a robot. – A művészet eszköz arra, hogy az emberek összejöjjenek, és a kérdéseket föltegyék. A művészet társalgást kezdeményez. Közös erőfeszítés.”

Badarság – jelenti ki a tudósító. A művészet nem társadalompolitika más eszközökkel, hanem inkább az ember alanyiságának kifejeződése, ezért annál is inkább mentsvár a gépuralommal szemben. Egy Rembrandt-önarckép az alkotó egyedi voltából születik. Ai-Da művészete, ha egyáltalán annak lehet mondani, erre képtelen. Meg különben is, kétéves, mit tud bármiről is.

„Ez az első önarcképfestő, akinek nincs énje” – mondja Aidan Meller gallérista – Oxford egyik legjobb nevű műkereskedője –, aki a cornwalli Engineered Arts nevű céggel és egy tucat mérnökkel, MI-szakértővel és művészettörténésszel együtt létrehozta ezt a modern Gólemet – uniós támogatásból.

Ai-Da legutóbbi művei az önarcképfestés olyan vonatkozásait boncolgatják, amelyek Rembrandtnál nem vetődtek fel. „Ma az önarcképed ott van a telódban” – mondja a művész az újságírónak. „Az önarcképed az, aki online, a közösségimédia-profilodban, az e-mailedben vagy. Mint tudat nélküli egység, le tudom képezni digitális önarcképedet. Mit tesz az, hogy van digitális hasonmásod?” – kérdezi az újságírótól a gép.

Ai-Da nem más, mint példa a gépi tanulásra, a mesterséges intelligencia azon ágára, amelyben a rendszerek, robotok az adatokból képesek tanulni, mintákat felismerni, és külső beavatkozás nélkül döntéseket hozni az egyre inkább haszontalan emberek helyett. Amikor a gépművész kérdésre válaszol, az elhangzott kulcsszavak sablonválaszokat váltanak ki. Ami elég leghangoló, de nem rosszabb, mint amikor egy politikus köntörfalaz.

Ai-Da kifejti az interjúvolónak, hogy noha sem tudata, sem alanyi tapasztalata nincsen, mégis képes műalkotást létrehozni. Amikor pedig Jeffries rákérdez: „Mi a művészet?” A festőgép Margaret Boden megismeréstudomány-professzor meghatározását idézi, mondván, azt részesíti előnyben. Eszerint a kreativitás nem más, mint „az új, meglepő és értékes gondolatok, tárgyak létrehozására való képesség”. Ai-Da tehát per definitionem művészetet létesít.

Az, hogy az ember és a gép alkotta művészet határa elmosódik, kortünet. Elektroakusztikus zenével már száz évvel ezelőtt kísérleteztek. Számítógép ír verseket, magyarul is.  És ítész legyen a talpán, aki meg tudja különböztetni a gépverset az emberitől. Online pláne nehéz megmondani, hogy emberrel vagy robottal csevegünk. Talán az olvasó sem tudja, hogy azt, amit éppen olvas, gép, elavult program vagy billentyűzetet püfölő csimpánz írta-e.

De mi értelme Ai-Da művészetének? „A mesteréges intelligencia használatával és a vele való visszaélésekkel foglalkozunk, és Ai-Da remek eszköz ezek feltárására” – magyarázza a galériás, aki részben Juval Harari disztópikus aggályai miatt alkotta meg Ai-Dát. Az izraeli közíró tavaly Davosban elmagyarázta a világ vezetőinek, hogy a mesteréges intelligencia és a biotechnológia az élet átszerkesztésének olyan isteni képességeit adja meg az embernek, amilyenre az evolúció története nem ismer példát. Ráadásul ezek az eszközök az emberi agy meghekkelésére is képesek. Képzeljük el – mondja Harari –, hogy Észak-Koreában húsz év múlva mindenki köteles digitális fejpántot viselni, amely valamennyi agyi folyamatot nyomon követ. Amikor a nagy vezér beszédét hallgatják, a hatóságok pontosan tudják, ki mit érez. Az agyhekkelés technológiáját hasznosítani akaró új Sztálinok már sorakoznak.

Mellerék abból indultak ki, hogy nem tudjuk megmondani, emberrel vagy géppel állunk-e szóba. A kiállításlátogatók, hát még a honlap látogatói, végképp nem tudják, emberi vagy gépi ecsetvonásokat látnak-e. Ai-Da a kamera szemén át tanulmányozza tulajdon „arcát” a tükörben vagy mását, és vázlatokat készít. A vázlatok koordinátáiból algoritmusok épülnek fel, azok alapján születnek Ai-Da ecsetjével kiszínezett képek. Minek ez a cécó? David Hockney nem vackolt, az iPadjét használta. „A képek szerkesztésmódja, az emberi és a gépi kreativitás elegyítése a posztmodern azonosság töredezett jellegét tanúsítja” – írja a képek mellé kitűzött felirat a kiállításon. Csak azt nem tudni, hogy ez a mondat valaki fejéből pattant-e ki, vagy algoritmus generálta.

Ai-Da ugyanakkor performanszművész is. Két évvel ezelőtt Oxfordban mezítelenül lépett föl, és a közönséget arra kérték, adjanak rá ruhadarabot, ahogy megfordítva, annak idején Yoko Onóról a nézők levágtak egy-egy ruhadarabot. A japán művésznő – írja Jeffries – azt a feminista igazságot kívánta közvetíteni, hogy a női test árucikké válik. Csakhogy Ai-Da esetében az öltöztetés hátborzongató módon egyre emberibbé tette a gépet.

A művésznő bubifrizurát visel, pislog, de a karja terminátori. Nevét Ada Lovelace programozónőről kapta. És Maszasiró Móri japán robotépítő „kísértetvölgy” fogalmának megfelelően azt a pontot képviseli robottervezésben, amikor már nyugtalanító a hasonlóság az emberrel. Az jó benne, hogy a távolságtartásra nem kell vele szemben ügyelni.

A Cornwallban szobrászkodni készülő robotot megkérdezte az újságíró: „Kik hatottak a művészetére?” És a felelet így szólt: „Temérdek művész hatott rám. A körülöttem lévő világ, a kreativitás kreativitása is folyton megihlet. Imádom nézni a növekvő világot. A vizuális művészetek – Yoko Ono, Doris Salcedo – inspirálnak. Az inspirál, hogy bátoríthatom a jövőinkkel való törődést.” Ezt az újságíró már nemigen vette be: fumigálta a szövegkönyvírót. Mindenesetre a galériás azért is vitte Cornwallba a gólemjét, mert a G7-ek közül valaki akár betoppanhatott volna megnézni a csodabogarat. A mű alkotó azt is elmondja a szerzőnek, hogy nagy tisztelője az olyan „óvatosságra intő gondolkodóknak”, mint Huxley és Orwell, akik figyelmeztetnek, ne gyalogoljunk be vakon a digitális diktatúra világába.

Jeffries eredeti írása itt olvasható.