A katolikus filozófiai társaság 1892. június 7-én délelőtt 10 órakor tartotta alakuló ülését Budapesten, a Szent István Társulat termében, miután a főszereplők egymás közt már május 20-án összejöttek egy informális megbeszélésre Kiss János hittudományi kari filozófiaprofesszor és a Szent István Társulat igazgatójának lakásán. Az ünnepélyes esemény helyszíne egyébként még nem a Szent István Társulat jólismert, Szentkirályi utcai neogótikus székházában volt.
Az utóbbi épületben nyomtatták az 1848 eseménydús tavaszán A jó ’s olcsó könyvkiadó társulat néven alapított intézmény – száz évvel későbbi sajtótudósítás szavaival – „népellenes és butító iratait”, majd az államosítás után „a felvilágosultság nagyszerű műveit: Lenin, Sztálin, Rákosi könyveit”.
A sokat megért épület ma ismét katolikus intézménynek, a Pázmány Péter nevét viselő egyetemnek ad otthont.
Az Aquinói Szent Tamás Társaság elnökévé az akkor a Központi Papnevelő Intézet tanulmányi felügyelőjének tisztségét betöltő, az év elején címzetes püspökké kinevezett Wolafka Nándort választották. A korabeli tudósítás szerint „eszmékben gazdag” székfoglaló beszédében arról biztosította az egybegyűlteket, hogy a Társaság nem „akar konkurrencziát” a „fennálló katholikus egyesületekkel”, és az „erők szétforgácsolását sem czélozza”. Ezzel Wolafka nyilvánvalóan az ülésnek helyet biztosító Szent István Társulatra célzott, amelynek tudományos tagozatával utóbb a társulat valóban mintaszerűen kerülte a rivalizálást. Az elnök azonban azt a filozófiailag releváns deklarációt is tette, hogy „a skolaszticizmus rendszerét” nem tekinti „teljesen bevégzettnek”, sőt arra törekszik, „hogy annak keretébe beillessze a tudomány újabb vívmányait, újabb valódi igazságait”, s ezáltal mentse meg „a középiskolák, a papnevelő-intézetek ifjúságát az áltanok és káros bölcseleti rendszerek tévedéseitől”.
Mindez talán kevesebb figyelemre lenne érdemes, ha az Aquinói Szent Tamás Társaság mondhatni hivatalos megfelelője, nevezetesen a professzionális filozófiai tudományos élet bázisán szerveződő, világnézetileg a katolikus egyháztól távol álló Magyar Filozófiai Társaság is legalább százharminc éves fennállással büszkélkedhetne. A Szent Tamás Társaság azonban, amelynek alapszabályát a minisztérium 1893 áprilisában hagyta jóvá, és amely 1893 októberében tartotta a jogi értelemben vett alakuló közgyűlését, már hét éve (!) hivatalosan működött – száz fölötti taglétszámmal, rendszeres havi felolvasóülésekkel –, amikor Pauer Imre, a budapesti királyi tudományegyetem filozófiaprofesszora (eredetileg szintén premontrei szerzetespap) összehívta a Magyar Filozófiai Társaság megalapításán ügyködő kollégáit az egyetem tanári termébe (1900. november 19., alakuló ülés: 1901. május 25.). Az a filozófiatörténeti tény, hogy az önálló magyar katolikus filozófiai alhagyomány valójában egyidejűleg – ha nem valamivel korábban – alakult ki, mint maga a magyar nyelvű professzionális filozófia, jól lemérhető a tudományos nyilvánosság legfontosabb alkotóelemének, a szakfolyóiratoknak a helyzetén is. Kiss János és Palmer Mátyás 1886 áprilisában alapította a deklaráltan neoskolasztikus Bölcseleti Folyóiratot. Ezt néhány évvel előzte meg az első magyar filozófiai folyóirat, a Magyar Philosophiai Szemle indítása (1882. március). A Bölcseleti Folyóirat – az alapításkor még a székesfővárostól távoli temesvári egyházmegye szemináriumának kötelékébe tartozó Kissék zseniális szervezőtehetségének köszönhetően – egy bő évtizeddel túlélte az 1880-as évek derekától elszürkülő, majd 1891-ben megszűnő Magyar Philosophiai Szemlét, amelynek centrumában egyébként a jelen sorok szerzőjének kutatásai szerint annak a Horváth Cyrill filozófiaprofesszor tanítványi köre állt, aki az egyetemi óráiról hazatérve a piarista rendházban hajthatta nyugovóra a fejét.
A hittudományi karon úttörőként habilitáló, majd egyetemi katedrához jutó Kiss – aki ezáltal átvette a teológusok filozófiaoktatását, amelyet e tárgy bevezetésekor (1884) még a szír és arámi nyelveket tanító Kanyurszky Györgyre bíztak – dicséretes ügybuzgalommal folyamatosan biztosított publikációs fórumot a Társaság számára (a szintén általa alapított Hittudományi Szemle, majd az általa átvett, 1841-ben alapított hetilapból tudományos havi folyóirattá alakított Religio hasábjain. Kiss halálát (1930) követően, 1935-ben a Társaság újabb tudományos orgánumot alapított Bölcseleti Közlemények címmel (miközben évkönyveket és népszerűsítő füzeteket is megjelentetett).
