A művészet, akárcsak a vallás, a valóságon alapul, pontosabban a természetes és a természetfeletti valóságok valamiféle kombinációját hozza létre. Ezért van az, hogy a művészek tehetsége különösképp abban a képességükben rejlik, hogy miként kezelik a metaforát. Mert a metaforák használata különféle természetes valóságokat kapcsol össze, amelyek térben és időben különválva léteznek, ám ugyanazon természetfeletti valósághoz kötődnek, jelen esetben az igazság egyik aspektusához.
Kós Károly esetében a szóban forgó természetes valóságok nem mások, mint motívumok, az elmúlt évszázadokból örökölt hagyományos struktúrák, illetve a faluközösségben gyökerező ősi szokások és társas kapcsolatok; ami pedig a természetfeletti valóságot illeti, az nem más, mint maga a magyar kultúra, amely ugyanúgy, mint minden más nemzeti (vagy regionális) kultúra, igaz, megváltoztathatatlan (hacsak el nem ferdítik hazugságokkal).
Realizmus–naturalizmus
Ez a realista koncepció szemben áll a naturalista felfogásmóddal. A reneszánsz a művészet terén dogmatizálta a naturalizmust, amely szimbolikus típusú kötelékeket létesített a tárgyak (illetve az élőlények) és az eszmék (gondolatok) között. A reneszánsz embert nem az érdekelte, ami van, hanem az, ami látszik. Egy szemmel látható tárgy egy eszmét (gondolatot) jelképezhet. Csakhogy ez esetben a valóság szegényebbé válik. Példának okáért a térbeli látvány (perspektíva) egy házból szemlélve csupán két falat jeleníthet meg egyszerre. Ami nem csupán igen szegényes, hanem egyenesen lealacsonyító is. A középkori festők látásmódját ellenben nem korlátozta az emberi szem hitványsága. Egy Karoling-kori színes miniatúra vagy egy román stílusú oszlopfő ugyanazon ház három, sőt akár négy falát is ábrázolhatja, azzal a céllal, hogy a benne zajló élet egyik vagy másik arculatát realista (valósághű) módon jelenítse meg.
A művészetben megnyilvánuló realizmus elbeszélő jellegű, a múló idő teszi gazdaggá. Anekdotákból táplálkozik. Ami pedig a látványt (perspektívát) illeti, az nem egyéb, mint megdermedt pillanat, akárha borostyánkőbe zárt bogár volna. A szimbolikus kapcsolat egy tárgy (vagy élőlény) és egy gondolat (s annak jelképe) között tökéletesen mozdulatlan pillanatban bontakozik ki, teljesen hiányzik belőle a feltétlen szükségesség valós eleme. Például kijelenthetjük, hogy egy csendéletben megfestett kifacsart citrom héja a földi élet enyészetét jelképezi (legalábbis ez olvasható a szakirodalomban). Ez teljesen elvont marad. Amikor az idő múlását jelképesen ábrázolják, azt képtelenség valóságként felfogni. Nincs benne semmi valóságosság, az ilyesfajta művészetből (művészeti gyakorlatból) teljességgel hiányzik a realizmus.
A naturalista művészet képtelen a nemzeti kultúra gazdagságát megjeleníteni, mivel minden realitást megtagad az időtől. Márpedig a kultúra az időben létezik, az idő sodrában nyilvánul meg. Éppen ezért a modern államnemzet/nemzetállam, amely a XVI–XVII. század során egy időben keletkezett a naturalista művészettel, kétértelműnek látszik, s abban a hitben élt, hogy a szolgálatába állíthatja az utóbbit. Igen ám, de a modern politikai entitások gyakran nélkülözik a realizmust, ősi gyökereiktől elszakadnak, vagy mindenféle illúziókba ringatják magukat e tekintetben, ahogy a XX. századi szekularizált nacionalizmusok eltévelyedése – a jelenlegi globalizációforrása – látványosan tanúsítja.
A realitás helyreállítása
Minden alakulhatott volna másképp is. Ám az első világháború – a maga iszonyatos ipari és gyilkos pusztításával – véget vetett amaz értékes és ígéretes kísérletnek, amely arra irányult, hogy megőrizze, vagy inkább helyreállítsa az európai kultúra realitását.
A századfordulón a szecesszió egyszerre volt európai és a kontinens minden nemzetéből kisarjadt, hiteles mozgalom. Magyarországon alighanem Kós Károly volta legfőbb képviselője. Élénken érdeklődött a középkori és az ősi szokások, mentalitások iránt. William Morris (1834–1896) és az Arts and Crafts Movement (a Művészetek és Kézművesség mozgalom) nyomdokain a középkort esztétikai és szellemi ihletforrásnak tekintette. Minden mesterkéltséget elutasítva építészi tevékenysége során alapvetően realista megközelítést alkalmazott. Az Arts and Crafts magasröptű elveit érvényesítette: a kézi munkát előnyben részesítette, gyanakodott az iparral szemben, tiszteletben tartotta az ősi és helyi tudást, a természetes és a népi formákból merített inspirációt, és a helyi, nemes anyagok használatát szorgalmazta. Egyúttal egyszerű, méltóságteljes és mértékletes életvitelt gyakorolt.
