◼Három évtizeddel ezelőtt, közvetlenül a rendszerváltozás előtt hogy nézett ki a falvak társadalmi szerkezete?
Akkor még milliós tömeg dolgozott a szövetkezetekben vagy az állami gazdaságokban. Ehhez jött még több százezer nem mezőgazdasági foglalkozású, akik nagyon intenzíven vettek részt az összefoglalóan „háztájizásnak” mondott élelmiszer-termelésben. Azzal, amit hagyományos parasztságnak nevez a tudomány, ők már nem azonosíthatók.
Hosszú magyarázatot igényelne az, hogy a paraszt fogalom mit jelent. Az ezredfordulón angol nyelvű kötetet adtunk ki arról, hogy mi történt a parasztsággal a XX. században Európa azon régióiban, ahol lassabban ment végbe az ipari fejlődés. Ennek a nemzetközi együttműködésnek lett az egyik eredménye a paraszt fogalmának meghatározása. Most csak egy fontos elemét emelem ki: a parasztnak volt egyfajta autonómiája. Döntésképessége volt afölött, hogy miként gazdálkodik, miként próbálja kivédeni a természeti vagy éppen társadalmi csapásokat. Ez 1990 környékén az élelmiszertermelőkre legfeljebb már csak részben volt igaz. A hagyományos parasztsághoz hozzátartozott egy fontos társadalomszervezési-, kulturális- és mentális állapot is, ami egy országon belül régiónként is lehetett más, de a közös jellegzetessége az alkalmazkodás és a védekezés képessége volt. A parasztság olyan közösségeket működtetett, amelyekben a közösségi érdekeknek megfelelően szabályozták az egyén viselkedését. Ezeket a szabályokat nem lehetett megkerülni.
◼Mikre vonatkoztak ezek a szabályok?
Például a családban a férfinak a nővel, a nőnek a férfival szemben való viselkedésére, a viseletre, az étkezésre. Ezek a hagyományokat, a szokásokat követték. Nyilván nem tartotta be ezeket mindenki, de a közösség befolyásolta az egyén magatartását. Ezzel szembe lehet állítani a polgári nyilvánosság szociológiai alapfogalmát, amely ellentéte a paraszti nyilvánosságnak. Egy polgár autonómiával rendelkezett a gazdaságban és a magánéletben, a családban is, és azért szervezik meg polgárok a nyilvánosságot, hogy az egyén kontrollálni tudja a közhatalmat, például úgy, hogy a kávéházban megbeszéli, a sajtóban nyilvánosságra hozza, hogy jól működik-e az. A paraszti nyilvánosságban a közösség kontrollálja az egyént. Ez 1990 tájékán sok elemében még tetten érhető volt a magyar vidéki közösségekben annak ellenére, hogy az ötvenes években bekövetkezett a kollektivizálás, a szövetkezetesítés. Ám ha erre nem kerül sor, akkor sem biztos, hogy például a szegényebb családokba született paraszt fiatalok jelentős része ragaszkodott volna a földhöz. Erős vonzereje volt a jobban finanszírozott városoknak. Ráadásul az iskolázási hullám következtében sokan elhagyták a falvakat. A család intézménye is teljesen átalakult, korábban a férfi kezében volt a hatalom, ő döntött gazdasági kérdésekben, de ez lassan átalakult, a nők is tömegesen kezdtek munkába járni, és a családon belüli befolyásuk is nagyobb lett. Földet venni nem lehetett, a fogyasztási befektetéseket és a gyerekek iskoláztatását tekintve megnőtt a nők befolyása.
Magyarországon és a többi agrármúlttal rendelkező szocialista országban ekkor már nem lehetett azt mondani az élelmiszer-termelő tömegekre, hogy ezek a hagyományos történeti parasztsággal azonosíthatók. A nagy, látványos ugrást a termelőszövetkezetek megjelenése okozta. Eleinte a szövetkezetek tagsága mutatott valami hasonlatosságot azzal, amit a két világháború közt leírtak a parasztságról, de utána valami egészen mássá alakult át. Elhagyta a paraszti öltözködést, lecserélte a parasztházakat, városi életmódmintákat kezdett követni.
◼Amikor 1990 után visszakapták a földjüket, ezek az idős, egykori gazdák a harminc-negyven év téeszben eltöltött idő ellenére át tudták adni az utódoknak a paraszti tudást, tapasztalatot, például állatorvosi ismereteket, hiszen ha beteg lett a jószág, tudták, mi a teendő?