Az 1948–1950-es korszakforduló azután mindegyik említett intézmény történetében, fogalmazzunk eufemisztikusan, hiátust idézett elő
(beleértve a Magyar Philosophiai Szemle romjain 1892-ben Pauer Imre által gründolt Athenaeum Philosophiai és Államtudományi Folyóiratot is), habár a Magyar Filozófia Társaság utolsó elnöke, Szemere Samu az 1947. júniusi közgyűlésen tartott beszédében még felajánlotta, hogy „a filozófus [...] a demokráciát is szolgálja” (végül aztán ő is a fordítók keserű kenyerét kényszerült enni).
A hiátus az egyes intézmények esetén különböző ideig tartott. Magyar Filozófiai Szemle néven már 1957-ben tudományos folyóiratot alapított a még Lukács Györgytől is balra álló, korabeli intézményi csúcspozíciókat (rektor, akadémiai alelnök) birtokló ortodox marxista Fogarasi Béla. Megalapítása óta ez a folyóirat jelenti napjainkig a professzionális magyar filozófia meghatározó, időnként de facto egyetlen fórumát. Három évtizedig tartott, hogy a Magyar Filozófiai Társaság 1987. március 24-én megtarthassa (újra)alakuló közgyűlését, ahol a résztvevők „hosszú, élénk vita” után még megszavazták, hogy a Társaság alapszabálya szerint „kiváltképpen a marxizmus-leninizmus elméleti alapjaira” támaszkodjék, habár elnökségi tag lett az a Nyíri Tamás is, aki 1968 óta a hittudományi kar második bölcseleti tanszékét vezette, és akit a rendszerváltást követően, 1990 áprilisában elnökké választottak.
A Magyar Aquinói Szent Tamás Társaság esetében tovább kellett várni erre a pillanatra: az hónapra pontosan két évtizeddel ezelőtt, 2002. december 12-én szerveződött újra főként az idén elhunyt Cselényi István Gábor görögkatolikus atya, nyíregyházi főiskolai teológiatanár erőfeszítései révén. Először mint a Szent Tamás Társaságok nemzetközi hálózatának (Società Internazionale Tommaso d’Aquino; SITA) magyar tagozata állt föl, majd 2004. február 28-án az önálló magyar egyesület is megalakult (2011-ben útnak indította Közleményeit is; jelenlegi elnöke Vincze Krisztián stílszerűen Kiss János katedrájának örököse a hittudományi karon).
Nem lehet azonban önmagában csak a viharos XX. századnak tulajdonítani, ha ködbe veszik előttünk ez a jubileum. A filozófia univerzális tudomány lévén önkéntelenül is hajlamos kisebb jelentőséget tulajdonítani regionális alhagyományainak; s nincs ez másként a magyar filozófia esetén sem, aminek hazai közkeletű képe, sőt olykor történetírása is különösen vonzódik ahhoz, hogy perspektíváját leszűkítse néhány filozófiai „nagymester” vélelmezett monumentális teljesítményére („nagy gondolataira”). E héroszok közé a XIX. század második felének magyar filozófiájából legfeljebb Alexander Bernát tud bekerülni, aki főszereplőnkkel, Kiss Jánossal szinte egy időben (1895) jutott professzori katedrához a bölcsészkaron, és az emlékezettörténet egyértelmű győzteseként jelenik meg. Pedig a petitio principii (körkörös érvelés) hibájába esnénk azt feltételezve, hogy ez az összetett tudományszervező tevékenység, az, hogy a több száz főt számláló Társaság a 1918. június és 1920. február közti időszak kivételével fél évszázadon át folyamatosan, havonta, olykor hetente tartotta tudományos előadásait, semmilyen filozófiatörténeti gazdagságnak nem felelne meg, hogy mindez legalább a magyar kulturális örökségnek ne alkotná közelebbi megismerésre érdemes részét,
mintha a „katolikus” vagy akár a „neoskolasztikus” jelző valamiféle fosztóképző, a „filozófiátlan” szinonimája lenne.
Ez annál is inkább így van, mert Wolafka fent idézett, mai stílusérzékünk számára talán konfrontatív székfoglaló beszédén is átszűrődik, hogy a Társaság alapítói saját koruk intellektuális dilemmáit (például a „tudomány újabb vívmányainak” a keresztény hittel való összeegyeztetését) tartották szem előtt, nem pedig az öncélú múltidézést. A hegelianizmus összeomlását és a kortárs filozófia krízisét látva, kortárs problémáikhoz – a kereszténységnek a gyorsuló modernitás körülményei közötti intellektuális kifejezéséhez – kerestek gondolati támpontot a középkorig visszanyúlva. Ahhoz hasonlóan jártak el, ahogyan Alexander Bernát – és a korabeli nemzetközi neokantianizmus – Immanuel Kantnak az idealista filozófiákat megelőző bölcseletéhez nyúlt vissza egy olyan korszakban, amelyet általánosan a filozófiának a (természet)tudományokkal szembeni, illetve közösségi-kulturális tekintélyvesztése jellemzett (aligha szükséges hangsúlyozni a hasonlóságot napjaink helyzetével).