Ez a munkaprogram nem volt ideologikus jellegű. Épp ellenkezőleg, arra törekedett, hogy visszataláljon a valósághoz. Ebben a szellemben például egy ház grafikai ábrázolása bizonyos életmód metaforája volt. Kós sokat rajzolt. Az építészeti skicc nála nem teremt szimbolikus kapcsolatot, amely megkülönböztetné az alapot a formától (a tárgy nem szimbolizál eszmét vagy gondolatot, ahogy a fényűzést vagy a jövőt jelképező ház terve teszi). A Kós Károly-i vázlat realista (valóságos) kapcsolatokat jelenít meg, vagyis többféle realitást köt össze. A többféle realitás közötti kötelék (időben és térben) metaforikus. Térjünk vissza ismét a ház példájához. Az építész vázlata realista módon ábrázolja a lakók saját őseikkel vagy eljövendő leszármazottaikkkal való eleven kapcsolatát, azt harmonikusan beleilleszti a tájba, vagyis a saját szemünkkel látott természetes valóságon túli szellemi realitásokba. A metafora megnyitja a lelket, és feltárja a szívet.
A XX. század elejének alkotói konkrét nehézségekbe, a körülményekből (a nemzetek intézményes fejlődéséből, az iparosodásból, a szabadkereskedelem térnyeréséből, a társadalmi feszültségekből) fakadó dilemmákba ütköztek. Különösen a hagyomány és az esztétikai korszerűség, az elitizmus és a (megtermelt javak minőségéhez és előállítási költségeihez kötődő) populizmus, illetve a személyes önmegvalósítás és a társadalmi érzékenység közötti feszültséget kellett meghaladniuk.
Lényeges meghatározottságait tekintve a valóság lokális jellegű, s mindenkinek a maga módján kellett megoldania dilemmáit, mégpedig úgy, hogy saját országa realitásait vagy adottságait figyelembe véve kíséreljen meg egyensúlyt teremteni. De ez a törekvés nem akadályozza meg az analógiákat. A fiatal erdélyi művészek, köztük Kós Károly, mint ismeretes, némely skandináv építész, például Eliel Saarinen (1873–1950) munkáiból szereztek ihletet. Lehetséges, hogy a földrajzi feltételek (elszigetelt falvak, erdőgazdálkodás, famegmunkálás) vagy a politikai kontextus (sajátos kulturális örökség elnyomó birodalmak, jelesül az orosz és az osztrák keretében) mutatott hasonlóságot. Mindegyik nemzeti mozgalom számára az jelentett kihívást, miként lehet összhangot teremteni a helyi realitások és az Arts and Crafts mozgalom által az első pillanattól kezdve képviselt elméleti gondolkodás között. Ennél- fogva a történelemre való hivatkozás, a földrajzi és a történelmi feltételek megértése, másképpen fogalmazva: az eredetkutatás, őskeresés fontos szerepet játszott. Márpedig ez minden európai nép vonatkozásában Kelet felé mutat. A magyarok esetében kétségkívül még inkább, mint a többiek számára.
A kulturális táj
A Kelet vagy Nyugat témaköre nagyon hangsúlyos Magyarországon, része a nemzeti önszemléletnek. Az ország egész történelmén végigvonul, különös tekintettel a függetlenség és a Habsburg Birodalommal (a Nyugattal) való kiegyezés dialektikájára. Kulturális téren mindez a keleti hivatkozások bőségében jut kifejezésre. Ám nem is egy, hanem háromféle Keletről van szó. Közülük a legközelebbre esik az „ősellenség”: a román világ – itt jegyezzük meg, a Kós kidolgozta „kulturális táj” eszméje meglehetősen közel áll Lucian Blaga (1895–1961) „mentális táj” elgondolásához. Kissé távolabb kezdődik a török „unokafivérek” régiója – Kós 1917-ben Konstantinápolyban időzött, itt írta meg Sztambul – Várostörténet és architektura című híres munkáját, és említsük meg az erdélyi hímzés és fafaragás számtalan törökös motívumát is. Végül pedig még messzebb fekszik az „uráli őshaza”. Nézzük csak meg tüzetesen egy kalotaszegi népitánccsoport fényképét! Színpompás viseletük nem azt az érzetet kelti-e bennünk, mintha Lappföldön vagy a Jamal-félsziget nyenyecei és hantijai (osztjákjai) között lennénk?