Az egy másik generáció volt. A következő nemzedék már egyre kevésbé értett ezekhez a dolgokhoz.
◼Lehet, hogy már nem is volt erre szükség…
Szükség lett volna rá. A szakirodalom szerint a szakismereteket elveszíti az, aki a téesz vagy az állami gazdaság szervezetében csak egyfajta munkát végez. Nagyon más például a skandináv és a mediterrán paraszt, ő a saját munkája, gazdasági döntései fölött autonóm módon rendelkezik. De ez nálunk már – sok ok miatt – az 1960-as évektől sem volt teljesen igaz.
◼Kik voltak azok, akik 1990 előtt a falu életét meghatározták, akik a helyi hatalom szempontjából fontos tényezők voltak? Ez miként alakult át később?
Autoriter rendszer működött végig. Volt, aki az állami hatalmat, volt, aki a párthatalmat képviselte valami úton-módon. Rajtuk kívül a szövetkezet vagy az állami gazdaság vezetői kezében összpontosult a hatalom. Volt egy kulturális elit is, amelynek nagy volt a presztízse, a tanítók és más magasabban iskolázottak tartoztak ide.
A vidéki közösségeket befolyásoló kulturális hatások is egyre inkább kívülről érkeztek a faluba. A rendszerváltozás idejére elkezdett felszívódni az az autonómia, amely a hagyományos parasztközösséget jellemezte. A történelmi parasztság az 1990-es években tűnt el véglegesen a rossz földprivatizációs törvény miatt. Ekkor veszett el az esélye annak, hogy abból a régi világból valami visszaálljon. Ami az 1950-es években történt, a szövetkezetesítés, a modernizáció, a fogyasztás felértékelődése, az abszolút szembement a régi paraszti mentalitással, hiszen nem gazdasági felhalmozásra gyűjtöm a pénzt, hanem arra, hogy sátortetős házam legyen, és az úgy legyen berendezve, amit a falu egy idő után elvárt. De még az 1980-as években is megfigyelhető volt a közösséget összetartó viselkedésminták továbbélése, az, hogy történhetett bármi, a hatalom kerülhetett bárkinek a kezébe, még mindig érvényben van egy olyan közösségi viselkedésrend, amit betartanak az emberek. Úgy gondolom, ez már a korábbi formában sehol sincs meg.
◼ Ennek az az oka, hogy megváltoztak a földtulajdon-viszonyok? Ma milyen arányban foglalkoznak mezőgazdasággal a falvakban?
A politika 1945 után háromszor avatkozott bele a földtulajdonviszonyokba. Először a sikertelen földosztással. Ugyanazt a hibát követték el akkor, mint utóbb 1990-ben: földet adtak, de mást nem. Márpedig gazdálkodni így nem lehet. A második nagy politikai beavatkozás a téeszesítés volt, rengeteg emberi tragédiával, de gazdasági, modernizációs értelemben nem volt sikertelen.
◼Miért voltak sikeresek a szövetkezetek?
A téeszek többsége termelékeny volt. Igaz, hogy nagyon sok állami segítséggel, de a technikai szintje alapján a magyar mezőgazdaság a világ élvonalába került, és politikai ellenállás után, de lehetőséget adott az életszínvonal emelésére is. Aztán jött a reprivatizáció. Az MDF azért nyerhetett, mert az egyik fontos politikai reklámja az volt, hogy jött egy ember a karókkal, és azt szuggerálta, hogy „visszakapjátok a földet”. És ez hatott. Az emberek ugyanis megőrizték a föld papírjait, mert számítottak arra, hogy az esetleg még visszajöhet. A föld reprivatizációja mellett faramuci módon oldották meg a szövetkezetek, állami gazdaságok gép-, állat-, épületállományából a járandóságok kiadását. Ezekre részvagyonjegyeket állapítottak meg. A földet még megpróbálták visszaszerezni – másfél millió család jutott földtulajdonhoz –, de a részvagyonjegy és a kárpótlási jegy gyorsan elvesztette az értékét. A vidéki ember pontosan meg tudta ítélni, hogy a visszakapott húsz hold földje nem megélhetési alap. Éppen ezért nem rohantak kivinni a szövetkezetből a részvagyonjegy ellenértékét – az állatot, a felszerelést. Utána viszont devalválódott a részvagyonjegy értéke, átlagosan a névérték öt-tizenöt százalékát adták érte. Ugyanakkor 1992-ben megszűnt a szövetkezetek két nagyon fontos kötelezettsége, amiért az állami támogatást kapták korábban, az, hogy munkát kellett adni a tagoknak, és a háztáji is eltűnt. 1993 első félévében sok szövetkezet még működött, vagy még felbomlófélben volt. Négyszázezer embert tettek ki az utcára: az alulképzetteket, öregeket, nőket, cigányokat. Szinte az alatt az egyetlen félév alatt kialakult a mai vidéki szegénység alapja. Ez a végiggondolatlan földreformból és a szövetkezeti törvényből adódott össze. Törvényszerű volt, hogy később az állami gazdaságok, téeszek tanultabb dolgozóinak – agronómusok, mérnökök, szakmunkások – kezében koncentrálódott a föld. Ők voltak hitelképesebbek, a bank bennük bízott meg a szakismeretük miatt. Ráadásul az ezredfordulótól „belepacskolt” a politika is a privatizációba. Emlékezetes ama tizenkét állami gazdaság privatizációja.