A magyar filozófiatörténet-írás méltó feladata lehetne feltárni ezt a folyamatot (nem utolsósorban tekintettel az iménti analógiára), különösen pedig azt a kitüntető körülményt mutathatná be, hogy – talán ellentétben az egyetemes filozófiatörténettel –
a formálódó magyar neoskolasztika nem a megkésett reakció helyzetéből indult, hanem egyidejűleg keletkezett a kialakuló modern magyar filozófiai hagyománnyal, miközben már ebben a közös kezdeti pillanatban is más utakat keresett.
Abban, hogy a késő XIX. századi magyar katolikus filozófiának ezt a prioritáshelyzetét már a filozófiatörténet-írás sem látja megfelelően, részben már egészen különleges korabeli mechanizmusok is szerepet játszottak. Miután a jámbor piarista filozófusprofesszor Horváth Cyrill – „kár volt ő a filozoptereknek”, vélekedett róla 1884-ben a Borsszem Jankó – meghalt, a kortársak egy feltételezett opus magnum kéziratát keresték szerzetesi cellájában, ami a Vasárnapi Újság tudósítása szerint „kiadásra készen, tárgymutatóval is ellátva hever szerzője íróasztalában”. „Módomban is volt, hogy a legkisebb részletekig áttanulmányozhassam” e hagyatékot, „de a kész rendszert nem találtam sehol” – mennydörögte aztán akadémiai emlékbeszédében a fent már megismert Pauer, aki ezzel Horváthot eltemette a magyar filozófiatörténet-írás számára – a biztonság kedvéért a következő évben azért megörökölte jámbor elődjének katedráját (amin az Egyháztól eltávolodó Pauernek az 1892-ben kirobbanó plágiumbotránya sem változtatott). Sírba tette magát az elkövetkező másfél évszázad alatt szinte érintetlen Horváth-hagyatékot is. Pedig az a Piarista Levéltárral (Szekér Barnabás) közös kutatásaink alapján a magyar filozófiatörténet egyik legnagyobb terjedelmű fennmaradt (és feltáratlan) anyagát alkothatja – persze nem tizenkilencedik századi filozófiatörténet-írói módszertannal kellene megközelíteni (különösen nem a Paueréhez hasonló látens szándékkal).
Kevésbé kalandos, ámde egyháztörténetileg jellemzőbb, hogy Wolafka már a jogi alakuló közgyűlésről távol maradt, mert – a sok más kiemelkedő tehetséget felmutató klerikustársára jellemző karrierút jegyében – elméleti feladatok helyett kiemelt egyházszervezési felelősséggel bízták meg: 1892 végén plébánossá nevezték ki Debrecenben, ahol intézményteremtő működésének emlékét 1955-ig a Wolaffka-telep (ma: József Attila-telep), illetve azon belül 1920 óta a ma is meglévő Wolaffka utca őrzi.
E filozófiai társaságok első kezdeményeinek gyökerei évtizedekkel korábbra nyúlnak. Az Alexanderék által szervezett kérészéletű, magánjellegű Philosophiai Társaskörről (1876–1878) valamennyire még megemlékezik a magyar filozófiatörténet-írás; azonban talán még a specialisták sem tudnak Vogl Mártonról, arról a fiatal vidéki segédlelkészről, aki 1884. május 15-én felhívást tett közzé Egy Katholikus Philosophiai Társaság alapításáról. Vogl az Aeterni Patris kezdetű körlevélre (1879) válaszul kibontakozó katolikus filozófia talán legtehetségesebb hazai képviselője volt, ugyanebben az évben látott napvilágot könyv formában korábbi, Philosophiai levelek című cikksorozata, amelyben előző állomáshelyének, Babarcz kisközségnek nyugalmából értekezett Aquinói Szent Tamás és Immanuel Kant filozófiájának értő összevetéséről. A felhívást, amelynek névsorában már megjelenik Kiss és Wolafka is, Vogl egy Byron-idézettel zárta: „I awoke one morning and found myself famous” (’Egy nap arra ébredtem, híres vagyok’). Kerek egy hónappal később a Religio már Vogl hirtelen halálának hírét hozta. Szerény eszközeivel a magyar filozófiatörténet-írás hozzájárulhatna ha nem is Vogl és társai kívánságának utólagos valóra váltásához, de legalább emlékük megőrzéséhez a jelen és a jövő keresztény filozófiájának útkeresése számára.
A szerző filozófus, a BTK Filozófiai Intézet főmunkatársa
Nyitókép: A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Szentkirályi utcai, sokat megért épülete
