Kézenfekvő, hogy A tömegek lázadását, Ortega y Gasset 1930-ban kiadott, címével is izgató művét csapjuk fel először. Ennek hőse a tömegember, aki azért lázad, mert tömegember, és jár neki az, amiért lázad, de lázadása szabadságellenes rendszerekhez vezethet és vezetett. Így: „…a bolsevizmus és a fasizmus, az a két »új« politikai irányzat, mely Európában és a szomszédságában megalakult, a teljes visszakanyarodás világos példája.” Megtapasztaltuk, és ezért Ortega komor elemzésétől nem lesz jobb a kedvünk. Humorától már inkább. Például a szaktudós jellemzésétől, akinek „a politikában, a művészetben, a társadalmi és a többi tudományban vad, egészen tudatlan nézetei vannak; de önhitten, kétely nélkül, energiával hangoztatja ezeket, és – ez a megdöbbentő – éppen az illető tárgyak szakembereivel szemben”. Ezért a „tömegember módjára viselkedik”. De a történelem azt az Ortegát is kinevette, és talán kineveti ma is, aki 1949-ben a nemzetek egyesült Európájáról értekezett.

De hát az igazi lázadás történelemellenes. Ennek klasszikusa: Albert Camus nagy esszéje, A lázadó ember (1951). Amikor a Covid tombolt, A pestist (1947) olvastuk újra. E két könyve összefügg. Camus szerint a regény filozófia képekben. De mi a filozófia? Életbölcselet, világmagyarázat, és messzemenően áll reá az, amit Marc Bloch a történettudományról mondott: ha kivonjuk belőle a költészetet, nem marad semmi. A két mű üzenete: emberi lényegünkből fakad, szembeszállni a gonosszal. A pestis a gonosz metaforája, az ellene való küzdelemben pedig a küzdő ember nem marad egyedül, kialakul a szolidaritásközösség. De ez atomokra bomolhat, ha vége a harcnak, és úrrá lesz a nihilizmus. Mind nihilisták vagyunk – vallotta meg Dosztojevszkij, és a nihilizmusával való küzdelmében születtek azok a regényei, amelyek túlemelkedtek és túlemelték olvasóikat a felekezeti megosztottság siralmas valóságán. Camus olyan ateista volt, aki szinte irigyelte az Ellenállás hívő katolikus mártírjait, mert hittek. Ő, aki keresztények között élő görögnek vallotta magát, 1942-ben az egyik dominikánus kolostorban tartott előadást, és ebben azt kérte, hogy a keresztények vegyék revízió alá pesszimizmusukat, kétségeit fejezte ki az eredendő bűnről vallott felfogással kapcsolatban, de bízott a megújulásban, mert „a keresztény metafizikában és általában a keresztény magatartásban van valami, ami gazdagítja őt magát”, ugyanakkor a kereszténység „a ritka koherens filozófiáknak az egyike, amely történelmi és örök síkon képes érvényesülni”. Viszont a kereszténység végét jósolta, ha ez lemond a lázadás erényéről. És ez az, amiről Camus nem mondott le.

A háború után ő maga pedig a nihilizmust látta korunk nyavalyájának és a sajátjának is. A lázadó ember az útkeresés műve, mely – vallomása szerint – élettapasztalataiból sarjadt. Ortegát – bár később Nietzsche után a legnagyobb európai írónak nevezte – nem is említi. Saját múltjával és általában az ideológiákkal számolt le valamiféle reneszánsz érdekében.

Descartes axiómája – Gondolkodom, tehát vagyok – nyomán Camus-é: „Lázadok, tehát vagyunk!” Csakhogy eddig minden lázadást levertek, ha nem, pusztító nihilista totalitarizmushoz vezettek. Ezt készítették elő az olyan kultikus klasszikusok, mint Sade márki, Lautréamont, Baudelaire, Rimbaud. Emberellenes bűnöket követtek el, akár Hegel és Marx, akik istenné léptették elő a történelmet. A marxista dogmatizmussal a francia libertárius szocializmust állította szembe, csakhogy a szocialisták elárulták a szocializmust. A cézárista forradalom maga a rendőrállam. Ez a forradalom azt vallja, hogy a gazdaságra támaszkodik, de elsősorban politika és ideológia. A valóságot erőszakolja meg. 1950-ben – fejtegeti Camus – a világ sorsát nem a burzsoá és a forradalmi termelés harca dönti el, mert ezeknek céljai azonosak.

Az igazi küzdelem a lázadás és a cézárista forradalom között folyik.

Később könyvének védelmében az alternatívát így látta: vagy a végső apokalipszis, vagy az értékek világa. Kiút lehetősége az alkotás: a munkás és a művész termékenyítő tevékenysége. Ennek elengedhetetlen feltétele a béke. 1957-ben a Nobel-díj átvételekor mindezt annak hangsúlyozásával juttatta kifejezésre, hogy az ideális világban „nem a bíró uralkodik, hanem az alkotó, legyen munkás vagy értelmiségi”. A világot pedig nem kell újjáteremteni, hanem megakadályozni a szétesését.