Mire beléptünk az Európai Unióba, a termőföld koncentrációja már olyan volt, mint napjainkban. Ez a KSH által megállapított tény. Nem igaz tehát, hogy csak a 2010 után hozott döntések okozták a föld tulajdonszerkezetének megváltozását. Összesen 4,7 millió hektáron folyik mezőgazdasági termelés Magyarországon, a NER idején csak 380 ezer hektárnyi földterületet osztottak ki. Ha az összest a kisebb gazdáknak adják oda, a földhasználat koncentrációján az se változtatott volna semmit. Ettől még sötét ügyek zajlottak, Ángyán Józsefnek igaza van. Csak az a tétel nem igaz, hogy ettől változott meg jelentősen a földhasználat koncentrációja. A Földet a gazdáknak! program 2015–2016-ban már lényegesen nem változtatott ezen. Növelte valamelyest, és bejött a képbe az oligarchák földszerzése, meg egyebek, de ez a földhasználat szerkezetén már alig változtatott. Jelenleg ezerötszáz gazdaság kezében van a magyar termőföld egyharmada. És a száz hektáron felüli gazdaságok kezében van a föld hetvenöt százaléka. Ez koncentráltabb földhasználást jelent, mint ami 1945 előtt volt. És ez már az EU-hoz való csatlakozásunk időszakára kialakult.
1990 után, a reprivatizáció idején 1,5 millióan jutottak földhöz, 2004–2005-re már csak 500 ezren gazdálkodtak, azóta még 50–60 ezer család lépett ki a mezőgazdaságból. A fiatalokat nem érdekli a föld, a gazdálkodás. Sok oka van ennek. Az eladóvá váló földek a nagyokhoz kerültek, mert nekik volt pénzük ahhoz, hogy megvegyék. A 4,7 millió hektár nyolc százalékát osztották szét a Földet a gazdáknak! programban, ezek a földek még állami tulajdonban voltak. Van még egy 900 ezer hektáros tétel, azok a földek tartoznak ide, amelyeket nem tudtak privatizálni, mert akár harminc tulajdonosa is van egy-egy földdarabnak. Nyilvánvaló, előbb-utóbb ez is a nagyokhoz fog vándorolni. Ezzel nem azt mondom, hogy ez jó vagy rossz, csak azt, hogy ez tény. A jelenlegi 150 ezernyi gazdaság a tizedrésze a másfél milliónak, akik földdel rendelkeztek 1994–1995-ben. A magyar parasztság ebben a folyamatban vesztette el végleg a földjét, és ez meghatározó eleme a vidéki szegénységnek.
A magyar falu, mint ahogy a többi közép-európai falu is, túlnépesedettnek számít, sokkal többen laknak falvakban ahhoz képest, mint ahány embernek a falu megélhetést tud biztosítani. Javíthatott volna a helyzeten, hogyha megmarad számukra a föld. De a 100–150 ezer nagy családi gazdaság összesen 80–100 ezer alkalmazottnak ad munkát, körülbelül 200–250 ezren élnek meg az agráriumból. Rajtuk kívül még több százezer embernek van valami kis kapcsolódása a földhöz. A földtől való elválasztás nagyon jól működött 1990 után. Szerintem ma a nagy agrárvállalkozók 50–60 százaléka még abból a „zöldbáró” közegből származik, akik ellen politikai támadást akartak intézni az 1990-es évek első felében. A földtulajdon bármilyen jogi alapú visszarendezésére nem látok közeli esélyt. A vidéki társadalom boldogulásához más lehetőségeket kell találni.
