Secrets of Statecraft (A kormányzásművészet titkai) címmel Roberts évek óta készít interjúkat az ismert amerikai konzervatív agytröszt, a Condoleezza Rice vezette Hoover Institution keretében. Mostani februári műsorában a tábornokot a Robert Lymannal közösen írt, Korea: Vég nélküli háború című, hamarosan megjelenő könyve kapcsán faggatta a sokszor feledésbe merült konfliktus jelentőségéről.

Kommunista hübrisz

Észak-Korea – Sztálin bátorította – támadása 1950 júniusában teljesen felkészületlenül érte Dél-Koreát. A jobban felszerelt és hatékonyabban vezetett északi csapatok gyorsan nyomultak előre, és csaknem teljesen kiszorították a délieket a félszigetről. A hübrisztikus elképzelés, hogy meglepetésszerű rohammal a félsziget egyesíthető, igazolódni látszott. A térségben állomásozó amerikaiakat is váratlanul érte a hadművelet: ekkorra a Japánban tartózkodó erőik létszáma jelentősen lecsökkent, a harckészültségük foka pedig szintén nem érte el a szükséges szintet. Ennek oka nem csupán az elkényelmesedés volt; a korszak stratégiai tervezői úgy vélték, hogy az atomfegyverek korában a hagyományos hadviselés szerepe csökkenni fog. A koreai háború azonban azóta is a legnagyobb szárazföldi erőket megmozgató konfliktusnak bizonyult.

MacArthur önállósodása

A Japánt megszálló erők parancsnoka, a szigetországot szinte teljhatalommal kormányzó Douglas MacArthur tábornok mégis a beavatkozás mellett döntött. Az amerikaiak gyorsan alkalmazkodtak a helyzethez, és a szovjetek által éppen bojkottált ENSZ Biztonsági Tanács támogatásával és déli erőkkel karöltve sikeresen visszaszorították az északi csapatokat. A MacArthur vezette erők azonban nem álltak meg az 1945-ös szovjet–amerikai megállapodás szerinti, harmincnyolcadik szélességi fokon lévő, ideiglenes határnál: csaknem a kínai határig verték vissza az északi kommunista erőket, ezzel kiprovokálva Kína közvetlen beavatkozását. Ez a döntés később MacArthur bukásához vezetett, aki tekintélyére és befolyására támaszkodva lényegében civil, politikai kontroll nélkül vezette csapatait. A hirtelen támadt milliós emberfölény gyorsan megfordította a harci szerencsét. Az ENSZ égisze alatt vezényelt nyugati csapatoknak végül rendkívüli erőfeszítések árán sikerült feltartóztatniuk a kommunista erőket az 1945-ös ideiglenes határsávnál, ahol ma is húzódik a két országot elválasztó demilitarizált zóna. Mindkét harcoló fél abba a hibába esett, hogy a háború adott pillanatában elhitte, hogy az egész félszigetet képes lesz egyesíteni.

Amerikai katonák 1950 augusztusában Koreában 

  

Véresebb a második világháborúnál

A koreai háborúról gyakran „elfeledett háborúként” vagy „limitált konfliktusként” beszélnek. Bizonyos értelemben valóban limitált maradt, hiszen területileg nem terjedt túl a Koreai-félszigeten, bár komolyan felmerült a konfliktus kiterjesztése (például Kína bombázása). Emellett a harcoló felek nem vetettek be nukleáris fegyvereket, pedig ennek lehetősége mindvégig fennállt (a Szovjetunió 1949 augusztusában robbantotta fel első sikeres kísérleti atombombáját). Ugyanakkor emberéletek tekintetében rendkívül nagy áldozatokat követelt: harminchétezer amerikai katona, több mint négyszázezer dél-koreai, közel kétmillió északi, illetve egymillió kínai katona és civil vesztette életét. Észak-Korea lakosságának több mint tizenhat százaléka odaveszett, így a konfliktus a koreai népesség arányát tekintve véresebb volt, mint a második világháború.

A nemzetegyesítési törekvésekért vállalt szélsőséges háborús erőfeszítések, feláldozott milliók miatt a háború utáni békekötés esélye rendkívül csekély volt, a felek végül csak tűzszüneti megállapodásban voltak képesek vonakodva megegyezni.

Ukrajna

Az ukrajnai háborút is sokan limitált konfliktusnak tekintik, de csupán 2024-ben Oroszország több katonát veszített, mint amekkora a teljes brit hadsereg jelenlegi állománya (mindösszesen százezer fő). Emberáldozatok és a felek erőfeszítései tekintetében a koreai háborúhoz hasonlóan ez a konfliktus semennyire sem limitált.

Akárcsak a koreai háborúban, a hübrisz itt is közrejátszott: Putyin túlbecsülte az oroszok iránti ukrán rokonszenvet, saját hadseregének és titkosszolgálatának erejét, illetve alulértékelte az ukrán kormányzat és nemzet ellenálló képességét. A háború kiszélesítése után három évvel nehéz elképzelni, hogy az orosz csapatok kivonuljanak Kelet-Ukrajnából, ahogyan annak is kevés az esélye, hogy az ukránok teljesen kiszorítsák őket onnan. Az oroszok nem akarnak békét kötni, kivonulni, az ukránok pedig nem akarják megadni magukat, feladni nemzeti létüket. Így a helyzet kísértetiesen hasonlít a koreai konfliktusra. Nem túl fényes jövőkép, de logikus lenne az ilyen befejezés. A koreai háborúnak is csak fegyverszünet vetett véget 1953-ban, a feleket azóta is a demarkációs vonal, illetve a svéd–svájci ENSZ-békefenntartók választják el, az ország déli része pedig páratlan fejlődésnek indult. Az esetleges orosz–ukrán fegyverszünet azonban számos kérdést vet fel. Donald Trump elzárkózik attól, hogy békefenntartó csapatokat küldjön Ukrajnába, miközben más nyugati államok nemigen lennének képesek erre. Dannatt szerint a brit haderő egyszerűen nem rendelkezik elegendő bevethető állománnyal ahhoz, hogy akár egy száz–százötven kilométeres határszakasz ellenőrzéséhez szükséges öt–hatezer katonát is biztosítson. Ráadásul Putyin aligha menne bele abba, hogy NATO-csapatok védjék az ukrán határt. Semleges országok – például Latin-Amerika egyes államai, India vagy Pakisztán – katonái felügyelhetnék a demilitarizált övezetet, de ilyenre nem volt még példa a nemzetközi gyakorlatban. Mindenesetre a koreai háború békekötés nélküli lezárása talán mégis mutathat irányt a kibontakozáshoz.

 

A szerző külpolitikai szakértő 

 

Nyitókép: Menekülő gyerekek a koreai háborúban