Marx a világot akarta megváltoztatni, a lázadó az életet – fejtegette Camus. Sokáig Marxot tartották a XX. század prófétájának, de valójában Dosztojevszkij az, akinek Nagy Inkvizítora kenyérrel és korbáccsal tart rendet. A rend azonban nem a zsarnokok privilégiuma. Camus esszéjében a lázadó rabszolga nem mint embert akarja urát megsemmisíteni, a lázadó maga is tudja, hogy közös értékek nélkül rendetlenség és bűn válik úrrá a világon, ezért „a legelementárisabb lázadás is, paradox módon, a rendre való törekvést fejezi ki”. A könyv kulcsszavai: a határ és a mérték. A határtalan szabadság gyilkossághoz vezet. Az alkotó lázadás nem lépheti át a határt. A nyomában születő libertárius rend nem határtalan, hanem önmagát korlátozó. Camus megoldása Európa bajaira a déli és az északi szellem egyensúlyba hozása, ennek folyamán pedig mindenkinek tudatni kell a másikkal, hogy nem Isten, és ezzel vége a romantikának, amely az ember istenítésével túllép minden határt. Ezzel eljön a termékeny dialógus ideje.

Valójában a terméketlené jött el. Camus ugyanis minden lehetséges értelmiségi érdekcsoport elevenjére tapintott, és ezek támadtak. A régi barát, Sartre vezényelte a marxizálókat. A rettenthetetlen szalonkommunista nem akart a szovjet lágerekről hallani, nehogy a francia munkások elveszítsék a reményt. Camus A lázadó ember viszontagságai után visszavonult a színházba, és több darab után megírta A bukást, ezt a szörnyű monológot, amelynek önmagára maradt hőse (némileg önmaga alteregója) a homo occidentalis morális kopását példázta. Camus 1957-ben – immár a magyar tapasztalatok birtokában is – csak keserűen nyugtázhatta, hogy a hazug Európa meghalt. Nem tette. Hazugságtörténetünknek nincs vége.

Jött 1968. Sartre-nak, a francia baloldal irodalmi klasszikusának meg kellett élnie, hogy amikor szónokolni akart a tömegeknek, egy hangos senki (Cohn-Bendit) rászólt: „Légy rövid!” És még megérhette Szolzsenyicin színrelépését, ezután óvatosabban játszotta az útitárs szerepét, a maoizmushoz dörgölőzött.

Mi tagadás, a francia 1968 a nyugati morális kopás jelentős állomása. Mégis ebben az évben jelent meg New Yorkban Szolzsenyicin egyik nagy regénye: A pokol tornácán. Cselekménye egyszerű, az egyik szovjet elitbörtönben a foglyoknak hangfelismerő lehallgatókészüléket kell készíteniük. Míg ez megtörténik, még megmarad a szabad beszéd lehetősége, a keserű párbeszédé, mely nemcsak a szovjet valóságról szól. „Megérdemeltük a rendszerünket és a vezetőinket” – fejtegeti az egyik rab, és továbbszövi gondolatait:
„A jólét gyilkos erő. Az ember nemcsak minden tőle idegent áldoz fel azért, hogy meghosszabbítsa egy évvel, egy nappal, hanem mindent, ami szent, sőt ami csupán ésszerű is. Így hizlalták fel Hitlert és Sztálint.”

De végül elpusztulnak. Mert: „Az a baj, hogy az amerikaiakba vetett remény felszabadítja a lelkiismeretünket, és gyengíti az akaratunkat: jogot nyerünk arra, hogy ne harcoljunk, hogy engedelmeskedjünk, hogy sodródjunk az árral, és lassan elkorcsosuljunk.” Nincs megvilágosodás, mert „meghatározó tulajdonságunkká vált a közöny, a szervezet utolsó önmentő reakciója”.

A közöny! Gyergyai Albert ezt a címet adta Camus első regényének, amelynek eredeti címe Az idegen. Halálra ítélt hőse végül élni akarásában kivégzése előtt kitör a közönyből. Életigénylése nem más, mint ontológiai lázadás!

A lázadó ember viszont szomorú véget ért. Újra nekilendült a gazdaság, emelkedett az életszínvonal. Az unatkozó bobók (jó burzsoák) ideje még nem jött el, hogy 1968-ban kitombolják magukat, majd miután kipihenték fáradalmaikat, hozzákezdjenek a zöld forradalomhoz. Látjuk, tapasztaljuk, a geopolitika és a belőle fakadó háború mindent maga alá rendel. Új szellemi kalodába zárnak, új cenzorok, új inkvizítorok felügyelnek, akik megmondják, hogy mi az, ami politikailag korrekt, mi az új kategorikus imperatívusz. Németh László 1930-ban éppen Ortegáról értekezve le is vonta a következtetést: „Egyetlen erős indulatodat, hiedelmedet se add föl csak azért, hogy »korod imperativus«-ával összhangban maradj.” Erre tanít Camus, akinek lázadó embere végül is nem maradhat egyedül. És reméljük, nem a mű jelszavának befejezett múltba helyezett parafrázisa – lázadtam, tehát voltunk – teljesedik be az immár ki tudja, hányadik trombitaszóra…

A szerző történész, az MTA doktora