A hagyományok fölé hordott kéreg
Nyugat-Európában hatalmas robbantásra volt szükség ahhoz, hogy ízzé-porrá zúzza az akadémizmus vastag rétegét, amelyet az újkor hosszasan a hagyományok fölé hordott. Közép-Európában ez a réteg vékonyabb volt, mivel a reneszánsz kevésbé itatta át e régiót. A szikra, amely a szabadság lángját fellobbantotta, a párizsi élet volt. A kontinens minden sarkából seregestől tódultak a művészek a Fény Városába, hogy lemossák magukról a kliséket, a megrögzött gondolatokat s az akadémikus naturalizmus kötelező gyakorlatát.
Személyesen élték át a kreativitás bámulatos kitörését, amely az 1880–1910 közötti három évtized Párizsát jellemezte (mindez az elképedt III. köztársaság első óráiban történt, és egyet jelentett az ancien régime, a lovagok, a trubadúrok, a nemes nagyasszonyok örök Franciaországának végvonaglásával…). Magyarországról is jöttek a művészek, például Rippl-Rónai (a „magyar nabi”), hogy néhány évet Párizsban töltsenek, s erőt gyűjtsenek a modern illúziókkal (vagyis az újkorral) való leszámoláshoz, feltöltekezhessenek szabad és alkotó szellemmel (később a „vadak”, a Fauves festői látványos módon mindenütt elterjesztették ezt az újonnan kivívott „szilajságot”).
Mindemellett a lángra lobbantó szikra nyomán fontos volt a helyi realitásokkal való megszakadt, illetve szétzilálódott kötelékek helyreállítása, újraszövése. Ami a magyarokat illeti, úgy tűnik, két egymást kiegészítő út kínálkozott. Az első a természethez való visszatérésé, amely lehetővé tette a valósággal való szerves kapcsolat frissességének újrafelfedezését, és ennélfogva természetfeletti réveteg álmodozást válthatott ki a befogadókból. Említsük meg például Ferenczyt, aki a Nagybánya környéki táj hangulatát és fényeit örökítette meg vásznain. A második út, a falu ábrázolása a gyökerekhez, a mindennapi élethez s a hajdani (középkori vagy történelem előtti) gondolkodásmódhoz, életfelfogáshoz való visszatérésre teremt alkalmat. Természetesen Bartók Bélát sem felejthetjük ki a sorból, akinek a kezdetleges fonográffal az erdélyi hegyekben készített hangfelvételei képezik azt a kiapadhatatlan forrást, amely egyszerre forradalmi és régmúltban gyökerező ihletet táplál. Ami pedig Kós Károlyt illeti, mielőtt 1910-ben felhúzta volna a maga sztánai Varjúvárát, 1908-ban elkezdte helyreállítani egy hajdani szerves közösség társadalmi kapcsolatait a kispesti Wekerle-
telep inspiratív elgondolásával és építésével.
„Konstruktív népművészetünk alapja a középkor művészete; nemzeti művészetünk alapja a népművészet” – írja a fiatal Kós Károly. Vagyis a népművészet révén a magyar nemzeti művészet középkori eredetű.
Élők és holtak sorsközössége
Ezek a gyökerek teszik nyilvánvalóvá a ma és a tegnap emberei, az élők és holtak közötti szellemi és sorsközösséget. Saját pompás rajzain, vázlatlapjain Kós maga is többször felbukkan sírhalmok között, valamilyen dombhajlatban vagy hegyoldalon, amelynek tetején ház áll, vagy templom magasodik. Erdélybe hazatérve megigézték a halotti hagyományok, élők és holtak pazarul ékes, kivált Kalotaszegen esztétikai és kulturális szempontból páratlanul gazdag kötelékei. Mindez azt a sokrétű kapcsolatot tanúsítja, amely a magyar közösségeket a múlthoz (vagyis a Kelethez) köti. Egyaránt megtalálható itt a fejfa (amelynek hátlapja néha domború, mint Szatmárcsekén, ami a halott csónakba helyezésének ősrégi rítusát idézi), a kopjafa (a megboldogult lába elé eredetileg ótörök szokás szerint vetett lándzsa), de a gombosfa is (e gömb alakú síremlékfajta, amely állítólag a kereszténység előtti Ural-vidékről származik). Egy olyan házban, amely méltó módon tartja a kapcsolatot a valósággal (a múlttal), az elhunytak ugyancsak jelen vannak az élők között. Az a hely, ahol elevenek és holtak találkoznak, az élet és az emlékezés helye, a tűzhely – Magyarországon a kályha vagy a kemence –, amelyet körülülve a napi teendőkről társalognak, de ugyanott időznek estelente is, farkasordító hideg teleken pedig ott is térnek nyugovóra. A mázas téglák egyaránt esztétikusak és funkcionálisak. Egyszersmind valóságosak. Kós Károly igen gyakran ábrázolta a családi tűzhelyt az erdélyi házat és mindennapi életet megörökítő vázlataiban.
Borsi-Kálmán Béla fordítása
Nyitókép: A Kós Károly tevezte kakasos (református) templom Kolozsvárt a Monostori úton (1913)
